Videó

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Horváth János: Végállomás

 

 

 

 

Végállomás

 

Olyan nehezen indult, egy idő után mégis könnyedén vette az akadályokat. Számot kellett vetnie a múlttal, és ki kellett alakítania személyiségének új vonásait. Tudatosan készült az átalakulásra, de ösztöneinek is engedett, amikor felmérte a lehetőségeit, és meghatározta új egójának fontos pilléreit. Nem akart elszakadni teljesen a beprogramozott valóságtól, de igyekezet minden rossz tapasztalatát beépíteni a modellbe. A megválaszolt kérdések új és új problémákat vetettek fel, és úgy érezte, ha túlságosan belemegy a részletekbe, nem éri el a célját. Lelkiismeretes volt, ezért nem akart kifelejteni semmit. A modell készen állt ugyan, de nem volt bátorsága befejezettnek tekinteni a művet mindaddig, amíg csöppnyi kétsége volt a végkifejletet illetően.

 

A személyiség átalakítás megkívánta a körültekintő, gondos tervezést, de kellő rugalmasságot is igényelt. Tudta, nem mehet biztosra, de a kockázatot a minimálisra kívánta csökkenteni. Érzelmileg még nem készült fel kellőképpen. Várt. Nem tudta meddig kell várnia, de minden idegszálával igyekezett a feladatra koncentrálni, és nem engedett magának lazítást, egy pillanatra sem.

 

Végiggondolta az összes lehetséges változatot, újra végignézte a számításait, és kereste a hibát, de nem talált semmi lényegeset, ami kétséget ébresztett volna benne. A genetikai kód megváltoztatása nem okozott gondot, nem volt semmilyen technikai akadálya az elmélet kipróbálásának. Egy vírust kellett létrehozni, amely behatolva a szervezetbe. a homlok lebenyig szállította a genetikai kódot, amellyel átprogramozta a sejtmag DNS-ét. Gyakorlatilag, birtokában voltak a különböző személyiségek genetikai térképének. Képesek agresszív egerekből szelíd, visszahúzódó egyedeket gyártani, és fordítva. Volt azonban egyetlen pont, ahol mindig hosszan elidőzött. Csak nagyon nehezen vette rá magát, hogy engedjen a csábításnak, és túl tegye magát a dolgon azzal, hogy majd a végén visszatér a problémára. Ez a lelkiismerete volt.

 

Kihívásnak tekintette a feladatot, amikor először felkérték, hogy foglalkozzon a személyiség átalakításának lehetséges módszereivel. A cél az volt, hogy olyan megoldást találjon, amely bárhol, bármilyen körülmények között működőképes. Gyors, és olcsó eljárást kellett kidolgoznia a tömeges alkalmazásra. A megrendelés egészen magas szintről, kormánykörökből érkezett az Intézethez, ahol dolgozott, és ahol két évtizede vezetett hasonló kutatásokat. Szakmai tapasztalata megvolt, de a kutatások zsákutcába jutottak, amikor konkrét alkalmazásra került a sor. Az áttörést a genetikai program megváltoztatásának lehetősége jelentette.

 

A szakmai sikert a személyiségformálásnak korábbi, főként pszichológiai módszerei hozták meg számára. Amikor megértette, hogy a génkutatások eredményeit hogyan tudja hasznosítani a kívánt változások elérése érdekében a homloklebenyben, és az első állatkísérletek jó eredményeket hoztak, rádöbbent, korlátlanul alkalmazható eszközt talált. A működő modell megalkotása volt számára a legnagyobb feladat. Készen állt arra, hogy magán próbálja ki a szert, amely végül előállt a hosszú, és fáradtságos kísérletek eredményeképpen. A szer nem volt különösebben bonyolult szerkezetű, de gyorsan bomlott, ha nem használták fel néhány órán belül. Instabilnak bizonyult minden körülmények között. Egyedül a jelentős mértékű lehűtés enyhített valamit, két napra is megállította a bomlás folyamatát, de a mínusz százhúsz fokos hőmérsékleten való tárolás költséges volt, és megnehezítette a felhasználást is.

 

