VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Katerina végzi kötelességét, öltözik, vetkőzik, minden ruhadarabja patyolattiszta. Túl sokat beszélt, ami egyikünknek sem hozott örömet. Átkarolt, és ez úgy hatott, mintha lefogna. Ráncos gyökerű fák, az arc barna, a száj mosolyogni készül. Nekilát, zavarba jön, a hegyek közt töltött évtizedek paraszttá változtatták. Elemez, füstölög, meglepődik a diskurzus módjain, zavartalanul időz a szöveg belsejében. Harangszínű szoknyában jár, engedi megérintenem, egy-egy érintés egy-egy eseményt jelez. Az egész napos töprengés drámai körülmények között fejeződött be. Igaza volt, szólt néhány szót, meglepett, turista mozdulatokkal ledobálta magáról a bőrét, a haját, teljesen függetlenül a szerencséjétől, mely rövid időre kiesett az emlékezetéből. Közbülső kategóriát képez a tisztaság és a szentség között. Sohasem került még ilyen közel önmagához, óvatos volt, nyűgös, a fejében szálkás halak úsztak. A szív sarkában született halak nem adják át a helyüket, és nem áll módjukban uralkodni. Ha ilyen leszel, magyarázta, visszafordulok, és itt hagylak. A környék a legvadabbak közül való volt, egy szobácskával, és egy szekrénnyel. A szív bal sarkában patak csörgedezik. A lélek úszik benne, mely megtisztítja a vizet. A patak kiárad, nem tökéletes, azt jelenti, hogy még van benne, kanyargó, fehér erekkel kapcsolódik a testhez. Másol, vagy csak néz, és azt kérdezi: Tényleg lehetségesek ekkora sebek?
ÖRÖKTÉL: ELMÚLT NOVEMBER Nagy Gáspárhoz
Bevonjuk az eget: óriás vitorlát. Horizontunk póktojásos kulcslyuk. Volt egy ország, milyen ország? Merre volt se tudjuk.
Lángol az erdő Szibériában, a változatosság kedvéért már nemcsak az ősfák, fenyvesek égnek: lángra kapott és izzik a tőzeg, oltani azt végképp lehetetlen, olvad alatta a jég, a fagyott föld, sarki olajtartályok csöndben ontják mérgük a tengervízbe.
Megette a vacsorát, és a tányérokat betette a mosogatóba. Otthagyta minden este, reggelre mégis minden tisztán a szárítóra került. Nem tudta, mióta van ez így, de azután kezdődött, hogy vett egy babát. Nem holmi közönséges guminőt, hanem egyedi készítésű, élethű, életnagyságú babát. Akkoriban nagyon magányosnak érezte magát, esténként fantáziált egy jobb életről, de erre esélye sem volt. Meg aztán hirtelen megöregedett. Nem volt kedve a társasághoz, fárasztották a barátok újabb, és újabb kísérletei, hogy társat keressenek neki. Feladta. Azok a képmutató beszélgetések, amikor ő is mindig igyekezett szebb színben feltüntetni magát nemcsak unalmasak, de már bosszantóak is voltak.
Szombat van. Január. Délután. Kinézek. A Duna, a Sziget fái. Nincsenek sirályok, nem látok egyet sem. Gyógyszeríz a számban. Kicsit szédelgek. Kórházban voltam. A dühöngő osztályon. Hárman feküdtünk egy kicsiny, kétágyas szobában. Ágyamon se paplan, se párna. Csak a huzat. Azzal takarództam. Nem voltam odavaló, tudták a nővérek. Semmi helyünk nincsen, nagy a zsúfoltság, mondták. Négy napig voltam ott. A zárton. A sarokban. A hegyen, magasan a város felett.
– Hát elkezdődött, csakugyan el? – El, de esőben sétálva természetesen másként hangzik. – Micsoda mázsás akcentus, a zongora lenne az? – Úgy érted, az idegi alváz fölött? – Az analóg csellót is figyelembe véve. – Hagyj engem ezzel. Mondd hosszabban. Mondd lassabban. – Ez az a pont, amikor Amundsen mesélhetne az elfagyott cigarettákról. – Az elfagyott cigaretták haszontalanságáról. – Úgy érzed, hogy a centrum körül rohangál a forma?
Árnyékok És elalszol, de nem tudod, mert nem érzed
– The End – kapta ki karóráját a zsebéből Csákányi, félredobta a csákányt, és kikecmergett a gödörből. – Ki jön a Patakba, rucák? – Még van tíz percünk. Ha ezek beköpnek… – intett a többiek felé Süsü. – Kapják be! – nyújtotta ki a nyelvét megvetően Tüskés. – Tíz perc ide vagy oda. Gyerünk! Felvették bérüket, és szokásukhoz híven, beültek a Búvópatakba inni. – Máma én fizetek – jelentette be a göndör hajú, virgonc Csákányi. – Éljen! – Te mit iszol? – kérdezte az örökké borostás arcú Tüskést. – Vodkát. – És te? – Egy fütyülőst – villantak meg Süsü ezüstfogai.
Sárbagyalázva a liliomok letördelve mind az orgonák rázza a szél a nyárfavattalombot mint molyrágta színházi tollboát
Iszamos kampón vért izzadó hazai friss húsok lógnak a pillangókéses kerítésen a koronavírusok
A juhar lassan az egész kertet uralja. Hatalmas ágai a magasba törnek. Az ágak a szélben ringatóznak, a madarak ezt nagyon élvezik, Márta azonban nem annyira. Napozóággyal járkál fel-alá, próbál tenyérnyi, napos területet találni a kertben. Miközben a virágokat és kerti székeket kerülgeti, felpillant a fára. El kell ismernie, hogy gyönyörűséges, maga a kicsattanó egészség a millió suhogó levelével és azzal a ténnyel, hogy nem Márta választotta a fát, hanem a fa választotta a kertet. Gyorsnövésű volt, és mire észbe kaptak, már olyan helyre kis fácska lett belőle, hogy nem volt szívük kivágni. Férje, Lajos titkon örül annak, hogy árnyékos a veranda. Nem híve a napozásnak, inkább az elsötétített szobában nézi a tévét egy jó hideg sör társaságában.
