Keresés a honlapon:

Bara Anna: Egyedül

 

 

 

 

Egyedül

 

Az ember egyszer csak magára marad,

ahogy elindult, amikor elszakadt.

Az út végére is ugyanúgy ér.

Elpattan valami. Talán egy ér.

Az idő és tér ott elveszett.

Már nem kergeti a felleget.

Az avar lehet oly hangtalan,

ha hűvös ősszel betakar,

s ahogy alatta bomlik az élet

nyűtt sejtekből ismét ébred.

Kibújik bimbó, sziklevél,

féreg, rovar. Szárny rebben

és nem jut eszébe egynek sem,

ha földre született röppenjen.

Ha röpül, nem vágyik más eget,

nem tágítaná ki a teret.

Vannak. Amíg még lehet.

Együtt vagy külön, nem érdekes.

Csak az ember olyan különc,

haladni szeret külön-külön.

Bűnösen is és bűntelen

egyre feljebb, ha kell, ha nem.

Ha Isten egétől szédül már,

hittel, hitetlen mindig vár.

Valami mást. Rendhagyót.

Kapaszkodót vagy biztatót.

De hiába minden intelem,

véget ér, ami nem végtelen.

Apró kis férgek foglyaként

elenyész, amit még remélt.

Egekbe száll és felejti,

hiába kutatta ezernyi

tudatban is tudattalan,

miért van az, hogy egyszer csak

az ember úgyis maga marad.

Ahogy elindult, ugyanúgy ér

az út végére. Oda egyedül lép.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-09-11 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.