A metró kerekei egyenletesen zakatoltak. Az álom úgy tört rá, olyan váratlanul, hogy belepirult, amikor a szerelvény fékezni kezdett, és a feje a mellkasának csapódott. Hirtelen magához tért a kábulatból, és azonnal rájött, hogy valami történt. Hosszú menet volt ez, két állomás között eltelik akár három perc is. Az egyenes szakaszon jól felgyorsulnak a vonatok, de van idejük lassítani a következő állomásig. A hirtelen fékezésnek oka volt, de nem lehetett tudni, mi történt, mert a hangosbemondó nem szólalt meg. Kis morajlás futott végig a kocsiban, de az utasok többsége türelmesen várta a folytatást. A várakozás soha nem volt az erőssége, nem szerette, ha kívülről avatkoznak az életébe, ha kiesik az irányítás a kezéből. Minden lépését ellenőrizte, mindig fenntartotta magának a jogot saját sorsának irányítására. Semmit nem bízott a véletlenre. A szert akkor adta be magának, amikor elindult otthonról. Soha nem szerette a forgalmat, a nyüzsgést, nem szokott a metró áporodott levegőjéhez sem. Amikor az injekciós ampullát eltörte, még átfutott rajta egy kis borzongás, de tudta, végig fogja csinálni, amit elkezdett. A kísérlet tehát, elkezdődött. A vénáját azonnal megtalálta. Nem volt ideges, de érezni lehetett a feszültséget körülötte. Mozgása kissé lelassult, de egyéb jelet nem vett észre magán. Amikor kilépett az utcára, kimondottan jó hangulata volt. Az elmúlt hónapok munkája meghozta az eredményt. Nem etikai megfontolásból adta be magának a szert. Kíváncsiságból, önzésből. A saját bőrén akarta érezni a változást, a világ semmi kincséért sem engedte volna át az elsőséget senkinek.

 

A világítás hirtelen megszűnt a szerelvényben, csak a vészjelzők halványsárga fénye derengett az alagútban. Végtelen nyugalmat érzett. A kocsiban felélénkültek az utasok, mindenütt kis csoportok jöttek létre, hogy megvitassák a történteket. Semmiféle mozgást nem észleltek a személyzet részéről, és ez nem volt jó előjel. Valakinek eszébe jutott, hogy használja a vészjelzőt. Megnyomta a gombot, de semmi reakció nem történt. Értetlenül nézett körül, de senki nem vele foglalkozott. Egyre többen hagyták el a helyüket, valami magyarázatot keresve az eseményekre. Érdekes módon, senki nem esett pánikba. A szerelvény továbbra sem mozdult, és semmilyen értesítés nem jött a hangosbemondón keresztül sem.

– Áramszünet van – motyogta magában egy idősebb úr.

– Igen, nincs világítás sem, csak az alagútban égnek a lámpák – vágta rá azonnal egy fiatal, húsz év körüli állapotos asszony. – Azért mégis mondhatnának valamit.

– Ezek? – szólt érdes hangon egy ötven körüli férfi. – Ezektől aztán nem várhatunk semmi jót. Ha baj van, elmenekülnek, és itt hagynak minket.

– Az lehetetlen, ilyet nem tehetnek – válaszolt a fiatalasszony.

– Ne felejtsük el, hogy nincs áram, és ezekben a kocsikban nincs személyzet sem – mondta egy férfi a sötét sarokból, nyugalommal a hangjában. Ez kissé megnyugtatta a körülötte ülőket, legalább is megértették, miért nem jön senki tájékoztatni az utasokat.

 

Az idő lassan telt, és mozgásnak nyoma sem volt az alagútban. Figyelte ezeket az embereket. Próbálta felidézni az arcukat, de nem jegyezte meg őket, amikor még világos volt. Milyen furcsa, gondolta, hogy nem esett kétségbe senki, nincs pánik. Mindenki várja, hogy történjen valami, de nem sürgeti senki a történéseket, mintha másképpen múlna az idő, mintha senkinek nem lenne fontos, hogy kikerüljön ebből a helyzetből. Nem volt ideges, de ez nem lepte meg. Jól kezelte az ehhez hasonló helyzetek. Néhányszor előfordult, hogy tűz ütött ki a laborban, vagy elszabadult valamilyen veszélyes gáz. Mindenre volt előírás, csak be kellett tartani. A legfontosabb az volt, hogy megőrizze a nyugalmát, és határozott utasításokat adjon. A beosztottai biztonságban érezték magukat, mindenki tudta a dolgát veszély esetén, és soha nem történt komolyabb baj az irányítása alatt.

 

Most mégis nyugodtan ült a helyén, és esze ágában sem volt beavatkozni az eseményekbe. Tulajdonképpen nem is volt olyan esemény, amibe be kellett volna avatkoznia. A várakozás pedig nem nyugtalanította, más kötötte le a figyelmét. Amióta beadta magának a szert, figyelte a változásokat, de nem vett észre magán semmi különöset. Álmos volt, és aludt is egy kicsit. Napok óta nem került ágyba, ezért ezen nem csodálkozott.

