Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A rendkívül csinos Annie Tschötsch ippeg a korcsolyapályáról sántikál le, (alanti kép) a szemközti presszóba van randevúja egy újságíróval. A hajdan híres olimpikon, világ- és Európa-bajnok műkorcsolyázónő, már csak edzősködni tud, (persze e tevékenységében is párját ritkítja) csak akkor miért van a civil életben is (jégporondon kívül) szuperultramini, egykori fellépő dresszében? Jól jön most neki ősöreg nagymamája ősöreg botja a mankó mellé, nem kellett kettőt igényelni a közgyógytól. (Lásd, lenn a grafika.) A nagyanyó már csak fekszik, bicebócán is ő ápolja. Lábán még most is látszik, hogy príma (primissima) izomrostokkal dúsított páratlan műkorcsolyázónői (lábas jószág), nem műláb, mint a lenti rajzolaton is kitűnik. Ő valódi, bár tényleg páratlan, mivel párja szó szerint teljes egészében nincs egy ideje. Ezt fogjuk elmesélni, hogy miként alakult így, vagyis kalandos életéről ő maga számol be a fent említett riporternek semmiképp se herrypotternek. Ilyen veszélyes műfaj lenne a műkori, hogy egy rosszkor jött, bár nagyocska bukástól egy teljes egész, erős, izmos, példás és kitűnő; egyszóval gyönyörű műkorcsolyázónői lábat lehet elveszteni tőbűl s még egy szép szemet is? (Ahogy a rajzon....) Ezt majd meglátjuk.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

 

Az ember egyszer csak magára marad,

ahogy elindult, amikor elszakadt.

Az út végére is ugyanúgy ér.

Elpattan valami. Talán egy ér.

Az idő és tér ott elveszett.

Már nem kergeti a felleget.

Az avar lehet oly hangtalan,

ha hűvös ősszel betakar,

s ahogy alatta bomlik az élet

nyűtt sejtekből ismét ébred.

Kibújik bimbó, sziklevél,

féreg, rovar. Szárny rebben

és nem jut eszébe egynek sem,

ha földre született röppenjen.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

Gyerekként előfordul velünk, hogy a falra zsírkrétával egy nevet írunk. Nem ismerjük, de a fejünkben újra és újra ezt a nevet halljuk, és egy belső késztetés azt mondja nekünk, hogy ne hagyjuk abba az írást. Utána megjelennek a szüleink, nem szidnak le minket, bár tönkretettük a tapétájukat. Mosolyognak, azt hiszik, hogy van egy képzeletbeli barátunk. Hiába mondjuk, hogy nem, azt gondolják, hogy ez csak egy múló szeszély. Aztán kikerülünk a nagyvilágba, és találkozunk valakivel, aki boldoggá tesz minket. Ugyanaz a neve, mint akié a gyerekkori házadban még mindig ott van a falakon.

 

Botz Yvette: Tél
üvegplasztika (más fényviszonyok közt)

 

A szemlélődés útjain nem sok

virág nyílik, de vannak köztük kövek.

Patakok, lassan érlelődő mozdulatok.

Mintha kivéste volna a tájat az ember.

A vizek hálóba fonva szövik át az emlékezés

rétjeit. De már a víz sem ugyanaz.

Lélegeznél, de tüdőd a párás lombokon

fennakad. Kocsonyás tekinteted rezeg

 

a vékonnyá csiszolt álmok talpkövein. 

 

 


Botz Yvette: Tél
tiffany technikával készült üvegplasztika a "négy évszak" csoportból

 

"A térképek, amiket kislányként rajzoltam" igen ám,

de aztán a nagyitól megtudtam, hogy mégiscsak

fiú vagyok. Jöttek a testképek. Tizennégy volnék?

Itt az idő, hogy elkezdjek csúnyán beszélni.

Az erőszak csak foltokban kerülget,

s mint vízbefúló falevelet, többnyire nem is látni,

de a jelene tudható. Tarts titokban mondtam.

Nem akarom, hogy beszéljenek erről a helyről, vagyis rólam.

