Videó

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Magén István: Forgatókönyv készül Jónásról

 

 

 

 

Forgatókönyv készül Jónásról

 

 

 

Sorsot vetettek és a sors Jónásra esett.
Jónás könyve 1.7.

 


Magén István: Víz alatti város

 

Tiszteletben tartom a száztíz sort, (meg a száznegyvenet) az anyagok textúráját, meg azokét, akik úgy aposztrofálják a véleményüket, hogy ismeretlen, tehát jelentéktelen. A Duna szigetén láttam a hervadt és fonnyadt virágokat, és az almát, mely az anyag révén eláraszt hanggal, gitározik, fényt szór, matematikailag halálra van ítélve ugyan, de ettől függ, hogy a filmet a nagy nyilvánosság látja-e, vagy sem. Sovány szamarak legeltek a két oszlop között, a lejtő tetején, mintha az élet és a halál között legelnének, beszélőfilmeket teremtettek, hosszú kerítéseket, falakat, ahol a repedéseken keresztül egy fénysugár benyúlik a térbe. A sovány szamár színtónusa szürke, és az egész jelenet tele van pálcikákkal. Az utcákon hevernek a legválogatottabbak, saját lényük nyújt kielégülést, fáradt elvontság van bennük, feldönti őket a nyirkos szél. (A szamár) jött, leült, beletette a lábát a kosárba, széles mosolyra húzta a száját, a figyelmemet igyekezett magára vonni. A jelenet, melyre csak a feneketlen idő fog emlékezni egyszer, megfelel egyfajta képesztétikai mértékegységnek. Telefirkálom rovásírással, létrejön egy organizmus, mely nem csak szép. Deszkákra írok azonosítható köröket és vonalakat, jeleket, (mindegyiknek megvan a saját, egyedi, embertől független igazsága,) tapasztalataikkal, amiket eszméknek tekintenek, titkos vetélkedőkön vesznek részt. A deszka magas, gyalulatlan, megoldásként a Dunába dobom, ússzon az egymást kölcsönösen megvilágító testek között. (A halálunk után döntünk az igazságról, keményen bele lehet harapni, kimondani a legtermészetellenesebb átkokat, melyek megfordulnak, kimennek és bólintanak.) Látod, a fejleményeket megragadjuk, kimondjuk, egységessé kapcsolódunk össze, célba vesz minket a mozgókép, a szakadt, rosszul illeszkedő ponyva, az autók kipufogójában kavargó fojtogató füst, mely megtermékenyíthető és, szép fenekű, mint egy ifjú nő, még az akusztikai részek is, még az olaj is, melyre babonás tisztelettel és beszarisággal tekintenek. Az örökítő anyag szűkebbé válik, elkeskenyül, majd kitágul, a társaság tagjai elfoglalják nyomorult helyüket, elindul az információ arról, hogy minden valószínűség szerint kezdődik a nagyszabású produkció, a film. A parancsok figyelmen kívül hagyhatók, a fogantatás sárga és kék, a program kisbetűs, tőle függ az élet, a vers, és a mimika. A siker mezsgyéjén járunk.

 

Kell a légzéstorna, a futás, a súlyemelés, az ember tehát tudja. Azt is tudja, hogy ha udvariasan sétál az istállóig, összeszedi a holmiját, kimerül, megsimogatja a rádiót és megszökik, és előugrik a fenyőfák takarásából, majd rohanni kezd ismét, és csak akkor bukkan elő, amikor már az utolsó ember is előbukkant, szóval akkor…

Jókora fenyőfák nőnek a hegyen, szépek a nők a meztelen hegyoldalakon, nem pontosan az történik, amit megszoktunk, karmoljuk egymást, elfolytjuk harcias lihegésünket, és nagyon-nagyon lassan, mintha nem is lenne rá szükség, térdre ereszkedünk. Griffmadarak repkednek, idegen vagyok az ismeretlen ruhák és cipők között, puha asszonyok között, akik kísértenek laza éjszakákon. A fej csatlakozik a nyakhoz, szabályozza a szervezet ciklusait, körülveszi a csontokat, melyek bűnbánóan kötődnek, kertet művelnek, és halakat fognak a tóban, közben a gerincük recseg. Az első szakadozott sortűzön átrepülnek még újratöltés előtt. Hogy a tengerparti sétányra leereszkedhetnek-e, az már csupán szerencsejáték. Az ember felborul, az agy összezavarodik, a gyomor különböző anyagokat választ ki, a nagy vérkőr a vénákba pumpálja a feldúsított vért. (Talán ebben a fázisban a kromoszómák elvesztik felbecsülhetetlen információikat, és képpé gyúrják a fényt.)

