VideóMénes Attila videója Keresés a honlapon: |
Horváth János: Deja vu
Deja vu
Megértelek. Akkor is megértettelek, amikor szó nélkül elmentél. Hónapokig nem tudtam rólad semmit, aztán egy alkalommal, láttalak Dodival. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk. Láttam, hogy sínen van az életed, nem hiányzik semmi, boldog vagy. Csak Dodit sajnálom. Tegnap láttalak Kálmánnal. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk.
Gyerekorvosnál
Mondtam már, hogy ne köhögj. Ez a sok ember minket néz. Tessék abbahagyni! – De én csak... – A lázzal ne foglalkozz. Magas, magas. Majd lemegy. – De én... – Ki van zárva, hogy korona. Egyszerű megfázás, és kész. A doki majd megmondja. Különben is, tegnap még nem volt semmi bajod. Igaz, amikor Gizi meghalt, előző nap még beszéltem vele. Csodálkoztam is, hogy csak úgy, egyik percről a másikra vége lett. – De... – Nincs semmi de. A doki majd felírja a gyógyszert, és attól rendbe jössz. Igaz, most járvány van, de téged ez ne izgasson. Csak az öregekre veszélyes. Mit akartál mondani? – Már semmit. Bepisiltem.
Cserbenhagyás
Barátom megkért, mondjak néhány szót a temetésén. – Milyen legyen? Dicsérjelek, méltassam érdemeidet? – Nem, semmiképp. – Emeljelek ki, mint lelketlen apát, aki fiatalon cserben hagyta a családját? – Nem képzeled? Én nem tehetek arról, hogy beteg lettem. – Dehogynem. A sok alkohol, a cigaretta, az éjszakai élet. Mit gondolsz, ez nem szándékos élet ellenni cselekmény? – Mással szemben, talán. De én azt csinálok magammal, amit akarok. – Erről beszélek. Ez a cserbenhagyás. – Miért, neked jobb? – Nem is tudom. – Se bagó, se pia, se nő. Csak a munka, az önfeláldozás, a család. Nagyon egészségtelen. – Lehet. Mindig fáradt vagyok, levert. Mintha valami betegség is bujkálna bennem. – Na, látod. Én legalább élvezem az életet, te pedig halálra hajtod magadat, hogy másoknak jobb legyen. Azon az őszön nem mondtam el a beszédet barátom sírja felett. Azon az őszön engem temettek.
A végakarat
Távirat érkezik, barátom súlyos beteg, kórházban van. Tudom, nincsenek rokonai csak a felesége, aki szintén súlyos beteg. Valójában senkije sincs rajtam kívül. Taxit hívok, rohanok be hozzá, hogy megtudjam, mennyire nagy a baj, és segítsek, ha szükséges. Évek óta nem láttam, nem jelentkezett. Amikor Jolán beteg lett, őt ápolta, és visszavonultan éltek, nem találkoztak senkivel. – Hogy vagy? – kérdem, és látom rajta, hogy nincs jól. A végét járja. Emlékszem, mindig mókázott, amikor összejöttünk, ugratott engem, és jókat nevetett, amikor látta rajtam, hogy beveszem a tréfáit. – Hajolj közelebb – suttogja –, valami fontosat akarok mondani! – Ki vele, hallgatlak! – Egészen közel hajolok hozzá. – A feleségemet, Jolánt, rád hagyom. Vigyázz rá, és néha-néha simogasd meg, ahogy én szoktam. Csapdát sejtek, nem gondoltam volna, hogy még ilyenkor is van kedve tréfálkozni. – Nem tehetem – mondom szemrehányóan, tettetve a meglepetésemet, egy feleséget nem lehet csak úgy, örökül hagyni! – Dehogynem – vigyorog kajánul, és az éjjeliszekrényen lévő urnára mutat.
Megjelent: 2020-09-20 20:00:00
|
