Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Horváth Kolos Xavér: Régebben

 

 

 



Régebben



Gyerekként előfordul velünk, hogy a falra zsírkrétával egy nevet írunk. Nem ismerjük, de a fejünkben újra és újra ezt a nevet halljuk, és egy belső késztetés azt mondja nekünk, hogy ne hagyjuk abba az írást. Utána megjelennek a szüleink, nem szidnak le minket, bár tönkretettük a tapétájukat. Mosolyognak, azt hiszik, hogy van egy képzeletbeli barátunk. Hiába mondjuk, hogy nem, azt gondolják, hogy ez csak egy múló szeszély. Aztán kikerülünk a nagyvilágba, és találkozunk valakivel, aki boldoggá tesz minket. Ugyanaz a neve, mint akié a gyerekkori házadban még mindig ott van a falakon.

Unatkozunk. Már beszélni sincs kedvünk egymással. Nem azért, mert haragban vagyunk, csak elértük azt a fajta unalmat, mikor már tenni sem akarunk ellene. Nyár van. Este. Szakad az eső. Előveszed az ukuleléd, kihívsz a teraszra. Leülsz egy székre. Elkezdesz játszani. Énekelsz. Gyönyörű a hangod. Sosem tudtam, hogy valóban az-e, vagy csak én hallom annak. Az egyik kedvenc számomat játszod. Tudod. Csak engem akartál boldoggá tenni. Nem énekelek. Szóvá teszed. Azt mondom, nem tudok. Azt feleled, nem baj, nem az a lényeg. Csak hogy egyáltalán énekeljek. Énekelni kezdek, és ahogy mondtam, hamisan. De hangosan és boldogan. Eláll az eső. Feléd fordulok. El akarom mondani, hogy köszönöm ezt az emléket, és el fogom tenni, és ha esetleg már nem leszünk együtt, folyamatosan visszatérek ehhez a pillanathoz. El akarom mondani ezeket, de nem vagy itt. Sem te, sem az ukulele.

Emlékszel a macskára, ami követett minket, mikor a városban csak úgy sétáltunk? Nem hagyott minket békén, csak jött utánunk. Próbáltuk átverni, és folyamatosan éles kanyarokat vettünk. Biztosak voltunk benne, hogy ezt csak beképzeljük. Együtt. Mert olyan régóta vagyunk együtt, hogy vannak a te gondolataid, az én gondolataim és a közös gondolataink. De a macska továbbra is követett minket. Fekete volt. Nevettünk is rajta, hogy ezután biztosan szakítani fogunk. Egy hétre rá már nem beszéltünk. Hazakísértelek, a macska még mindig a nyomunkban volt. Besétáltál az ajtón. Úgy meséltem, hogy ezután a macska engem is hazakísért, utána pedig láttam az ablakból, hogy elsétál. De hazudtam. Besétáltál az ajtódon, a macska pedig nem követett engem. Leült az ajtód elé. Várt.

Gyerekként folyton azt kérdeztem a szüleimtől, mi a szerelem. Kicsi voltam, tehát azt válaszolták, hogy mikor két ember nagyon szereti egymást, és nem tudnak egymás nélkül élni. Akkor elég volt nekem ez a válasz, úgy éreztem, mindent tudok. Néhány éve ismét feltettem ezt a kérdést újra és újra, de már nem nekik. A barátaimtól kérdeztem. Ha találsz valakit, akivel jó érzés beszélgetni, és nem kell megjátszanod magad előtte. Mostanában ismét felteszem ezt a kérdést. Már csak magamnak. Az összes klisé. Az, hogy ha elolvasok egy könyvet, és rögtön el akarom mondani neked. Hogy ürügyeket keresek, hogy beszéljünk. Hogy rád keresek a Google-ön, hogy miket dob fel. Hogy az álmomban meztelenül látlak, és reggel emiatt nem vágy vagy izgalom fog el, hanem szégyenérzet. Hogy a pénztárcámban egy olyan villamosjegyet tartok, amit akkor lyukasztottam ki, mikor hozzád utaztam. Hogy csak azért kilyukasztok egy villamosjegyet, hogy később el tudjam rakni a pénztárcámba, hogy rád emlékeztessen. Hogy el akarok mesélni életem első pillanatától kezdve a mostaniig mindent. Sőt, még azokat is, amik a születésem előtt történtek. Azt akarom, hogy mindent tudj rólam. Mindent tudni akarok rólad. Erre nevetve reagálsz. Azt mondod, hízelgő, de klisé. Találjak ki valami eredetit, mert megérdemled.

Veszekszünk. Azt mondod, öljem meg magam. Örülnél, ha halott lennék, és nem kellene elviselned engem. A szekrényből előrántok egy kést. Éles. Ha akár egyszer végighúznám a csuklómon, nem élném túl. Ráteszem a csuklómra. Hideg. Libabőr fut végig a karomon. Majd meggondolom magam. A kezedbe adom a kést. Azt mondom, ha tényleg azt akarod, hogy meghaljak, tedd meg te. Azt mondod, nem lennél rá képes. Túlságosan szeretsz. Azt felelem, hogy ha szeretsz, bizonyítsd. Vágd fel az ereimet.

Azt mondtad, túl sokat olvasok. Kivágtam a szemem egy konyhakéssel. Odaadtam neked. Azt mondtad, túl sok zenét hallgatok. Levágtam a fülem. Odaadtam neked. Azt mondtad, túl sokat beszélek olyan témákról, amik téged nem érdekelnek. Tűvel és cérnával összevarrtam a számat. Azt mondtad, féltékeny vagy, ha másokat megölelek. Levágtam a két karomat, hogy ne tehessem. Odaadtam neked. Azt mondtad, zavar, ha másokkal megyek moziba, színházba vagy előadásokra. Levágtam a két lábamat, hogy ne mehessek sehova, kettesben lehessünk. Odaadtam neked. Azt mondtad, mostmár az zavar, hogy nem mozgok, el fogok hízni. Kivágtam a testemből a hasamat, hogy ne nőhessen. Odaadtam neked. Azt mondtad, zavar, ahogy a hátamat tartom ülés közben. Gerincferdülésem lesz. Kivágtam a gerincemet, hogy ne ferdülhessen el. Odaadtam neked. Azt mondtad, zavar, ahogyan bizonyos dolgokról gondolkodom, és a személyiségemmel is van problémád. Kivágtam az agyam, hogy ne is gondolhassak semmi másra. Odaadtam neked. Ezután azt mondtad, már nem vagy boldog velem. Nem akarsz velem lenni. Kivágtad a szívem. Elvitted magaddal. Te nem adtad oda nekem.

  
  
 

Horváth Kolos Xavér (Vác, 2000)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.