Katonák rohannak lefelé a lejtőn, és meghúzzák a ravaszt. Trappolnak megtanult futással, éjfélkor mindenki fejfájással ébred, dossziét cipel, melyet szétrágott a szú. Betegségekbe menekülnek, fájdalmakba, melyekhez nem szoktak hozzá. A ház megerősített pontjain gyomlálnak. Egyik a készülék után nyúl, és az ajtó felé int, ez nem kép, nem széria, megszámolhatatlan képesztétikai mértékegység. Ezzel a módszerrel születnek az idegen szavak a sóhajok labirintusában. A házioltár körül tevékenykednek, a házioltár bombatölcsérben keletkezik, összegyűlik benne a víz. Akik űzött vadakká váltak, azok ma már szolgálnak, étlapokat rajzolnak, a nyálmirigyek folyadékot termelnek, a pára átalakul, gőzzé válik a tüdőben, incselkedik, hangját a lépcsőhöz igazítja.

(Egyetlen csavar vagyok a gépezetben, harci kedvet érzek, lövöldözök vendégszeretettel, anyagokat választok ki, romlott húsokat, ahogy álmában tanúlja az ember. A gerincoszlop két oldalán, az árnyékos oldalon ült fehér szoknyában, megkönnyebbülve, mint akivel szabad erőszakoskodni. A szemgolyó túl rövid volt, a fénysugarak hosszúak, a gerincvelő csetlett-botlott, megcsavarodott, elágazott, nyikorogott, eljátszotta az anyagcserét kalcium és foszfortartalékok nélkül.) Kikötőjük van híddal, és legalább százezer tengerészgyalogos vonul rajta. Ha lángra lobban, fut, kimászik az ablakon, kuksol a bombatölcsérben, csupán csak a teljességérzetet várja, amit a halál jelent. (A tervek végrehajtásához.) Nyersanyagot kéne szállítani, étlapot nyomtatni, evésre gondolni, állni a helyünkön (messiásként) a második emeleten, ahol hosszú idő után először jutunk ismét levegőhöz. A peronon végigfut a vonat, érzem, látom azokat, akik a fogadtatásomra megjelentek.

 

Megjön a válasz, az egységes írás, az információ, a kísérletezők tetszés szerint tűnnek (f)el, felülről látom őket magamban, egymáson heverő vadállatok acsarkodnak, nem lehet eldönteni, ki lesz az áldozat. Hónapokba telik, senki nem fordul vissza, nem kap a fegyveréhez, nem kiabál, hogy keljek át a túloldalra, a nap tüzel, a lépcsőszerű vésetekkel ellátott hegyoldalról az emberek lezuhannak. A polcokon bőrbeteg faragványok állnak, a hézagokon át bebújik egy-egy indiai elefánt. (Hosszú, hangos a kézírás, zajos és győzedelmes a zongorajáték. Szívesen állok az erdő szélén, csíkos ruhában, és nézem a tengerbe omló hegyet. A cölöpökön álló házak falai méterekre nyúlnak. A szerződés megkötése előtt a tábort körülvették szögesdróttal, és sövényekkel. Nem tehettem mást, kívánságokkal ruháztam fel magam, mint ahogy a veszélyesnek tartott emberek szokták.)

Tudja, hogy az apparátushoz tartozik, felvásárolja, a tenyerébe csúsztatja, (a sárga ruha alapjában véve még kevés) életre van ítélve, a lámpagyújtogató villanylámpák sorát gyújtja meg. A fatörzsekben hasznavehetetlen férgek furakodnak, és a talajt lazára kalapálja a sár. Gyönyörű masszőrhölgyek vettek kezelésbe azon a napon, amikor a bútoraimat elhelyeztem. Kihasználom a saját távollétemet, úszom a pocsolyában, beleragadok, már nem marjuk egymást, papírcetliket dugok a repedésekbe, megnyílnak a falak, a múlt tökéletesedésének érdekében közelebb megyek, igyekszem megtartani a hazugságaimat. (Annak ellenére, hogy magamat is megtévesztem.) Messzire küldtek, oda, ahol csak kezelik a technikai berendezéseket. Hallom a szárnysuhogást, ahogy a griffmadarak repülnek az égen. Egymásra rakosgatták a hegyeket és a kőalakzatokat. A falvak emlékeztettek a kőhalmokra, melyekhez lépcső vezet. Teljes hevességgel zúdul be az orkán erejű szél. (Egy zsebkendőnyi területen.)

