A két gyönyörű nővér a közép-itáliai tengerparton tengeti szép kis dolce vitá-ját, Sophia Daniella Marsen, a fiatalabbik, huszonhat éves, dolgos, tüsténkedik a konyhában, kiváló szakácsnő és már egész kora hajnalban halas-kofáskodik, körülzsongják a naiv kamaszok, az aendezőszerűségek. Mint minden olasz lány, de még annál is jobban, bell-kántál; kántáre, vóláre, azaz szárnyalva énekel. Mondják is neki határozottan a direktorszerűek, mint egy operaház fantomja: Énekelj! És akkor ő rágyújt egy áriára. Jó néven veszi az udvarlatokat, de alranyifjak és az ezüstkorú, ezüst szőrű, persze bajszos, Vittorio de Sica pónemű rapvetőn monogáma dáma.
Gina Lucia Marsen huszonnyolc éves, ő is szorgos, de nem a fakanál mellett, hanem a férfiúi ostromok és balkézről jött utódok vételezésében és a munkában; éjszakai lokálban mindenes: pincérnő, táncosnő, kuplé-énekesnő, olykor szerző is, (meg is van hozzá mindene, újabban egy szem, egy kar, egy láb kivételével). Meg kell hagyni a balkézről érkezett magzatot meg is szülte, persze húgának, mert ő délig alukál, aztán édes-semmit tesz, azután lokálozik az orfeumban. Van egy Clark Gable jellegű komoly udvarlója.
„Milyen jóleső a csönd” – állapította meg Esti Kornélia, miközben a reggeli kávéját kutyulgatta. Annyira hozzászokott a kavargatáshoz, hogy amióta cukorbeteg lett, azóta az üres feketét is szertartásos, laza mozdulatokkal keveri. Sebzett szíveknek csak a homály és a csend való. A nyolcadik emeleti panellakás ablakából csak alig észrevehető és hallható az utca nyüzsgő képe és zaja. Megszokta már a távolságokat ő és az emberek között. Szerette ezt az október végi szélbe csavarodott rozsdabarna időt, amit csak az őszi táj képes adni. Krizantémcsokor lelkét szirmaival teleszórta a magány és a belső csönd.
Beethovenre gondolt, aki élete utolsó felét már teljes siketségben töltötte. Mégis micsoda szeráfi zene volt a fejében! A IX. szimfónia összes hangzata szinte széttombolta az agyát, mire a záróakkord megszületett, új hajtást hozva a zeneirodalomba. Szeretett Beethovent játszani. Volt benne valami démoni, valami egzaltáltságában is mégis személyes.
Sokféle bátorságot ismerek. Lenyűgöznek például az ejtőernyősök, akik boldog örömmel vetik ki magukat a semmibe, vakon rábízva életüket némi vászonra és kötelekre. A tűzoltókat szent borzadállyal csodálom – ezt bizonyára nem kell magyaráznom. Sosem tudnék bányában dolgozni, árammal foglalkozni, a háztetőt meglovagolni. Aki ezekre képes, ámulatom tárgya. De a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam, édesanyám volt.
Anya kicsi, vékony és törékeny volt, aki kitért a konfliktusok elől. Csipetnyi megalkuvással indult a dolgoknak, szüntelen készen állva a visszavonulásra –cselédsorsú szülei vére csordogált benne is. Még tisztelettel övezetten, bár már akkor is alulfizetetten élte a falusi pedagógusok életét. Autónk nem volt, kerékpár jelentette a falu végéről a mobilitást.
Sorsot vetettek és a sors Jónásra esett. Jónás könyve 1.7.
Tiszteletben tartom a száztíz sort, (meg a száznegyvenet) az anyagok textúráját, meg azokét, akik úgy aposztrofálják a véleményüket, hogy ismeretlen, tehát jelentéktelen. A Duna szigetén láttam a hervadt és fonnyadt virágokat, és az almát, mely az anyag révén eláraszt hanggal, gitározik, fényt szór, matematikailag halálra van ítélve ugyan, de ettől függ, hogy a filmet a nagy nyilvánosság látja-e, vagy sem. Sovány szamarak legeltek a két oszlop között, a lejtő tetején, mintha az élet és a halál között legelnének, beszélőfilmeket teremtettek, hosszú kerítéseket, falakat, ahol a repedéseken keresztül egy fénysugár benyúlik a térbe. A sovány szamár színtónusa szürke, és az egész jelenet tele van pálcikákkal. Az utcákon hevernek a legválogatottabbak, saját lényük nyújt kielégülést, fáradt elvontság van bennük, feldönti őket a nyirkos szél. (A szamár) jött, leült, beletette a lábát a kosárba, széles mosolyra húzta a száját, a figyelmemet igyekezett magára vonni. A jelenet, melyre csak a feneketlen idő fog emlékezni egyszer, megfelel egyfajta képesztétikai mértékegységnek. Telefirkálom rovásírással, létrejön egy organizmus, mely nem csak szép. Deszkákra írok azonosítható köröket és vonalakat, jeleket, (mindegyiknek megvan a saját, egyedi, embertől független igazsága,) tapasztalataikkal, amiket eszméknek tekintenek, titkos vetélkedőkön vesznek részt.