 


Szakállas Zsolt: Hörpintések vágányzára

Emberünknek volt egy rossz szokása. Nem csak egy volt neki, de talán ez volt a legfeltűnőbb és egyben a legveszélyesebb is. Ha elszánta magát, és a körülmények is lehetővé tették, úgy növelte az adrenalinszintjét, hogy felmászott a Szabadság hídra. Rendőrség, tűzoltóság és pszichiáterek próbáltak segíteni abban, hogy baj nélkül megússza. Órákig tartó küzdelem volt számukra, amíg végül sikerrel jártak. Többször kapott büntetést is, meg kellett térítenie a költségeket. Egy esetben elzárásra is került, de másnap kiengedték, mert nem találtak alkoholt a vérében, és nem mutatott ellenállást sem az intézkedésekkel szemben. Az elmekórtani vizsgálatok is rendre negatív eredménnyel zárultak, így még gyógykezelésre sem irányították. Amikor rákérdeztek az okokra, kitért a válaszadás elől. Egy alkalommal, amikor kissé nyitottabbnak mutatkozott, csak annyit mondott, sok minden szerepet játszik ebben, de minden mögött a nőt kell keresni. Nem úgy, általában a nőt, ő konkrétan Julira gondolt, aki egyszerűen faképnél hagyta egy légtornásszal.

 


Kelebi Kiss István: Két fa – tusrajz

 

körbesétáltatja tekintetét a szürkületben

a tujasor felett húzódó íven 

az utcalámpák szivárgó fehér derengésében a mars bukkan fel elsőnek

nem nagy kunszt gondolja

sietség nélkül idézi fel a mars-szondák felvételein morzsolódó tengerfenék

rozsdavörös kőhullámait az emlékezetéből 

 


Szakállas Zsolt: Fejemben zsaluznak a fotogének

 

 

Az utálatom és vágyakozásom zuhogott a képedre a plymouth-i klub öltözőjében, Angelo. Széttört énem cseppjeivel vigyorogtál. De jön még a kutyára teherautó! És minden szép pasira egy Lalú, aki mindig megkapja, amit akar. Olykor némi rásegítéssel.

Kezdem megkedvelni Danielt. – prüszkölted, míg én belebújtam a táskádba. A búgató bogyóimat csempésztem az egyre hatástalanabb migrénűzőid helyébe.

Mit csinálsz? – kérdezted.

Ööö…semmit…

Áyy! Nenas estupidos! – csoszogtál ki: én még mindig a cuccodat kurkásztam.

Mit keresel, csajé?

Fésűt. Szar a hajad.

A te samponod is – letottyantál a tükör elé, hogy a tökfejeden rutinosan dolgozhassak. Hullámzó kottát szántottam tincseid közé. Féltékeny voltam erre a muzsikára. Szétzúztam a kelta mintás csattal. Te elégedetten bólintottál. Kimért mozdulattal vetted elő a fiolát és lenyeltél két pirulát.

 


Kelebi Kiss István: Enyészpont

 

KARANTÉN

 

Alighogy kitört, feltartóztathatatlanul

terjed. Mindent hermetikusan lezártak,

megmozdult ellene az egész világ. 

De hiába minden.

A szeretet nem opponálható.

 


Szakállas Zsolt: Kalandvágyó mechanizmus

 

Félfüllel el-elcsíptem egy nagytudású értekezését a busz morajában, aki a vajszínű nadrágjától már félálmában is emelkedett lehetett a szériaprolihoz képest. Ízlés dolga az, hogy valaki kisiparicipővel trappolva mutassa fel a gyáribelépőjét öt negyvenkor. Ehhez nem árt, ha olyan pofát vág  az illető, mintha latolgatná az egyesülést a Daglesz korporációval, de még bevárja a napitőzsde occait. Az ilyen okosok, kalibrálják az alapzajt és hozzátetézik a hangerőt, ügyelve a hangszínre is. Így rengeteget tudhatsz meg a fokhagyma műthoszos légköri vonulatairól, mert anélkül csak a pasas pórusain vulkános bűzeszencia natúrképzetére kellene könyökölnöd. Hálás voltam mindig az ilyen tökkolopiaknak az ártalmatlanságukért a nyamvadt mimikrik színfoltjaiban.

