Keresés a honlapon:

Barna T. Attila: Mellékhatás

 

 

 

 

Mellékhatás

 

Szombat van. Január. Délután. Kinézek. A Duna, a Sziget fái. Nincsenek sirályok, nem látok egyet sem. Gyógyszeríz a számban. Kicsit szédelgek. Kórházban voltam. A dühöngő osztályon. Hárman feküdtünk egy kicsiny, kétágyas szobában. Ágyamon se paplan, se párna. Csak a huzat. Azzal takarództam. Nem voltam odavaló, tudták a nővérek. Semmi helyünk nincsen, nagy a zsúfoltság, mondták. Négy napig voltam ott. A zárton. A sarokban. A hegyen, magasan a város felett. A féllábú, ősz bajuszú, katonás tartású öregúr örökösen a cipőjét kereste. Műlábát felcsatolta, indult kutatni. Félórán belül huszadszor nyitotta ki a szekrényt, s nézett be hunyorogva, majd kiegyenesedett, hogy az Isten, mondta. Visszafeküdt, de fél perc se telt belé, és kezdte elölről. Új gyógyszereket kaptam. Szédelegtem tőlük. A szőke Krisztus-szakállú fiatalembert éjjelre lekötözték. Két férfiápoló csinálta. Egy nővér az ágy végében állt, magas embert nehéz lekötözni, mondta. A fiatal férfi karjai, lábai: szerte nyúló csápok. Miután az ápolók kimentek, felült. Lába leért a földre. Tolni kezdte magát előre. Csikorogtak az ágy kerekei. Lerögzített karjai tekeregtek. Olyan volt, mint valami csápjaival kalimpáló, óriásira nőtt szőke rovar. Szombat van. Január. Délután. Nincsenek sirályok, egyet se láttam. Gyógyszeríz a számban. Négy napig a zárton, sarokba szorítva, az ablak alatt. Ha felkeltem, a fél várost láttam. Fél Budapestet. Cigisek! Cigisek!, kiabálta a nővér a folyosón. A cigarettát és az öngyújtót elvették tőlünk. Cigarettázni óránként lehetett. Tüzet az ápolók adtak a kezelő-helyiség előtt. Az öngyújtót nem vihettük magunkkal. Keveset dohányoztam a négy nap alatt. Nem volt kedvem végigmenni a szűk folyosón addig az ajtóig, ami a rácsokkal körbekerített erkélyre nyílt. Nemcsak a hideg miatt (mi értelme van hidegben dohányozni), de az erkélyen is olyan kevés volt a hely, nem fértünk egymástól. Meg aztán kínosnak éreztem a kezelő ajtajában kunyerálni, ahogy a többiek. Szombat van. Január. Délután. Gyógyszeríz a számban. Bent elolvastam Berlioz életrajzát. Azt hoztad be nekem a második napon. Látogatás 16 és 18 óra között. Tőlem mentél a másik kórházba, éjszakás voltál aznap. Nem tudtad eldönteni, milyen könyveket hozz. Álltál otthon a könyvespolc előtt, kicsi, riadt nő, tanácstalanul, melyik lesz jó, végül találomra lekaptál néhányat és rohantál, át a városon, az asztmáddal küszködve, fulladozva, fel a hegyre. Éppen befejeztem a Déry Tiborról írt monográfiát. Nehezemre esett a könyvre figyelni a féllábú bácsi és a Krisztus-szakállú mellett abban a cellányi helyiségben. Kávét is hoztál a büféből. Kimentünk az erkélyre elszívni egy cigarettát. Kezdett sötétedni, a rácsokon túl kigyulladtak a budai hegyek fényei. Menned kellett. Az ápoló az ajtóig kísért, a zárba illesztette a kulcsot. A vasajtóba vágott apró ablakon át integettünk egymásnak, szavakat formált a szád, hirtelen eltorzult az arcod, a kezed leesett, s csak az üres négyszög maradt. Én is, mondtam, vagy csak gondoltam, én is szeretlek, kicsikém. Szombat van. Január. Délután. Nincsenek sirályok, egyet se láttam. Gyógyszeríz a számban. Kicsit még szédelgek. Mellékhatás.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-10-03 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.