Keresés a honlapon:

Fábián István versei (Öröktél: Elmúlt november, Szervácnak. Ideát.)

 

 

 

 

ÖRÖKTÉL: ELMÚLT NOVEMBER

Nagy Gáspárhoz

 

 

Bevonjuk az eget:

óriás vitorlát.

Horizontunk

póktojásos kulcslyuk.

Volt egy ország,

milyen ország?

Merre volt

se tudjuk.

 

Tépett sebszél,

légző hiány,

körötte úsznak

lüktető homokpadok

és áttetsző vásznak

tettetnek vérző lobogókat.

Megolvadt

puskagolyó a szívünk.

 

Bevonjuk az eget:

körömmel tépett

zászló a holnap.

Szívünkben az erek

rozsdás szögekké hajolnak.

Október halott.

Arccal lefelé fekszenek a holtak.

Nincsen holnap.

 

 

 

SZERVÁCNAK. IDEÁT.

 

„hanyatthazámig így megyek”

(Szervác József: Szavak hazáig)

 

 

Fekszünk a bordatörő sittre kilökve,

isten inspekciózik bezuhant templomudvaron:

készíti a lelkünket soroló leltárt.

Arcunkat veri mész-szagú eső, már örökre

 

testünkké lesz a széjjelzárt terv,

testté vagy holttestté lesz az ige, mi istené,

ki nem alkotott semmit, míg ember

nem alkotta belé őt senkibe.

 

Káromkodni jártunk épített romokba: ék

voltunk az Úr akaratában.

Röhögni jártunk templomokba:

világot akasztó szegény nemzedék.

 

Most ismét a sorok között. Megintcsak ott.

Csepel halott, amerika halott, és mint a részegek,

útszélről útszélre tévedek, pofoz a kósza ég:

utolsó hitem is kijátszottam: elég.

 

arcom magamhoz hasonlítom.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-10-07 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.