Egy céltalan állomáson kihány magából a vonat, mint egy zavaros pocsolyába, úgy esem arccal a városba. A katakombaszagú aluljáróban pokrócba csavart hajléktalan a területét féltve vicsorog. A téren ágak meztelenkednek, falevelek fogócskáznak a földön, fiúk sétálnak kézen fogva. Eszembe jut, mikor itt találkoztunk, és köszönésképpen megérintettelek a magam udvariatlan módján. Most leszegett fejjel sunnyogok, nehogy észrevegyenek az ismerős padok.
Idegesen nyúlt a felesége dobozáért, remegett a keze, miközben a hajcsatot kereste. Lepattintotta a fekete, lakkozott fém végét egy csipesszel és a fültöve mögötti vékony bőr alá süllyesztette. Azonnal érezte a megkönnyebbülést. Tehetetlensége és a lelki teher úgy indázta körbe, mint korhadt fatörzset a mérgező vadszőlő. Többször egymás utána hasította fel koponyáján a fejbőrt. A vékony metszésből vér serkent, melynek minden cseppje egy-egy ballaszttól szabadította meg gúzsba kötött elméjét. Lassan úgy érezte, képes kimászni a szakadékból, már tud helyesen gondolkodni. Le kell egyszerűsíteni az életet, gondolta, ami nem oda való, azt ki kell hajítani, a szépet ki kell festeni és fel kell díszíteni, ha nem csak így gondolkodik, hanem cselekszik is, akkor boldogok lesznek ő és családja.
Varanasi
Szennyes rongyaim a követ csókdossák és szitkaimtól iszamos a ghát. Hűtlen szívem mossa, mossa magát.
Ab ovo Eredendően a bűn a hunyó
Úgy hírlik Trump az új Círus. Az Örökkévaló újfent Egy pogány uralkodót használna? Hogy mire? Apokrif tartalom. Macron Nabukodonozorként politizál. A volt gyarmatokat mind egybegyűjti. Összekapcsolja Afrikát Európával. Még nem látott a világ olyan birodalmat, Amilyen ebből kikerekedik.
Deja vu
Megértelek. Akkor is megértettelek, amikor szó nélkül elmentél. Hónapokig nem tudtam rólad semmit, aztán egy alkalommal, láttalak Dodival. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk. Láttam, hogy sínen van az életed, nem hiányzik semmi, boldog vagy. Csak Dodit sajnálom. Tegnap láttalak Kálmánnal. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk.
Mindenütt csurog a vérem Mintha a mindenség megfagyott volna miközöttünk, a sikoltás is, ami te voltál, mint egy tücskös éjszaka, ami megint sírással világosodik ki, ha elfut a nyár, mindenütt csurog a vérem, hogy ne ismerje meg őszi hangomat páskomi homok, könnyes arcom a Hóvirág-forrás tükre ne nézegesse, ne tudjak semmit az utazásokról, sorsokról itt, most, mezőre kuporodva a szabadság szép szaváról, gyűlöletről, megaláztatásról, az elmenekülőkről és a fájdalomról, bódogtenyérről, melynek levelei folyton kitépik belőlem az emlékeket, voltam-e levendulád az imakönyvben?
Élt Vei-nan tartomány egyik kicsiny falujában egy asszony. Jun Mei volt a neve, ám valamiért mindenki Szőlővirágnak hívta. A háza ott állt közel a falu széléhez, a folyótól nem nagy távolságra, alig különbözött a falu többi házától, talán csak a kertje volt kicsit más. Volt benne egy kút. Szőlővirág is épp csak kicsit különbözött a falu lakóitól, mégis különös asszony hírében állott. Más szemmel nézte a világot, mint a többiek. Gyakran elszomorodott, amikor mások nevettek, és meglátta a vidámságot ott, ahol szomszédai csak bánatot leltek. Volt még egy furcsa tulajdonsága: bármerre járt, bármit is tett éppen, dúdolgatott állandóan. Nem hangosan, csak úgy, magának, halkan.
A BAROM
Künn áll az esőn, mint nemtörődöm istenek. Hová mozdulna, minek? Áll a hideg záporba forduló mezőn, ahogy a háttal kiváró csorda: fülét se billenti, áll az esőben.
MINT EGY RANDEVÚN
Mint egy randevún, valami mindig megtapad. Hol a színe, hol a fonákja. Patchwork-életünk percenként dagad. A perc nem az időben van. A síp nem a mi szánkban. A gyónás, mint mindig, elmarad.
Elcsuklóan magas hangon nevetett, és megfogta a saját fülét. Ezzel mindenkinél jobban fel tudott mérgesíteni. Nekem az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, hogy két alma, ezeket úgy képzeljük el, hogy nincs környezetük, légüres térben mozognak, nyugtalanok, meg idegesek, mert minden energiájuk arra megy el, hogy szorítják egymás kezét, szóval ez a két alma kering a föld körül, menekül üldözői elől. Egy tükör lógott a falon ártatlan szándékkal, de mondhatom ennél szemérmetlenebb tükröt még nem láttam. Mivel a következményeket nem áll módomban bemutatni, csak azt állíthatom, hogy átkutatták őket, és megpróbálták visszahelyezni saját környezetükbe a rájuk leselkedő veszélyek szerint. 
|