 

A detonáció váratlanul érte az alagút foglyait. A felszínen következhetett be valamilyen robbanásféle, de olyan hatalmas erővel, hogy a földalatti folyosó teljes hosszában beleremegett, és repedések képződtek a betongyűrűk illesztéseinél, de omlás nem következett be sehol, ezen a szakaszon legalábbis nem. A vonat néhány kocsija a betonfalnak csapódott, amikor a sínek kiszakadtak a helyükről, és szinte az összes ablak kipattant a keretéből, de csak néhány üvegtábla tört el. Apró üvegszilánkok borítottak mindent. Ezzel egyidőben kialudt a vészvilágítás is, teljes sötétség borult a metróalagút. Néhány másodperc dermedt csend után felélénkült a mozgás a szerelvényben. Az emberek sötétben botorkálva próbáltak tájékozódni, keresték barátaikat, hozzátartozóikat. Neveket kiabáltak, szitkozódtak, de pánik nem tört ki még most sem. Néhányan sírva fakadtak, vagy csak csendesen magukba roskadtak és imádkoztak. Valami nem volt rendben ezzel a viselkedéssel. Érthetetlen volt, miért nem esett pánikba senki, miért nem a megszokott módon reagáltak a helyzetre. A mobiltelefonok használhatatlanok voltak, nem volt térerő. Néhányan, csak világításra használták a készüléket, hogy legalább lássák, hová lépnek, vagy egymás arcába irányították beszéd közben.

– Bekövetkezett – ordította egy fiatalember. – Ezek megtették, az idióták megtették, a jó kurva anyjukat!

Hirtelen csend lett. Elsőként az állapotos asszony szólalt meg elcsukló hangon.

– Szomjas vagyok – mondta. – Valaki hozzon vizet!

– Hát, ez már sok. Ez itten vizet kér, mi meg azt sem tudjuk mi vár itt ránk. Hé, pincér! Egy pohár víz rendel – kiabált egy középkorú, kissé molett nő a sarokból.

– Igaza van – szólt a fiatalember. – Teljesen igaza van. Előbb-utóbb szembe kell néznünk a helyzetünkkel. Itt rekedtünk bezárva egy isten tudja milyen hosszú alagútban, teljesen magunkra hagyatva. Nem tudjuk mi történt, de még azt sem tudjuk, meddig kell itt rostokolnunk. Ha felrobbantották azt a kurva atomot, akkor nem sok időnk van.

– Szomjas vagyok, és a gyerek is inna már. Érzem, rúg egy ideje.

– Jól van. Itt nem maradhatunk. Menjünk és keressünk egy állomást, nem lehet messze! Csak találunk egy automatát. Nekem a cukrom is leesik, ha nem eszem valamit – mondta határozottan egy ballonkabátos úr, aki idáig nem szólt egy szót sem, csak csendesen mormogott valamit magában.

 

Valamennyien elindultak az ajtó irányába. Az ajtó könnyen engedett a feszítésnek, már nem volt sűrített levegő a megrepedt tartályokban, nem volt semmi ellenállás.

A helyén maradt. Nem érzett kényszert, hogy kövesse a többieket. Egyedül akart lenni, hogy kiértékelje a helyzetét, és magyarázatot találjon az emberek viselkedésére. Hirtelen belehasított a felismerés. Lehetséges, hogy megelőzték? A kutatásaival párhuzamosan a kormány másokat is megbízott a szer előállításával, és talán ők már előbbre jutottak? Igen, ez magyarázatot ad az utasok viselkedésére, ahogy a katasztrófahelyzetben reagáltak. Lehetséges, hogy ő is egy kísérlet részese csupán? Izgatott lett, de nem volt semmi elképzelése, mit tegyen. Ez is szokatlan volt, nem érezte ezt az érzést még soha. Tehetetlen volt, és ez mindennél jobban zavarta. Behunyta a szemét. Próbált nyugalmat erőltetni magára, de a gondolat, hogy becsapták, kihasználták, nem hagyta nyugodni. A szer hatására elvesztette az ellenőrzést az érzelmei felett. Dühös lett, és kiszolgáltatott. – Ez új – gondolta. – De nem annyira váratlan, számított hasonlóra. A másik dimenzió… Vagy ő épült be a szerbe, vagy a szer hatására egy másik világba került. Csukott szemhéja alatt élénken mozgott a szemgolyója. Fáradtnak érezte magát. Megpróbálta felemelni a kezét, de nem mozdult. Mély álomba zuhant.

 

A megafon hangjára ébredt fel. Körülnézett a világos kocsiban. A kerekek hangosan kattogtak, nagy sebességgel haladt a metrószerelvény a következő állomás felé. Az emberek dülöngéltek a kanyarokban, élénken vitatkoztak, beszélgettek. A mellette ülő állapotos hölgy kedvesen mosolygott rá, amikor a válla hozzáért egy kanyarban. Szokványos reggelnek ígérkezett ez a mai is, akár csak a többi. A hangosbemondó azt harsogta: végállomás. Becsukta a szemét, és megnyugodott, csak álmodta az egészet. A szerelvény hirtelen erős fékezésbe kezdett, aztán nagy rángásokkal megállt. Kialudt a világítás, és minden elcsendesedett. Csak az alagút sárgás fényű vészvilágítása működött, vészjósló fénnyel árasztva el a szerelvényt.

 

 

 

  
  
 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.