Tudod, a hajó léket kapott, ő a vízbe dugta az egyik ujját, öregek és fiatalok telefonáltak halaszthatatlanul pontosan, víz alatti telefonon. Kristályszerűen tiszta, sárgaruhás nők énekelnek. A maszkok nem tudják türtőztetni magukat, az oszlopokból kirakott kerítés véges, a testek kifeszülnek, érezhetővé válik az, amit megengednek nekik. Meg kell elégednünk a telefon bevonásával. Nagy könnyebbséget jelent a víz alatti kamera, a fény mozgása, mely általános vélemény szerint merevséget old. A harmóniaelméletek következtében engem dobnak vízbe, eszközöket keresnek, a tenger körülöttem formákat ölt, a hatás tudatos, nem is szólva az optikai kifejezés egyéb formáiról.

(A szín kémiája a festékanyag. Olyan eljárásokat sorolok ide, mint áthatolás a felhőkön, a szín és a fény polarizációja, a fénysíkok eltolása repülőgéppel, vagy hajóval, az aggályosan nagy fénylabda-játék, az apró kis pálcikaként megjelenő reflektorok, jelzések eszközökkel és akaraterővel, szájjal és orral, hajszálakkal, valamint a lény, aki a lábát hosszúra nyújtja, a végtagjai épek, fenn lakik, de annyi pénze sincs, hogy másnak a hasznára legyen.) A gázt sikerült a motorba visszavezetni, ez a hajtóanyag takarékosságát jelenti. Munkát végez a forró levegőn, nehézség nélkül, okulva az atomerőművek tapasztalatából, a deszkamodellekből, a fából készült bombákból, a lövedéktömegből, mely még egy gránátalmánál is kisebb, és porszemként lebeg a levegőben.

(Ezeket az elméleteket Ninive kapujában állították fel, fényruhában vonult a lakosság, a kérdés csupán az, hogy kire is nézek a hirtelen támadt csendben. A kikajon alatt kuporogva mint tevékeny lény megalkotom az energiát. Nem esik az eső, független elektromechanikai apparátus nincs, ennek ellenére kijelölöm a fényfreskó helyét. Sapkában, és szakállasan, ahogyan a biológiai jóérzéshez kell, én az optimizmus előhírnöke, a kabátosok alázatos szolgája, irányítom magam, és a legtevékenyebb munkatársaimat.) Nem imádkozom, mert a felület dekoratív, vagy inkább illuzionista. Csüggedten látom, hogy megint a kapunál vagyok, és az emberek vonulnak. A madarak ügyeskednek a lélek zűrzavarában. Szépnek érzem a hatalomvágyat, ilyenkor odajönnek és segítőkészen megragadnak, leszállópályát építenek, kidobnak a repülőből, soha sem derül ki, hogyan kerültem oda. A tenger avantgardistái a terület minden részét leborotválják. Nincs part, mely előrebukna, csak csapda van, csörgő láncok, meg szúnyogok, meg pincérek, akik asztalkendőt használnak étkezéskor. Félrehallom az üzeneteket, kisajátítom a hajótestet, fejlesztem tovább a széles, lapos ecsetekkel festett a filmet, lazúrosan festem, álmatlanul, anélkül, hogy bárkinek is a halálos ítéletét írnám alá. A villámok egyenruhájában, a kínzó szomjúságban, amikor az emberek ingóságaikat a hátukra kötözik, és útnak indulnak, amikor tizenötször-hússzor megremeg a föld, és a barátod pletykát terjeszt, látom a hajót, az ülések híján vannak bármiféle rugózásnak. A hullámok jelentik a helyet, amire szükség van. (Csattanó pofonok a film sikerének érdekében.) A kikajon (ricinus) hervad, fényszóró szemű halak azon tanakodnak, hogy kibe döfjék a fényt, a tenger összes lakója törekszik a megvilágosodásra. A kígyók, a bogarak, a kedves, öreg, mezei pockok megértően bólogatnak. Fényalakítás közben a film forog, kúsznak felfelé, sikoltozást hallani, minden bizonnyal ők sikoltoznak.

 

Az unalmas filmeket nem nézik meg, a mozgókép folyamatos, a lerombolt tornyok visszaállíthatók, védelmezik a könyvek becsületét, dönthetnek így is, úgy is, nincsenek ellenséges szándékaik. A kukacok kihívó nyíltsággal rágják a kikajont. Egy felvázolt festmény a természet maga. Az utcánkban a lábnyomok a finom hamvas porban megtalálhatók ma is. A rálátás ugyanaz, egyetlen rövid mondat kiszínezve, vagy elszürkítve. Piros, kék sárga a kép, ennyit várunk egymástól, hosszú, buzgó kezet, kerek hasat, könnyen átlapozható genetikát. (Egyenletesen zúgnak, süvítenek, végigvág rajtuk a fény.) Az öreg macskákra gondolok, akik meglepő módon unalmasak. Mindenki mosolyog, az illatok az izzadt tenyérbe húzódnak vissza, mely tele van az Örökkévaló szándékaival. A különleges felszerelések megtöltik a kórtermeket. A halak geometrikusan élnek tovább. Ez a legmélyebb, és legbensőségesebb hely, egy szupercella, ahol Istent segítik a napvilágra.)