 

A második szomszédban a Pesta, elképesztően attraktív mozdulatkombinációk követhetetlen sebességével szőtte a cipőfelsőrészek főleg bordó úri csodáit. A rutin tizennyolcadik évére akkor sem lehetett volna ügyesebb, ha valamivel több ujját hagyja meg a sorsa. Egyéb módosulásait is beleszoktatta a koreográfiába, így a finom kis szíjhasítékok csipkeverésszerűségéhez szívesebben használta a combcsonkján a lemezharangot, mint a szövőtáblát.

 


Szakállas Zsolt: Lőrésekkel elkerülhető a tényfeltárás

 

 

 

 


Fotó: Gál Endre

 

Vékonydongájú, hirtelen nőtt fiú volt a Sanyika, kiugró ádámcsutkával, orra alatt zsenge bajuszkával. Éppen tizenhetedik születésnapját ünnepelték, amikor csörgött a telefon és édesapja egyik rokona jelentkezett a vonalban.

– Halló, Isti, te vagy az?

– Apa! Téged keresnek.

– Antal István. Kivel beszélek?

– Hát a Birivel. Hogyhogy nem ismered meg a hangomat?

– Bocsáss meg! Alig hallok valamit. Sanyika, kapcsold ki, kérlek, azt a CD-lejátszót! Kösz, ez az! Hogy vagytok, drága Birikém?

 


Fotó: Gál Endre

 

 


Fotó: Vehofsics Erzsébet

 

Nekem az eső

Nekem az eső: lustaság,
hallom a pergő ablakon
ütemtelen vert ritmusát,
bejönne, de én nem hagyom,
ő most talán a kert helyett
pihenne, – álmos tócsalét-
be folyna, mégsem engedem
az égi küldött tócsalét
bejönni, mert itt én lakom,
nézzük, kopogó körmein

 

 


Kelebi Kiss István: Átok – digitális rajz

 

Én a saját utamon megyek

állhatnak előttem nagy hegyek

magam vonszolom át magamat

ne segítsen senki, húzná a hajamat!

 

Én a saját utamon megyek

s nem kell, hogy kegyeltje legyek

senkinek, sok lenne az ára

tudom, hogy lelkemet költené magára.

 

Én a saját utamon megyek

célom, hogy megmásszam a hegyet

egyszer, talán majd feljebb jutok

s ha nem, remélem lejjebb nem gurulok.

 

 

 

 

 


Magén István: Ház a tavon (tusrajz, papír)

Szerepeltek a hírszerző szolgálat terveiben. A két embert a folyamatosság is összeköti, méghozzá párhuzamosan. Ők nemcsak a szóbeli hagyományt vetették el, utána bizonyos propagandisztikus tévedéseket, kiszipolyozott alattvalókat, akik meghajlanak az ősrégi fák előtt (alatt)

Somfainak a feje búbján dobogott a szíve, meg a fülében, meg az arcán. A vitatkozás végét homály fedi. Fürtökben lógtak a denevérek a faágakon, Somfai hajába kapaszkodtak. A vita alkalmas volt a tények vakmerő letagadására is. Ha Somfai kinyújtja a kezét, eléri azt a faágat, amit országhatárnak neveznek. Nem kötelez semmire, egy fa, amely nem is köteles segíteni. Sokkal részletesebben kellene ismerni az életfeltételeket. Békésen hajlong, megvakarja a fejét, a produkció egyszerű, parázna jeleket mutogat, majd hirtelen hangot vált, a mondatai után nem tesz pontot. Akkor ő sem vonja felelősségre azt az asszonyt, aki a meredek hegyi ösvényen lépked. Megfordulnak hosszú, feszes harisnyája után, az érdekek keresztezéséről van szó. Azoknak a bűnöknek a megbosszulása lehetetlen melyekről egy mukk sem esett a műsorfüzetben. Felnevet, a bálványai között nem volt hajlandó nevetni, és most itt ül egyes egyedül. A tapasztalat behatol az emberbe, és megmutatkozik. Szembeötlő, hogy a természet szerfölött különös, olyan, ahol a gonoszok boldogulnak, szenvedélyesen szeretik egymást, és lelkesednek.

