Videó

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

M. Szlávik Tünde: Majom a köszörűkövön

 

 

 

 

Majom a köszörűkövön

 

Sokféle bátorságot ismerek. Lenyűgöznek például az ejtőernyősök, akik boldog örömmel vetik ki magukat a semmibe, vakon rábízva életüket némi vászonra és kötelekre. A tűzoltókat szent borzadállyal csodálom – ezt bizonyára nem kell magyaráznom. Sosem tudnék bányában dolgozni, árammal foglalkozni, a háztetőt meglovagolni. Aki ezekre képes, ámulatom tárgya. De a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam, édesanyám volt.

Anya kicsi, vékony és törékeny volt, aki kitért a konfliktusok elől. Csipetnyi megalkuvással indult a dolgoknak, szüntelen készen állva a visszavonulásra –cselédsorsú szülei vére csordogált benne is. Még tisztelettel övezetten, bár már akkor is alulfizetetten élte a falusi pedagógusok életét. Autónk nem volt, kerékpár jelentette a falu végéről a mobilitást. Húgom és én már elkerültünk a háztól, Apát elvitte a hajnali busz a munkába, Anya és az öcskös iskolába készülődtek. Kitolták és a ház falához támasztották a kerékpárokat: Anyáé ócska Csepel, Csabáé is régi, de egyedi mintájúra festett: fehér alapon randa fekete foltokkal éktelenített vázú gyerekjármű. Csaba visszament, a hátára vette a táskát, Anya is kicipelte a cekkert az örök dolgozatfüzetekkel – de a járdán csak egy bicikli árválkodott, a kisebbik, a férfivázas eltűnt. Határozottan tudták, hogy mindkettőt kitolták már a fészerből, de azért újra benéztek: a reggeli naptól káprázó szemüknek kellett pár pillanat a benti félhomályban, ezért körbetapogatóztak, de semmi. A kapu nem nyikorgott, Néró nem ugatott, tehát idegen nem járhatott az udvaron. Felszívódott?

Tétován nézelődtek a kapuban: jobbra négy ház, majd a falu végét jelző tábla után a Mózsi domb, majd az erdő, a túloldalon szántóföld, mögötte a Négyes, a Záhony felé tartó műút  – néhány kék pille száll, méhdöngés, a hátsó udvaron tyúkok káricálnak. Csönd. Sehol egy lélek. Csak a falu felől jön lélekszakadva egy ismerős, már messziről kiabálja, hogy most tekert el mellette egy orosz katona, hosszú lábaival úgy ült a Csaba biciklijén, mint majom a köszörűkövön.

Jobbról, le a dombon, az erdő felől ekkor váltott ki a fák közül a szántásra egy szakasznyi egyenruhás. A határban, a Vitéz-háznál szoktak tanyázni az oroszok, ott gyakorlatoznak, vagy Isten tudja, mit csinálnak, senki nem mer a közelükbe menni, azt mondják, vademberek. Végig sem gondolva, mit csinál, Anya felpattant a biciklire, megindult a katonák felé. A közelükbe érve kirúgta maga alól a járgányt, s rohant át a puha barázdákon, egyenesen a parancsnokhoz. Hangosan kiabált, először magyarul, majd oroszul – szerintem maga sem tudta, hogy ilyen szókincs van a birtokában: mit gondolnak, hogy éppen egy kisgyerek biciklije kell nekik?

A tiszt próbált közbevágni, hiszen valójában fogalma sem volt a történtekről, de Anyát nem lehetett leállítani. Talán lelőni igen, de szerencsére azok az idők már elmúltak. Biztosították róla, hogy előkerítik a kerékpárt, tisztelegtek a minden ízében reszkető, feldúlt asszonynak, majd elsomfordáltak.

Persze nem ők adták vissza a bicajt. Ahhoz kellett másik két bátor ember: az öcskös meg egy mindenre szer osztálytársa. Meglátták az iskolaablakból, hogy merre menetelnek a ruszkik, utánuk osontak, s egyszerűen visszalopták. A sors furcsa fintora, hogy később mindkét srácból rendőr lett…

Bár bátor tette nem járt eredménnyel, soha nem feledhető, hogy a kisfiáért az én vékony, törékeny édesanyám képes lett volna végigpofozni az egész Ideiglenesen Hazánkban Állomásozó Szovjet bagázst.



  
  
 

M. Szlávik Tünde (Nyíregyháza, 1967.) tanár, szerkesztő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.