A telefon igazán, csak tapogatózva és pontatlanul írja le a jelenetet. Madarak repülnek az égen kiszínezve, és közben megállás nélkül esik az eső. A telefon száraz, ropogós, kalapáccsal szétverhető. Telefonnak érzem magam, a füléhez szorít egy nő, terhes, küzdök vele, tartózkodó és bizalmatlan. A falakról visszaverődő fények párbeszédet folytatnak, próbálgatják esélyeiket. Térábrázolás ez is, a kubisztikus mellek és fenekek, ezért vannak. Minden szín egy félreértés, piros a fehérrel, fehér a feketével. (Lásd: Filmellenes rendeletek és dekorációk.)

Jónás hajóra száll, a háta meggörbül, láthatóvá válik a testébe képzelt hal. A döbbenet nyakon ragadja, szikár, mint a reggel, túlteszem magam rajta. Alattomosan nagy a kereslet, a kikajont veszik az üzletekben, ismerik, a végtelennek tekinthető érzelmi csúcspontról visszazuhanunk, a lényegtelen dolgoknál semmi sem lényegtelenebb. A kikajon elszárad, az agyagrögök következtében láthatóvá válik a hely, az ecsetvonások, a kaparások, a törlések, visszatérek a magány elviselhetetlenségéhez. Az emberek leplezett álmokat, növekvő térfogatot találnak, nem foglalnak állást. A jelenet retrospektív, elszáll, köddé csomósodik, ha nem tetszik a lénynek az orra, füle, haja, ez az egyetlen montázs, mely a filmben található.

(A Duna hideg volt, villamosok poroszkáltak, belőttek a keresztutcába, utána rohanok, harcias kitörések helyett semmi kétség, a legjobb munkái elmerülnek a jeges vízben, reszket, hogy lelepleződik-e?)

 

Azért se megyek Ninivébe. (Bocs. Leszarom.) Egy kis semleges májgombócot ennék, használnám a szememet, a számat pedig, amin keresztül végtelenül szürke víz áramlik, szaglásra, ezen kívül semmiféle hangzásra nem törekszem. Lelkesen rohangálok a kikötőben, elvágódok, felpattanok, elzsibbad a karom, lassan az arcom is, nem nézek vissza, az egész hóbelevanc reménytelen. Alkalmat keresek további menekülésre, és csakis azért, mert kitudódott néhány dolog. Mintha szántszándékkal tenném tönkre vágyaimat. Megint itt kísértett, a rémülettől felsikoltva rám vetette magát. Kegyetlen, torz szerencsétlenkedők vesznek körbe, parókájuk súlyos, lelküknek szutyka szégyenletes. Nem megyek Ninivébe a jólöltözöttség és a meztelenség találkahelyére. Egy jól megcsavart női gerincvonal, le egészen a csípőig és tovább, egészen közelről, egy nő, aki sorsomat tartja a kezében, és azt sugallja, hogy vége ennek a szép világnak.

Ninive lompos és csillagtalan, nem megyek oda. Nem mindig múlik el a jó érzés úgy, hogy egy rossz álom ne jönne helyette. De ha elmúlik, gyorsan múlik, és a szónokok leugrálnak az emelvényekről. Az újságírók kést tartanak a kezükben, egyiknek, másiknak közömbös az arca. (Megleptek a halottak, csupa öreg, viccelődnek.) Máskülönben ott vagyunk, várakozunk, még akkor is, ha az ítélet kedvezőtlen. A várakozás olyan, mint a csengő, megszólal és árad. Esténként gépies mozgású idegenekkel találkozom, akik felvisznek a mennybe.

Isten felszólított, hogy menjek Ninivébe. Hallom a kisdedeket, amint sírnak, nehéz az arcukról olvasni, furcsa megfogalmazás. Az a feladatom, hogy kinyissam a szobákat a vakító fényt árasztó égboltozat alatt, a tömeg meg töltse az éjszakát az utcán, a járdákon, a csúcsforgalom közepén, mint egy állatsereglet, melyet ide-oda töltöget markában az Isten.

 

 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.