Az utcán találtál egy macskát. Valószínűleg nem volt otthona, mert a kukából evett. Mikor meglátott, odabújt hozzád. Bizalmat érzett irántad. Felemelted, a nyakánál fogva. Nevettél. Izomból falhoz vágtad. A macska nyögött egyet, nem tudott megmozdulni. Csak feküdt a fal előtt. Valószínűleg eltörte a lábát. Odasétáltál hozzá. Azt mondtad neki, nem lesz semmi baj. Felemelted megint. Ütni kezdted a falhoz. A fal már véres volt, a macska pedig egyre hangosabban nyögött. Ha az állatok saját nyelvet beszélnek, valószínűleg könyörgött, hogy hagyd abba. De nem hagytad. Csak tovább ütötted. Majd meguntad. Azt hitted, a macska már halott, de még lélegzett. És nyöszörgött. Kitaláltad, hogy kiveszed a cipődből a fűzőt. Az állat nyaka köré tekerted, akiben már csak egy kevés élet maradt. Nem lógattad fel sehova, csak elengedted. De a fűző végét fogtad.
A humor a sértődések okozta lelki bajok megelőzésére kitalált igazságdrazsé, ami kívül csoki, belül kinin. Tudvalevő, hogy a kinin fájdalomcsillapító, érzéstelenítő és lázcsillapító. A csokoládé pedig csali.
Így a humor az emészthetetlen valóságot teszi fogyaszthatóvá.
Élménybeszámolóm groteszk feldolgozása személyes – hasonló cím alatt megírt – élményemnek...Túlzásaival az eredeti írás komor hangulatát próbáltam itt jobb kedvűre átkonvertálni. Az írásommal nem kívántam általánosítani, és bárkit megbántani, de jelezni igen, hogy nekem szerencsére gyakran volt/van szerencsém.
***
– Nem. Nem vagyok hajlandó maradni. Elegem van már a mindennapos álmaidból. Elegem van a túlórákból. Mi lenne, ha végre zöld rétről, s nem egy újabb kísérletről álmodnál, kedves Főnök?
Nem. Semmi bajom sincs veled, csak torkig vagyok. Én itt güzülök, Te pedig még egy normális marhalábszár pörköltet sem tudtál összeütni a névnapomon.
Hogy a többiek óhaja volt a kolbászos paprikás krumpli? Kit érdekel? Neked lett volna kutya kötelességed a névnapi bulimon a beosztottad kedvében járni!
Na, de mit is várhat az ember egy főnöktől? – azzal kiviharzott az asszony a laborajtón, mely utóbbit úgy bevágta, hogy az kulcs nélkül is rázáródott.
Sssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.
Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.
– Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.
– Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.
De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát.
– Ereszd el!
– De én csak segíteni szeretnék.
Az egyik húzta jobbra, a másik balra, amíg rájuk nem szólt egy arra sétáló rendőr.
Császár Norbert: Magyar anzix I. (50x50 cm, olaj, vászon)
Lassan, elhalványul az emlékezet. Néhány év, évtized, nem számít. Már nem emlékszem az arcára, nem is tudom felidézni, csak valami sziluett, vagy elmosódott, elmaszatolódott festék, egy kerettelen vásznon. Mindig fáradt volt, és elégedetlen. Nem tudom, mi vonzott hozzá, és nem is értettem, miért kellettem neki. Hét évvel volt idősebb nálam. Egy érett nő, a második válásom után. Én nem voltam még harminc, és majd’ megőrültem érte. Már az első este, amikor felmentem hozzá, felfalt. Megállt előttem, ledobta magáról a köntösét. Ott állt előttem, nekifeszült a testemnek, és megcsókolt. Szenvedéllyel, teljes odaadással hatolt át rajtam, mintha örökké erre a pillanatra várt volna.
– Mániás depresszió – mondta egyik alkalommal. – Gyógyszereket szedek, nem mindig vagyok jól. Így is szeretsz?
Meglepődtem, de nem voltak rossz érzéseim. Nem volt fontos, amíg ölelt, amíg elhalmozott a szerelmével. Talán, jó hatással voltam rá, nem tudom. Reménykedtem benne, hogy így van, hogy szüksége van rám. Aztán, jött az ősz. Szeretkezés közben lökött el magától, és megkért, azonnal menjek el.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
