Videó

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Internet

 

 

 

 

Internet

 

 

 

– The End – kapta ki karóráját a zsebéből Csákányi, félredobta a csákányt, és kikecmergett a gödörből. – Ki jön a Patakba, rucák?

– Még van tíz percünk. Ha ezek beköpnek… – intett a többiek felé Süsü.

– Kapják be! – nyújtotta ki a nyelvét megvetően Tüskés. – Tíz perc ide vagy oda. Gyerünk!

Felvették bérüket, és szokásukhoz híven, beültek a Búvópatakba inni.

– Máma én fizetek – jelentette be a göndör hajú, virgonc Csákányi.

– Éljen!

– Te mit iszol? – kérdezte az örökké borostás arcú Tüskést.

– Vodkát.

– És te?

– Egy fütyülőst – villantak meg Süsü ezüstfogai.

Csákányi megrendelte az italt, és kinézett az ablakon. Az októberi szél vadul söpört végig az utcán. Lassan beborult, és eleredt az eső. Vízvezeték szerelők, kemények, komorak, kivéve Süsüt, aki tömzsi volt és vidám.

– Jaj! – tapogatta meg a hasát Süsü. – Máma még nem ettem. Ti nem vagytok éhesek?

– Dehogynem – kanyarított elő Tüskés egy jókora kolbászt, melléje fokhagymát, és falatozni kezdett.

– Ebből baj lesz, Tüskés – figyelmeztette aggodalmasan a tömzsi. – Nem emlékszel, mit mondott a tulaj? Ez nem váróterem, uraim, itt csak az burkol, aki rendel.

– Hát rendeltünk, nem? – horkant fel a napbarnított vízszerelő. – Hol van az megírva, hogy a pia mellé kaját is kell kérni?

Már nagyon a begyében volt ez a bakkecske. Egyszer átrázta ötszáz forinttal, azóta nem szívleli őt. A buldogképűt sem, meg úgy általában másokat, ezért, no meg a borostás arca miatt is csúfolták Tüskésnek.

– Egyetértek – húzott elő táskájából Csákányi is egy abroszt, és szép sorba kirakta a reggelről megmaradt sót, túrót, hagymát.

A kocsmáros elvörösödve perdült az asztalhoz.

– Megkérhetem magukat, hogy büdösítsenek otthon ezzel az izével? Ez, kérem, egy exkluzív presszó, ahol kulturáltan szoktak étkezni.

– Presszó? – hunyorított a társaira Tüskés. – Bocsánat! Azt hittem, csehó, de azért itt is lehet étkezni, ha nem tévedek.

– Lehet, csak…

– Akkor eszünk – harapott jóízűen a kolbászba. – Akar maga is egy harapást?

Ekkor buldogpofájú hústorony cammogott eléjük.

– Hagyja, főnök, majd én elintézem az urakat. Na, tűnés innen!

– Ezt hogy érti?

– Így! – rántotta fel Tüskést a székről, és akkorát lökött rajta, hogy a csikasz szerelő az ajtóig repült.

– Hohó, lassabban a testtel, te hólyag! – pattant talpra Csákányi. – Ajánlom, viselkedj, mert beverjük a kopoltyúd!

– Ti? Az enyémet?

– Kifelé! – sipítozott a kecskeszakállú vendéglős. – Pötyi, penderítsd már ki ezeket!

– Úgy van! – kontrázott egy piás törzsvendég. – Vegyék a hagymájuk, és sipirc, kívül tágasabb!

– Te nem szereted a hagymát? – csodálkozott rá egy roma.

– Képzeld, hukk, és téged se, seggfej! – csuklott a piás.

– Csönd! – vágott az asztalra paprikásan egy másik, nyakában selyemsál, szájában cigaretta vöröslött. – Legalább a mások bánatát tiszteljétek, a kurva mindenit ennek a csehónak!

– Ezt meg mi lelte? – hebegte valaki.

– Meghalt az anyósa – vihogott a haverja.

– Elhagyott! Annácska, ó, Annácska, miért nem szeretsz te engemet? – kesergett a nyaksálas.

– Maguk még mindig itt vannak? – ripakodott Csákányira a kecskeszakállú. – De nehéz manapság italboltban dolgozni!

– Szegény ember! Menjünk? – kérdezte a göndör hajú szerelő.

Tüskés, sőt maga Süsü is összeszorított szájjal ültek vissza.

– Hozzon három szódát és egy kis sót a hagymához, nem? Látja ott azt a tájképet a falon?

– Tessék?

– Szép kép! Honnan szerezte?

– Mi köze hozzá!

– Nekem semmi, mindössze egy, pontosabban tíz apróságra hívnám fel a figyelmét – hunyorított Tüskésre és Süsüre.

– Mit zagyvál maga itt összevissza?

– Ezen a képen tíz vörös csillag ragyog.

– És?

– Nem érti. Tíz csillag, tíz hónap a sitten, merthogy a csillagok tiltott jelképek, uram. Csillag, horogkereszt, nyilaskereszt. Csupa olyan szimbólum, aminek kifüggesztése a törvény szerint tilos. Mint a bor vizezése, a címkecsere, lejárt szavatosság, folytassam?

– Éljen! – verte össze tenyerét a roma.

– Maga, maga részeg – húzta össze szemét a kecskeszakállú. – Vigyázzon, mit mond, mert…

– Elhagyott! Anna, ó, Annácska, miért nem szeretsz te engemet?

A buldogképű félrehúzta a pukkadozó vendéglőst, és súgott neki valamit.

– Rendben van! Felőlem egyenek, igyanak! Mi igazán nem akarjuk magukat zavarni, feltéve, hogy maguk sem zavarnak bennünket.

– Isten ments, dehogyis zavarjuk! Főként, ha megdob egy whiskyvel, amit régi barátságunkra való tekintettel ezennel el is fogadok – ütötte Tüskés tovább a vasat.

– Mi, hogy én fizessek maguknak?

– Miért ne! Életében egyszer, legalább egyszer a főnök is kitehet magáért. Süsü, te mit ennél?

– Egy grillcsirkét – nyalta meg a szája szélét Süsü. – Csak hát nincs miből. Az asszony ottthon várja a fizut.

– Hallotta? Hozzon egy csirkét a havernak!

– Ja. És ki fizeti?

– Maga – nézett tüntetően a festményre, és énekelni kezdett:

 

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok,
A szegény legénynek utat mutassatok,

Mutassatok utat a szegény legénynek,

Nem találja házát a szeretőjének.

 

A vendéglős kérdően nézett a buldogarcúra. Az savanyúan fintorgott.

– Kasa! – virult ki Süsü. – De savanyú káposztával, ha lehet, aztán vörösbort, és…

Hirtelen elsápadt. A kidobóember előhúzott zsebéből egy tőrt, és piszkálni kezdte vele a körmeit.

– Különben hagyja! Meggondoltam magamat.

– Bölcs ember. Magának mit hozzak? – fordult kaján mosollyal Csákányihoz a vendéglős.

– Semmit.

– Meghülyültetek? – esett nekik Tüskés, miután a tulaj hóna alatt a tájképpel eltűnt a pult mögött. – Végre itt lett volna az alkalom, hogy megkopasszuk ezt a kecskét, erre ti, köszönjük, nagyon kedves, de nem kérünk semmit – parodizálta Csákányit affektált hangon.

A göndör hajú szórakozottan meredt a zuhogó esőbe.

– Micsoda zuhé! Remélem, nem fog egész estig itt tartani. Nini, a Cézár! Hát ez hogy került ide? – figyelt fel a kutyájára, mely ugrándozva lesett be az ablakon. – Sziasztok, rucák! Hazaviszem a kutyust még mielőtt bajt okoz – pattant fel az asztaltól, és puff, belerohant egy vendégbe.

– Nem látsz? Az istenit az anyádnak! – tapogatódzott a férfi a szemüvege után.

– Tessék! – emelte fel Csákányi a szemüveget a padlóról. – Kicsit eltört, de azért még szuperál.

– Jó kicsit – dörmögte a kárvallott. – Tiszta új pápaszem. Két ezrest fizettem csak a lencsékért.

– Igazán sajnálom.

– Sokra megyek, ha sajnálod, inkább fizesd ki a káromat!

– Kétezer forintot? – hüledezett Csákányi.

– Hármat.

– Hogyhogy hármat! Hiszen az előbb még kettőt mondott, öreg.

– Van valami probléma? – csatlakozott hozzájuk a buldogképű, majd Tüskés és Süsü is.

– Á! – bazsalygott a csontos, tüskés szerelő. – Menj csak, Fercsikém, a Búvó Patak minden elrendez.

Csákányi egy pillanatig hezitált, azután kiröppent az utcára. Így kezdődött.

– Cézár! Cézár!

– A kutyáját tetszik keresni? – szólalt meg az eresz alatt egy tíz éves formájú fiúcska.

– Azt. Ismered?

– Fekete szőrű?

– Fekete.

– Rottweiler?

– Rottweiler.

– Épp az imént gyűjtötték be.

– A hétszázát! A sintérek?

– Nem tudom. Arra vitték – mutatott a sintérteleppel ellenkező irányba.

Csákányi tanácstalanul álldogált, azután mégis a telep felé kutyagolt.

– Halló! Van itt valaki? – kérdezte hangosan, miután hasztalanul várta, hogy észrevegyék a pecérek.

Még várt öt percet, miközben elállt az eső, és a felhők mögül kivillant az ég tündöklő lámpása.

– Cézár! Itt a gazdi! Cézár! – sétált el a ketrecek előtt.

– A kutyáját kereszi? – dugta ki a fejét az egyik ketrecből egy torzonborz, másfél méter magas emberke.

– Maga itt a gyepmester?

– Ördöge van: eltalálta, ezenkívül órász, szuszter meg amit akar.

– Kijönne hozzám egy percre?

– Jó napot kívánok! Miben szegíthetek?

– Keresek egy feketeszőrű, hároméves rottweilert. Neve…

– Cézár.

– Hál’ istennek! – örült meg Csákányi. – Ezek szerint itt van.

– Mondja maga. Én nem láttam.

– Akkor honnan tudja, hogy hívják?

– Magától, hiszen épp az imént szólítgatta.

– Szóval behozták? – sandított a karórájára.

– Jól jár?

– Az órám? Mikor hogy.

– Javítassza meg, mert egy óra akkor óra, ha pontosz isz. Miután én véletlenül órász is vagyok…

– Órás?

– Órász, borbély ész költő – húzta ki magát a pösze. – Parancsoljon: a névjegyem! Ha rosszul jár az órája, megjavítja a Kiszgálna. Nyiratkozna, borosztász? Kiszgálna a megoldás. Megjavítszam?

– Nekem így is megfelel, inkább arra feleljen, tud-e valamit a kutyámról?

– Milyen?

– Rottweiler.

– De uram, ilyen óra nincs isz a világon! Oké! Ha nem, nem, de attól még megborotválkozhat – simogatta meg az állát szelíden.

– Na, figyeljen ide, kedvesz Kiszgálna… !

– Hagyja, még új nálunk a kolléga! – lépett hozzájuk egy kutyaszagú gyepmester. – Befogták a kutyáját?

– Épp ezt szeretném megtudni, csak lenne kitől, ugyebár?

– Mikor veszett el?

– Még ma, úgy egy jó órája.

– Hogy néz ki?

– Simaszőrű, hároméves, csonkolt farkú rottweiler.

– Sajnálom. Mostanában nem fogtunk be semmiféle rottweilert, de ha óhajtja, adhatunk magának egy másik nagy kutyát, kis kutyát, fehéret, feketét…

– Köszönöm az információt! – vágott Csákányi a kutyaszagú szavába. – De én már csak a Cézár mellett maradok.

– És azt hiszi, viszontlátja még valaha?

– Nem látom?

– Szerintem nem. Manapság nagy keletje van ám egy ilyen kutyának. Rottweiler, pitbull, terrier, buldog. Valamennyi erős és fenemód agresszív, ezért a legtöbből harci kutyát nevelnek.

– Vagy megnyúzzák, aztán megeszik – tette hozzá a pösze faarccal. – Bizony, szokan szeretik ám a kutyahúszt.

– De hisz ez borzasztó! – rettent meg a szerelő. – No meg tilos is. Legalábbis én így hallottam.

– Tilos, nem tilos, csinálják. Elsősorban persze külföldön, mindenesetre egy halom pénzt lehet vele keresni.

A férfi letörten hagyta el a telepet. Cézár, Cézár, mit tettél! Most mit mondjon a fiának, ha számon kéri tőle a barátját?

– Baj van, apa! – fogadta otthon Ödönke. – Megszökött a Cézár!

– Igen, tudom – sóhajtott Csákányi, és elmesélte, mi történt.

A rokkant, tolókocsiban ülő kamasz megjegyzés nélkül hallgatta. Nem panaszkodott, de nem is vádolt senkit sem. Már rég megszokta, hogy hallgasson, ha belegázoltak a lelkébe.

– Azért ne búsulj! – vigasztalta a szerelő. – Ha nem kötik láncra, ismét megszökhet, és akkor viszontláthatod a barátod. Ha viszont nem, van még más kutya is a városban. Majd visszamegyünk a telepre, és olyat választasz, amelyik még Cézárnál is oltáribb.

– Hagyjuk, nem érdekes!

– Dehogynem! Sőt, még azt a számítógépet is megveszem, amiről annyit szoktál beszélni, hozzá nyomtatót, internetet – szusszantott egy nagyot, mielőtt kimondta. – Vi…vista, Windows Vista. Ugye, így hívják azt a kompjútert?

– Becsszavadra? – ragyogott fel Ödönke szeme. – Á, nem hiszem, megígérted te ezt már jó néhányszor, még sincs még egy vacak DVD-lejátszóm sem.

– De…

– Jó, tudom, addig nyújtózkodj, amíg a takarod ér. Anyu is mindig ezt mondta, nem is volt soha semmije.

– Türelem, Ödi, türelem! Karácsonyra mindenképp itt lesz az asztalon. Majd elvállalok valami pluszmunkát, és apránként megvesszük, amire szükségünk van – erősködött jóhiszeműen Csákányi, bár egyelőre fogalma sem volt, miképpen, miután reggeltől estig a vállalatnak gürizett.

– Kérj kölcsön, és egyből megoldódik a problémád – proponálta Süsü, amikor a szerelő tanácsért fordult a rucákhoz.

– Amit vissza is kell adni, nem? Csak az a kérdés, miből, ugyanis pont azért kér kölcsön, mert nincs pénze – bölcselkedett Tüskés.

– Akkor maszekoljon vasárnap!

– Ugyan, hisz ez csak négy nap egy hónapban! Szerinted mennyit lehet ennyi idő alatt keresni? Neked talán elég, miután nincs is családod, de nekünk csak egy csepp a tengerben. Legjobb lenne, ha mindnyájan átképeznénk magunkat: tévé, számítógép, APEH, bankszakma. Ha elölről kezdhetném, csakis ilyen helyen dolgoznék. Nyakkendőben, lezserül, gondoljátok csak el, cimborák! Víz, sár nuku, és nyolckor kelsz, mint az urak – merengett el egy pillanatra.

– És ha vásárolnék egy használtat? – zökkentette vissza a valóságba Csákányi. – Az olcsóbb, talán tizedannyiért is megkapnám.

– Jaj, hagyjátok már azt a masinát! Hogy jobban akarsz keresni, az rendben van, de hogy miatta! Ti enélkül már nem is tudtok létezni? Internet, nyomtató, e-mail, csak az áramot zabálják, aztán még ott a havi díj, mert az internetnél ez is van, közben hol ezt, hol azt kell javíttatni, cserélni…

– Mondtam, hogy süsü vagy. Vagy nem mondtam? Ez a masina a srácnak kell, nem Fercsinek, és az egészen más lemez. Én nem vagyok valami nagy emberbarát, de itt mégiscsak egy gyerekről van szó, aki ráadásul rokkant is. Fel tudod fogni, mit jelent egy rokkantnak az internet?

– Kösz! – nézett nagyot a göndör hajú. – Nem is tudtam, hogy ilyen rendes vagy.

– Hát írjon a rádiónak – vonta fel a vállát Süsü. – Mostanság egyre több ember kér segítséget rádión vagy a sajtón keresztül.

– Na! Ez már sokkal jobb écesz! És ha már itt tartunk, miért ne segíthetne az egyház is? – kapott az ötleten a napbarnított szerelő.

– Erre már én is gondoltam, csak… izé… szégyellem egy kicsit – vallotta be Csákányi.

Vívódott is ezért teljes három héten át, amíg megfogalmazta kérelmét a helyi újságnak. Eltelt egy hónap. Senki sem válaszolt.

– Várj még egy hetet! – intette türelemre Süsü a Búvó Patakban. – Ha akkor sincs válasz, én a Máltai Szeretetszolgálathoz fordulnék!

Másfél hónap múlva egyszerre két levelet is kapott:

Kedves Gyermekét Egyedül Nevelő Apuka!

Igyon kevesebbet, és dolgozzék többet! Akkor bármit megvehet a fiának anélkül, hogy ezért koldulnia kellene. Üdvözli Egy Gyermekét Egyedül Nevelő Anyuka.

Milyen aranyos! De honnét tudják, hogy néha ő is megissza a magáét? Nézzük a második levelet!

Kedves Gyermekét Egyedül Nevelő Apuka!

Én maximálisan megértem a gondjait, és felajánlok maguknak egy használt, de még jó állapotban levő lapptoppot. Kérem, jöjjön érte vasárnap 18 és 20 óra között a Boros utca 4-be!

Özv. Lipócziné

Éljen! Meglesz a Windows Ödi!

– Jó napot kívánok! – csöngetett be még aznap az özvegyhez. – Én vagyok a gyermekét egyedül nevelő apuka.

A hölgy, olyan ötven év körüli, tokás, dús keblű úrinő, elismerően nézett végig a jókötésű melóson.

– Özvegy Lipócziné. Ez meg Gábi, a barátnőm – mutatott egy farmernadrágos, fiú frizurás leányra. – Foglaljon helyet, kedves!

– Csákányi Ferenc.

– Csákányi, Csákányi. Nem rokona véletlenül a megboldogult színésznek?

– Nem.

– Gábi, hozz egy italt a vendégnek! Ko-nyak – tagolta lassan, érthetően, és szájon csókolta a fiú frizurást. – Román kislány, még nem ért elég jól magyarul.

– Köszönöm, nem kérek, én csak a számítógépért…

– Azonnal, apuka, azonnal. Előbb mondjon egy-két szót magáról! Nős?

– Ez most miért érdekes?

– Csak kérdeztem. De ha nem akar válaszolni, ne válaszoljon.

– Özvegy vagyok.

– Akárcsak én. Gyerek?

– Egy, de ha nem haragszik…

– Siet?

– Igen. Még van egy találkozom ma este – füllentette, csakhogy minél hamarabb rátérhessenek a lényegre.

– Nővel?

– Ez is érdekli?

– Ahogy vesszük. Nem, tulajdonképpen irreleváns. Na, itt a konyakunk! A fiára! – emelte fel poharát özvegy Lipócziné.

– Kezit csókolom! Akkor megkaphatnám azt a laptopot? – kászálódott fel a szerelő.

– Hogyne, semmi akadálya. Egy filmet azért még megnézhet. Gábi! Kapcsold be, kérlek, a videót!

Csákányi feszengve nézte a filmben ölelkező meztelen párokat.

– Egy kis garnírung a konyakhoz – húzta le a blúzát kihívóan az asszonyság. – Magának melyik kurvus tetszik?

– Mindegyik.

– És én? – ült a férfi ölébe.

– Egek, micsoda hájtömeg! – Magát tisztelem.

– Pompás, akkor tiszteljen meg egy puszival!

A férfi ellenérzését legyőzve eleget tett a kérésnek.

– Ennyi?

– Ennyit kért.

Lipócziné ujjai Csákányi sliccéhez araszoltak.

– Hú, de löttyedt, apukám! – vette kezelésbe a férfi péniszét. – Úgy tűnik, jobb lenne, ha nem tisztelne annyira!

A fata1 diszkréten nevetett.

– Te meg mit rötyögsz!

– Eventual2 adni neki előbb komputer.

– Rendben! Hozd ide azt a vacakot!

A román lány elsuhant a laptopért.

– A maguké. Üdvözlöm a kisfiát!

– Hálásan köszönöm! Ha bármilyen gondjuk van: dugulás, csőtörés, keressenek meg nyugodtan. És most, ha megengedi…

A képernyőn megsűrűsödtek a sikolyok.

– Maga meleg, nem igaz?

– De kérem!

– Nem szégyen az, csak zsenáns. Bizonyos esetekben, mint például a mostani – állt fel Lipócziné a férfi öléből. – Gábi! Táncolnál egy csöppet a domnunak?

A leány lekapcsolta a videót, feltett egy zenés CD-t, majd táncolni kezdett.

– Ő is tetszik?

– Izgis csaj! – villanyozódott fel Csákányi, s csaknem lenyelte szemével a lassan meztelenre vetkőző fiatal nőt.

Az özvegy ajka idegesen megrándult.

– Elég! – állította le a latin lányt. – Maga meg menjen a fenébe!

– Milyen a laptop? Működik? – kérdezte másnap Tüskés Csákányitól?

– Nem tudom. Meggondolta magát az öreghölgy – válaszolta borúsan a szerelő.

– Ettől tartottam. Hiába, a nők már csak ilyenek!

Egy nap békésen iddogált a Búvó Patakban, amikor asztalához ballagott egy bőrdzsekis idegen.

– Megengedi, hogy ideüljek magához?

– Felőlem!

– Micsoda lebuj! Maga ide szokott járni? – gyújtott cigarettára.

– Maga nem?

– Nem.

– Akkor mit keres itt?

– Hát csak úgy betértem, mondjuk úgy: melegedni. Hello, főúr, megtisztelne azzal, hogy idefárad? Köszönöm. Meghívnám egy italra. Mit iszik? – kérdezte Csákányitól.

– Vermutot, de…

– Hozzon egy pohár vermutot, nekem meg whiskyt szódával!

– Igenis.

– Khm! – köhintett a szerelő. – Adhatok egy tanácsot? Oltsa el a cigijét, még mielőtt kirúgják!

– Csakugyan? Egy ilyen lebujból?

– Egy ilyen lebujból.

– Láttam az előbb a gödörben – oltotta el cigarettáját a bőrdzsekis.

– Engem? És?

– Nehéz munka, hóban-sárban, fagyban-melegben. Árulja el, megéri?

– Megéri, nem éri meg, ezt tanultam, ezt csinálom. A fizetés megjárja. Kosztra, gázra, villanyra elég. Néha beülök ide, és ami még hiányzik, azt hozzáképzelem.

– Semmi közöm hozzá, de mégis: miért nem csinál olyasmit, amivel jobban kereshet? Ahogy elnézem, markos, bátor ember. Ez alapnak nem rossz, sőt… Csak fel is kellene használni. Persze nem így! Ásni, lapátolni… Hoppla: itt a whisky és a vermutja!

– Pfuj magának, de én ebből élek, kérem, vagy van jobb ötlete?

– Van – nézett körül óvatosan a bőrdzsekis.

– Álljak be kidobóembernek?

– Langyos.

– Biztonsági őrnek?

– Hideg.

– Pankrátornak?

– Meleg.

– Szabad a gazda! Maga mit tenne a helyemben?

– Ért valamit a kutyákhoz?

– Értek. Nekem is van, vagyis volt, amíg meg nem lovasították.

– Nagyszerű! – dörzsölte a kezét a bőrdzsekis. – Nős?

– Már maga is kezdi! Özvegy, csak egy tizenkét éves fiam van.

– Ez viszont baj.

– Hát ha baj, akkor ne is folytassa, mert nekem a fiam a mindenem.

– Nos, meglátjuk. Hátha ezzel együtt is megfelel kutyaviadornak, merthogy én ezt ajánlom magának.

– Végre kibökte! – hörpintette ki a poharát Csákányi. – Tehát erről volna szó.

– Erről, de ahogy látom, nem igen ugrál az ötletért.

– Jól látja, ugyanis én szeretem a kutyákat. Ezenkívül minden kutyaviadal tilos. Ezért bizony sittre vágnak, uram.

– Sss, halkabban! Persze, hogy tilos, viszont megéri. Számoljon csak utána! Mennyit keres maga itt havonként?

– Kilencvenezret.

– Ennyit az arénában is megkereshet. Akár esténként is, ha jól harcol.

A férfi mérlegelni kezdett. Az ajánlat több mint méltányos. Ebből már telne PC-re, csatlakozhatna az internethez, venne egy kocsit, plazmatévét.

– Még meggondolom, illetve meggondolnám, ha tudnám, kihez forduljak ez ügyben. De mivel nem tudok…

– Majd én segítek.

– Aha! És ezt el is higgyem magának?

A bőrdzsekis előhúzott a zsebéből egy maréktelefont.

– Halló! Főnök? Csikós vagyok. Igenis! Most vinnék egy köcsögöt. Megértettem! Bye!

– Kicsoda maga, Csikós úr?

– Egy olyan valaki, aki segíthet. Most elviszem a főnökhöz, akinek előadhatja, mit kíván. De aztán egy szót se senkinek, ha nem akarja, hogy kinyírják!

– Induljunk!

– Jól meggondolta?

– Ha ismerné a helyzetem, ezt meg sem kérdezné – villant fel képzeletében Ödön lemondó arcocskája.

Kimentek az utcára, és beszálltak Csikós úr autójába. Tíz perc múlva megálltak egy földalatti bár előtt.

– Furcsa aréna! Itt rendezik a kutyaviadalokat?

– Jöjjön utánam, és csak akkor beszéljen, ha kérdezik. Egyébként hogy hívják?

– Csákányi Ferencnek.

Lebotorkáltak a lépcsőkön, és bekopogtattak a főnökhöz.

– Szabad!

– Csákányi Ferenc – mutatta be Csákányit a bőrdzsekis. – Ő az, akiről beszéltem.

– Szép szál legény! – nézett végig rajta a kefehajú vállalkozó, akin minden kockás volt: a zakója, nadrágja, de még a nyakkendője mintázata is. – Harcolt maga már kutyákkal?

– Sajnos nem.

– Sebaj, majd belejön! Van néhány oktatónk, jelentkezzék be hozzájuk, aztán ha felkészült, már mehet is a porondra.

– Szerződés, orvosi vizsgálat, efféle? Bocs, hülyeséget kérdeztem. Mégis mennyi a gázsi, vagy itt hogy mondják, és ha nincs szerződés, hogy jutok a dohányhoz?

– Mi készpénzzel fizetünk. Fellépés előtt kap ötezret, utána a többit, tízet, tizenötöt – megegyezés szerint. Ha vállalja, mehet, kezdődhet a viadal. Ha nem, elvállalja más, van erre elég harcosunk. Mi csak azt kötjük ki, hogy ne árulja el senkinek, mit, hol és kinek dolgozik.

– Na és mi történik, ha halálra mar valamelyik kutyuli, mert a pakliban ez is benne lenne, nem igaz?

– Tudja-e, hogyan tornáztak régen a trapézon? Háló nélkül, s ezzel a legtöbb légtornász kezet fogott a halállal. Aztán kitalálták a védőhálót, és volt kockázat, nincs kockázat. Maga alatt is ott egy háló, ne féljen, amin az értendő, hogy azonnal közbe lépünk, ha szükséges. Viszontlátásra, és ne feledje: ha a fia, barátai, egyszóval bárki érdeklődne irántunk, maga nem is hallott felőlünk. Világos?

– Abszolút!

– Jól van. Csikós! Vidd a kollegát egy mesterhez!

Ettől kezdve Csákányi csak éjjel találkozott a fiával. Nappal ásott, szerelte a vízvezetékcsöveket, estefelé pedig harci leckéket vett egy sebhelyes, marcona pasastól. A viadalokat a bár egyik raktárában tartották. A vendégek zöme elit törzsvendég, nagypénzű vállalkozók, cégvezetők, bankárok, akikre már nem hatott a mozi- és tévéfilmekben folyó vér puszta látványa. Nekik már igazi harc kellett, olyan küzdőtér, ahol valódi vér folyik. Ezért fizettek, és nem is keveset, hogy minél közelebb legyenek a helyszínhez.

Csákányi izgatottan készült a nagy napra. Ha most is kifárad, vagy megijed, nemhogy kocsija, de PC-je sem lesz a büdös életben.

– Kész! Mehet! – jelentette be rövidesen a harcmester, és este már tuszkolta is a ketrecbe, hadd mutassa be, mit tanult.

A közönség bizalmatlanul fogadta, s csupán alig egypáran tapsoltak az ismeretlen harcosnak. A férfi farkasszemet nézett a nézőkkel, s az első sorban máris felfedezett három ismerőst: Gábit, a laptopos öreglányt és a Búvó Patak kidobóemberét. Könnyedén meghajolt, s a kezében tartott virágot Gábi ölébe röpítette.

– Trăiască! Éljen!

A kutya olyan hatvan centi magas, harminc kilós dobermann volt. Már két napja nem evett, de már megszokta, hogy időnként kiéheztetik a gazdái.

– Gyere! Gyere! Mi lesz már?

A dobermann nem mozdult. Már öreg volt és tapasztalt. Tisztában volt vele, mit jelent, ha megtámad egy ilyen csupasz mitugrászt. Viszont ha nem bántja, ezután sem kap enni senkitől. A heccmester piszkálni kezdte az állatot. Erre meglódult, és körbeszaladgálta a ketrecet.

– Hé! Itt vagyok, te féleszű!

A kutya megtorpant, s mint egy gyorsvonat rontott a gladiátor jelmezes emberre. Csákányi hidegvérűen bevárta, célzott, és torkába hajította a tőrkését. A közönség dermedten meredt a haldokló állatra. Ez a módszer új volt, tetszett is néhánynak, de a legtöbben csalódottan pfujoltak. Csak ennyi, semmi harc, birkózás, izgalom?

– Kitől tanult meg maga így kést dobálni, kollega? – esett neki előadás után a kockásruhás nagymester.

– Senkitől. Még gyermekkoromban lestem el a cirkuszban.

– Felejtse el, mi nem vagyunk artisták. Lehet, hogy egyszer még erre is sor kerül, de egyelőre kizárólag azt tegye, amit a nézők elvárnak magától.

– Miért, nem ezt tettem? Harcoltam és győztem. Vagy mást akartak.

– Dehogy, csak a nézők nem szeretik a gyors munkát. Ők veszélyt, vért és elnyújtott feszültséget várnak a pénzükért. Erre pedig így vagy úgy, mindig rá kell játszani, különben lehúzhatjuk a rolónkat. Úgy ám, kollega, a harc még nem minden, egy viadornak az üzlethez, kliensekhez is kell értenie.

– Elnézést! Legközelebb majd jobban odafigyelek. Jut eszembe! Elfelejtettünk megegyezni, mennyit kapok a mai estéért?

– Na nézzük, hány órán is vett részt mostanig, mert hogy a harcmester sem dolgozik ingyért, ha nem tudná.

– Húsz órán.

– Az pontosan… Számoljunk! Egy óra ötezer. Hússzor ötezer az kereken százezer. Ennyi jár nekünk, egyszóval egyelőre még maga tartozik minékünk. De majd szép lassan ledolgozza. Holnap otthon maradhat, utána megint lenne valami, ha vállalja.

– Bye-bye! Itt leszek – morogta a férfi fogcsikorgatva, és elcsigázva cammogott fel a lépcsőkön.

Kint fagyos szél fújdogált. Mély lélegzetet vett, és elindult hazafelé. A fizikai munka, a góréval folytatott eszmecsere, de mindenekelőtt a dobermann totál kikészítették. Szerencsétlen pára! Hány viadalt megúszhatott, erre jön ő, és lelketlenül kinyírja. Vajon érdemes ennyi stekszért eladnia magát az ördögnek, mert amibe most fogott azért állam és Isten előtt egyaránt felelős – bizonytalanodott el fanyarul.

– Mi az, te még nem alszol? – kérdezte a villanyfényben virrasztó Ödöntől.

– Nem tudok.

– Valami baj van a suliban?

– Összekaptunk az Ervinnel.

– Min?

– Azt mondta, meg vagyok buggyanva, amiért annyit tanulok.

– Na ne! És te elhiszed? A tudás, fiam, hatalom, ezt vésd jól a fejedbe. Hidd el, inkább ő hülye, amiért még ezt sem képes felfogni.

– Igen, de az egyetem előtt leállok, miután úgysem tudjuk kifizetni a tandíjat, így nem is viszem messzibbre, mint amire te, apukám.

– Ezt ő mondta?

– Tudom én ezt Ervin nélkül is.

– Azt még meglátjuk – szorította össze a száját a szerelő. – Te csak tanulj tovább nyugodtan, a többit meg bízd az apádra. Más?

– Szerinte… De inkább hagyjuk, mert még megharagszol.

– Nem haragszom, ha igaz. Az igazság persze sérthet is, de megharagudni érte nem szabad.

– Hencegős vagy és nyámnyila, aki csak a kocsmában nagy legény, hiszen még egy vacak számítógépet sem tudsz megvenni.

– Nagy legény, kocsma. Milyen sokat tud rólam a barátod, bár egyben-másban tévedett, mert a Windowst például bármennyibe is kerül, megveszem.

– Persze, ne haragudj! Majd, egyszer. Ha nem ma, holnap, ha holnap nem, ha felnövök. Igaz, akkor már én fogom megvenni – vádolt és sírt Ödönke szeme egyszerre.

– Hányszor mondjam már, hogy bízz bennem! A haveroddal pedig ne törődj. Te meg ő két csónakban eveztek, ezért aligha érthetitek meg egymást. Nyilván ő is másképp beszélne, ha nem állna mögötte egy milliomos apuka. Na, oltsd le a villanyt, és próbálj meg aludni! – takarta be gondosan a szerelő, s ezzel elhessentette saját aggályait is.

Vigye el az ördög azt a dobermannt! Csak nem áll meg félúton egy koszos eb miatt!

Lassan véget ért a tél, s egyre többször bukkant fel a nap az égbolton. Csákányi megvette az áhított számítógépet, s nem sokkal utána befizetett az internetre is.

– Köszönöm, hogy végül mégsem kellett benned csalódnom – hálálkodott Ödönke, s szinte egyik napról a másikra kivirult, mint a rózsa, amikor friss vízzel öntözik.

A szerelő nem is akart egyebet. Legalábbis az elején. Csakhogy minél több pénzt keresett, annál többre vágyott idővel. Stop, öreg, mit akarsz még? A fiad boldog, anyagi problémáid nincsenek, úgyhogy állj le, míg nem késő – ripakodott önmagára egy-egy melegebb nap után, aztán eszébe jutott a plazmatévé, amit még mindig nem sikerült megvenni, a webkamera, autó. Annyi embernek van, neki miért ne lehetne? Még egy kicsit ráhúz, utána tényleg lestoppol – fogadkozott magában, amíg egy nyári reggelen össze nem esett az árokban.

– Általános kimerültség – állapította meg az orvos. – Egyelőre nem veszélyes, de az első figyelmeztetést már megkapta. Pihenjen többet, és lehetőleg ne idegesítse fel magát, különben kap még egyet, plusz egy beutalót a kórházba. Megkérdezhetem, honnan származnak ezek a csinos sebhelyek?

– Innen-onnan. Már nem is igen emlékszem.

– Most felírok néhány nyugtatót, erősítőszert, azután jelentkezzék ismét kontrollra!

A botcsinálta viador ekkor kapott észbe igazán, és hosszas lelki tusa után közölte, hogy nem vállal több „plusz munkát”.

– Éljen! – lelkendezett Ödönke. – Akkor nem éjfélkor fogsz hazajárni ezentúl?

– Nem, nem, ígérem, minden úgy lesz, mint azelőtt.

– Maga tudja – vonta meg a vállát a nagymester. – Ma este? Fellép még, vagy… ?

– Kivel kellene harcolnom?

– Egy rottweilerrel, s miután ez a búcsúestéje, adunk magának húszezer forintot. Aztán ne feledje: nem látott, nem ismer. Úgy, ahogy megállapodtunk.

A férfi vegyes érzelmekkel lépett este a ketrecbe. Egyrészt örült, amiért utoljára gyilkol itt, másrészt sajnálta a pénzt, no meg a tapsot is, amiben többé nem lesz része ezután. A rottweiler feketeszőrű, félelmetes állkapcsú állat volt. Amint észrevette, rámeredt, s farkát csóválva el kezdett szűkölni.

– Neked meg mi kéne? Éhes vagy, vagy mi a franc? – óvakodott közelebb a kutyához. – Vau-vau!

A rottweiler behúzott farokkal sántított egy sarokba, és esze ágában sem volt támadni.

– Öld meg! Öld meg! – zúgta a nézőtér földre fordított hüvelykkel.

– Hu, hu! – hergelte az ebet Csákányi, mire az abbahagyta ugyan a szűkölést, de helyette vonítani kezdett, mint a farkasok.

– Hát ez megkergült! – kuncogott egy pohos exhonatya, egy zugügyvéd dühöngött, mások fogadásokat kötöttek.

Milyen érdekes egybeesés! – suhant át a szerelő agyán. Ez a félszemű ugyanúgy vonakodik harcolni, mint viadorpályám elején az öreg dobermann. De miért vonít úgy, mint aki sirat, vagy elvesztett valakit?

– Szurkáld már meg azt a dögöt, mert mindjárt felrobbanok – utasította egyik emberét a nagyfőnök. – Olyan nincs, hogy csak úgy kiengedjük őket a ketrecből.

A heccmester egy hosszú, hegyes bottal támadt az állatra, s ugyancsak elámult, amikor az erre sem reagált.

– Pfuj, ki velük! – méltatlankodott a zugügyvéd. – Adják vissza a pénzünket!

Egy uborkaorrú úriember ennél jobbat javasolt.

– A göndör hajú marad, inkább eresszenek rá egy pitbullt!

– Hallottad? Ereszd rájuk a Pacalt!

– A kit? Ebből baj lesz, főnök.

– Ne károgj, csináld!

A vágott fülű, kábé negyven kilós harci kutya őrülten rohant a ketrecbe. A gladiátor előtt megtorpant, egy pillanatig habozott, s hol rá, hol a rottweilerre tekintett. Meleg helyzet! Csákányi két tűz közé került. Vajon melyik támad először? A rottweiler volt az. De nem a férfinak, hanem a pitbullnak ugrott. A kutyák hörögve marták, tépték egymást, s csakhamar mindkettő számos sebből vérzett. Legfőképp a kevésbé robusztus fekete rottweiler, s nyilván oda is veszett volna, ha Csákányi a segítségére nem siet.

– Szegény barátom, jól elbántak veled – fektette ölébe a félszemű, számtalan régi és friss sebekkel torzított kutya fejét.

Megsimogatta, s csaknem felkiáltott, amikor felfedezte, hogy a rottweiler tulajdonképpen Cézár volt, Ödönke elveszett, aranyos kedvence.

– Cézár, te vagy az?

A kutya hálásan nyalta meg öregebbik gazdája kezét.

– Öld meg! – süvöltötte az uborkaorrú, majd értetlenül nézett körül: ezúttal senki sem támogatta, még a parókás zugügyvéd sem.

A heccmester behozta Csákányi ruháit.

– Menjünk haza, Cézár! – vette ölbe Csákányi ismét a kutyáját, s a közönség néma sorfala előtt kibotorkált az utcára.

 

1Leány. (rom.)

2Talán, esetleg. (rom.)

 

 

 

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.