Keresés a honlapon:

Tönköl József versei (Mindenütt csurog a vérem, Holdas havakban, Nyitsz ajtócskát)

 

 

 

 

Mindenütt csurog a vérem

Mintha a mindenség megfagyott volna miközöttünk,

a sikoltás is, ami te voltál, mint egy tücskös éjszaka,

ami megint sírással világosodik ki, ha elfut a nyár,

mindenütt csurog a vérem,

hogy ne ismerje meg őszi hangomat páskomi homok,

könnyes arcom a Hóvirág-forrás tükre ne nézegesse,

ne tudjak semmit az utazásokról, sorsokról itt, most,

mezőre kuporodva a szabadság szép szaváról,

gyűlöletről, megaláztatásról,

az elmenekülőkről és a fájdalomról, bódogtenyérről,

melynek levelei folyton kitépik belőlem az emlékeket,

voltam-e levendulád az imakönyvben?

hajdanában hegyekben lebegő sólyom,

hordó a szőlő elsüllyedt házában,

kócszakállú betlehemező, földalatti Krisztus-király,

gyerek, akit karácsonykor a pásztorok költögettek,

pléhkakas csikorgása a gabonamagtáron, zúzos rózsa,

mind távolabb a világ hamujától, a vakító űrtől,

lábujjaid sarától,

mind közelebb felhő-kápolnákhoz, kőfalak köveihez,

voltam neked kettéhasadt arc, a hold vadul verő szíve,

az ágyamon lángokban állt lepedő, dunyha, vánkos,

de hol van ő, ő hol van, az anyám?

ebben a faluban olyan minden, mint azelőtt,

hattyúhó-susogásban lábam nyoma,

elballag az utcán egy halottasmenet,

kinek mondhatom: nyakam vas szorítja, hazaérkeztem.

Holdas havakban

Hagyjatok aludni még ezer esztendőt,

redőny gyűrt lemezei között az erdő,

érintések, levelek és ágak árnyjátéka,

nézegetem magamat,

olvad a láthatárba egy utca, egy akác,

jaj, de rukkolnak fehér sereggé ludak,

holdas havakban feszülnek az égnek,

a villanydrótokat verdesve összeütik.

Nyitsz ajtócskát

Az egészből nem értesz semmit,

nyitsz ajtócskát s ablakot,

és húzod a vizet, várod az estét,

szőlődombon vagy velem,

darázscsípésre rányomod a kést.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-09-19 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.