 

Fotó: Hehedűs Gyöngyi

 

Talán már a Bakonyban vagy, csülökpörkölt fő, száll az illata, darazsak keringenek a húsvágó deszka fölött, az egész világ látszik a teraszodról és mindennek pontosan olyan a szaga ahogy megálmodtad, hatalmas tölgy borít árnyékot föléd a hőségben, az asztalon üveg bor, tányér, villa, kés, fehér kenyér. Aztán még egy utolsó pillantás vissza a városra, hőségben olvadó aszfalt, házfalakból pálló zsúfolt magány, csak nedvesen, nyári hajnalban szép, remény nélkül esőre váró poros fák, olcsó feles a sarki kocsmában, szánalomból kolbászzsírba mártott kenyér, vonatsínek gyerekkorszaga, fáradt arcú emberek kifizetetlen számlák, lehetetlen szerelmek hegyei alatt. 

 

Vannak soha meg nem érkező vonatok. Helyjegy, pótjegy nem szükséges. Ha menettérti jegyet kérsz, a pénztáros nem szól, csak rád néz, megcsóválja a fejét és legyint. 

A soha meg nem érkező vonatok mindig a pályaudvar legtávolabbi, legrejtettebb peronjáról indulnak. A peron mindig huzatos, poros, itt nem állnak soha egymásba kapaszkodó, búcsúzó párok, csak fáradt, magányos utazók.

A kocsik kopottak, a fülkék por- és füstszagúak. Az ablakok homályosak. Miért tisztítaná őket bárki is? Hiszen, ha a soha meg nem érkező vonat elindul, az utazók nem kifelé, hanem befelé bámulnak. Magukba néznek.

 


B. Tóth Klári: Arcközel

 

GÖRÖG DRÁMA I

 

Azt mondod, drámákban élek,

azt mondom, talán.

És annyit még: félek.

Azt mondod, ennyi volt,

azt mondom, ennyi se lesz,

ha kihúzzuk fogát a fénynek.

 

Féreglyuk, és az a másik, a fekete

nyílik meg minden gyűlölködő szájon,

minden mozdulatban, mi nem őszinte,

a gondolatban, ha távol, a nem direkt

beszédben, és az imában, ha álca.

 

 


Szeifert Natália: A Szabadság híd lábánál

 

Olyan nehezen indult, egy idő után mégis könnyedén vette az akadályokat. Számot kellett vetnie a múlttal, és ki kellett alakítania személyiségének új vonásait. Tudatosan készült az átalakulásra, de ösztöneinek is engedett, amikor felmérte a lehetőségeit, és meghatározta új egójának fontos pilléreit. Nem akart elszakadni teljesen a beprogramozott valóságtól, de igyekezet minden rossz tapasztalatát beépíteni a modellbe. A megválaszolt kérdések új és új problémákat vetettek fel, és úgy érezte, ha túlságosan belemegy a részletekbe, nem éri el a célját. Lelkiismeretes volt, ezért nem akart kifelejteni semmit. A modell készen állt ugyan, de nem volt bátorsága befejezettnek tekinteni a művet mindaddig, amíg csöppnyi kétsége volt a végkifejletet illetően.

 

A személyiség átalakítás megkívánta a körültekintő, gondos tervezést, de kellő rugalmasságot is igényelt. Tudta, nem mehet biztosra, de a kockázatot a minimálisra kívánta csökkenteni. Érzelmileg még nem készült fel kellőképpen. Várt. Nem tudta meddig kell várnia, de minden idegszálával igyekezett a feladatra koncentrálni, és nem engedett magának lazítást, egy pillanatra sem.

 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal