Videó

Szabados Árpád videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Magén István: A hegy

 

 

 

 

A hegy



Arról van szó ugyanis, hogy lehunyja a szemét, és percekig csak annyit lát, amennyinél többet nem akar látni. A formák találkozása ravaszarcúsága, enélkül nem dialektikus. A sötétben fehéren süt a nap, és az ember könnyűnek érzi magát. Részt vesz a felmérésekben, és érzelmi hálót alakít ki. De hát ez sem igaz, hiszen bútordarabként áll a hegy a keskeny bolygón. Megtalálta a Föld szélét, és széktámláját, az asztallapját, és fölé hajolva írogat tanulságokat.

Megmászása fokozott önismeretet, és kíváncsiságot igényel. Megállok alatta őszinteségemnek bizonyítékaként. Kötelességemnek érzem kifejteni, hogy megértsék azok is, akik (a hegynek) még a nevét sem tudják. Távol kerültek a földrétegek és a szántóföldek, az egész korosztály, egyformán távol. Mitikus elképzelések uralják a hegyet, a csúcsait, melyek közül a veszélyesebbeket próbálgatom. Megőrizve frissességünket, építő jellegű kritikát gyakorolunk, hegyre mászunk, rá mérünk csapást, sokféleképpen viszonyulunk, mintha egy elképzelt nyaralásból térnénk haza. A hegymászó megszabadul a nyomástól, a levegő ritka, elejti az iránytűt, és elkáromkodja magát. Néhány órát alszik a szél. Egy felfelé szálló motorosgépből reménykedve figyel egy gyermek. Az iránytű valamelyest értelmes, ugrál és repül összefüggés nélkül, töredékeket tör le magából. Nem alkalmazkodik az egymást váltó irányzatokhoz.

 

Együtt szitkozódunk a konyhaszekrénybe zárva, mely életünk legkedvesebb része. Igyekszünk, vasajtó csattanása hallatszik. Nem kis meglepetésemre késszúrásokat fedezek fel. Tekintetemmel sürgetem, ilyenkor felderül az arca. Sok a munka, le kell dolgozni az elmaradt órát. Mélyebbre hatolunk, hogy elmondhassunk magunkról olyan dolgokat. Nézetem szerint (a hegy) alku nélkül osztja praktikus tanácsait. Szerepel, klasszikus emlékei is előjönnek, éppen most készül változtatni. A hegy egy kísérleti laboratórium, saját létezéstörténetét dokumentálja. Plakátokat ragaszt, tételeket jegyzetel, közös jegyek alapján választ.

 

A kiindulási pont egy pofon, mely minden társulásban szociális eszköz. A kicsinyeskedés fegyverkezésbe torkolhat, bizonyos szavakat félremagyaráz, vagy félre akar ütni, másokat szakmailag, vagy etikailag kiemel, veszélyeket hordoz. Spekulatív vicceit nem hallja senki, hagyománnyá válik, az arc fagyos a féltékenységtől. Olyan csoda, melyet kulcsfontosságú kérdések esetében meg kell oldani. Eseményeknek szolgáltat alapot ugyanazokkal a módszerekkel, melyekkel a görögök tették. (Felkelést szervez, melynek a gyökerei egészen a jelenkorig nyúlnak vissza.)

Cimborák mindig lesznek, együtt iszunk, én is oda tartok, közben mégis kinevetem, természetté formálom magam. Majmokkal utazom a tengeren túlra ilyen-olyan elveket alkalmazni. Egyetértően bólintanak, felolvasok nekik egy levéltervezetet eredetiben. Ugyanoda igyekszem, a vonalak átlósan úsznak a kertek fölött. Talán épp a kettősség sugallja azt, hogy az igazság megkerülhető. Vasárnap reggel van, többször is megállok, körülnézek. (A rókák szemtelenül viselkednek, megsértik az együttélés szabályait.) Az ember öntudatra ébred, és rájön, hogy az ő utcájában rend van, aki tudott megszökött, a beosztottjai meg öngyilkosok lettek, hogy a szabad akarat a legnagyobb szenvedés. Beszélgetek, beszédem fő része valami áthagyományozódott szöveg. Szintetikus szarvasagancsok füstölögnek Isten létének bizonyítékaként. Töredékek a múltból, keretbe rendezzük őket, kompozícióba, hogy megmaradjanak.

A cimborák a szívükre ölelik a dolgot, egy nyelven gyászolnak, ha valaki eltávozik az élők világából. Fáj a tapasztalat, futok, látom, hogy valaki kinyújtja a karját. Kiül a fa tetejére, nem is akar egyebet, csak ott ülni. Más módszerei is vannak, diagramot lobogtat, közben a hegyre gondol, mely a külső fegyelem hatására folyton változik. Bólintunk, maradjunk ennyiben, megadjuk a hívójelet, amire perceken belül megjön a válasz. A hangja vastag, az aktivitása mérhető, nyakkendősen és mellényesen, unott arccal, pálcikaemberek rajzolása közben. Az ember kifelé indul. Tanácsadója is van, letölti a gondolatait, ír. (Vizsgálódásunk második szakaszában.)

Figyelemre méltók vagyunk, hajót építünk az égre, tanulmányozzuk a nem éppen könnyű feladatot. A felfedező leállítja a motort, kilép, vargabetűt csinál. Lát így is, meg úgy is, és aki ránéz, annak a szeméből azt olvassa ki, hogy „Baj nélkül, esetleg következmények nélkül.”

A romokat könnyed testtartással, heves kézzel belapátolják. Ott, ahol az ösvény átvezet a kerületen, a Kossuth Lajos utcán, az őszi napokon, minden köd és homály, és semmivel sem erősebb, mintha nem is volna. Az sem derül ki, hogy azok merre (hol) lopakodnak? Ki komoly, ki csal, ki sír, ki gyors? Vertikálisan adagolják, pereg a dob, a megmaradt szempontok kölcsönösek. Később megszakították az érintkezést, és azt állították, hogy Istennek fia van. Azon a helyen van szó erről. Nem használ semmi, csak az ember, aki az emberben lakik.

 

Nyüzsögnek a kisportolt testű fiatal anyák. Talán az ellenségeim megbízói. Civilben orvosok és katonák, akik valószínűleg lehetséges gyakorlatokat gyakorolnak. Olcsó szekrények a falon, vagy kovácsoltvas gyertyatartók a világítótornyok belsejében. A kezükkel tányérkát formálnak, nincs olyan helyzet, nap, hét, amikor feltűnne valaki a kastélyméretű dombon. A hasukban a gyermek úszkál, szeli a köröket, figyeli a hídpilléreket a magzatvízben. Van, aki a szülés előtt évekig vár, felismerhetetlen színű albérletet bérel, ahol a falon túl gyerekek dübörögnek. Uszályokat vontatnak a hajók, a fejüket szélbe mártva. Az anya mosolyogni próbál puha, fehér fogaival. Ha minden igaz, a pesti rakpart lépcsőin ülök, forgalmas, és zajos a folyó. Sokan belefulladtak, magyarok lőttek bele magyarokat, igyekszem a folyómedret lakályossá tenni. Nevezhetjük őket tehetségeseknek. Elhozták a nedves, könnyes föld üzenetet. Meghaltak a lépcső nélküli házban.

 

Felhajtottam az előttem ívelő emelkedőre. Lassan sétáltam keresztül a kerületen. A fiatal anyák ötven méter szélességben letaposták a füvet. Észak felé fordultak, fütyültek, mint egy mozdony. (Mély meggyőződéssel.) Megrettentem, féltettem őket, attól tartottam, hogy a dologból nem lesz semmi. Túl sok, a mosolygós ábrázatú, szép nő. Valaki komolyan figyelmeztetett, elfordította sovány, beesett arcát, megmagyarázta, hogy ez a szülőföldje, és ez időben ez is sok, futni le egészen a Duna partig, és integetni.

Kértem, hogy másoltassa le a napirendet még a konferencia megkezdése előtt, még azelőtt, hogy eluralkodna az ész. Egyre hangosabb lett, és zűrzavarosabb, és jóindulatúan mosolygott. Ez a mosoly feltétlenül szükséges, gondoltam, már csak azért is, mert teherautók száguldoznak az országúton, és ez olyan kritikai rendszereket sejtet, melyek végülis összeállnak. (Melyek betartják a parancsolatokat.)

Hosszú haját összefonta, lampionokkal díszített lugasokat csavart belőle. Különösképpen azokat a folyamatokat kedvelte, melyek a háború kérdéseivel foglalkoztak, a háborúval, mely egyesek szemében olyan rossz. Szuggerálta az embereket, és azt kiabálta, hogy nem akarok rossz lenni egy röpke órára sem. Azt is mondta, hogy Istentől különválva akar élni. Így érthetővé válna az írásvers, hogy közel van hozzád az ige, a szádban, és a szívedben van. Arra gondoltam, hogy a versenyeket úgy kellene megrendezni, hogy az győzzön, aki a legügyetlenebb. Nem lenne rossz verseny, remekül dolgoznának, azt mondogatnák egymásnak, hogy „Mindez lehetővé teszi saját álláspontom megfogalmazását.”

Képzeljétek el a sovány, beesett arcú bennszülötteket, ahogy forgatják az ujjaik között a kalapjukat. Tél van, és a bennszülött betakarja a feje búbját, keresi a macskáját, felrohan a padlásra, mert esik a hó, és az élethelyzetek visszatükröződnek. Én pedig fintorgok, és írásokat találok a zsebemben, szigeteket, melyeket kibetűzök. Megcsókolom a betűket, és így a dolgok azzá lesznek, amik. A tenger kövér hullámai végigvágnak rajtam, és kimutatják a ládákat, meg az üvegeket, meg a betondarabokat, melyeket félretettem, meg a bőröndöket, melyeknek külön feladatot szántam. A tenger járművei megindulnak, a tengerészek lámpát gyújtanak és olvasnak, és kizárják azt, hogy részt vegyenek, hogy valaki azt állíthassa, hogy csak véletlenül jöttek, hogy igazolják magukat, és kitörjenek, hogy minden másként legyen.

Elég gyatra a közbiztonság. Sokágú fénye van, az ember belerohan, beleteszi a lábát. Lyukacsos a cipője, lépeget, tudja, mi történik. A nálam lévő noteszba felírom, hogy a válogatott összetételén változtatni kell. Próbáltam enyhíteni, kiabálni külföldieknek, meghalt embereknek, és válaszolni azok alaptalan vádjaira. Lanyhán gyakorolják az emberséget.

Kétségtelen, hogy a legkitűnőbb helyzetben vannak a zsarnokok és a feleségeik. Tombol a szél, valaki feláll, elmegy, gyalog kapaszkodnak felfelé rejtett ösvényeken. Görcsberándult női testek babérlevélszaga terjeng. A meredek hegyoldalak lankákba szelídülnek. Gyalog vágnak neki az ösvényeknek, hogy megismerjék. Reménykedve figyelnek jobbra-balra. Ugrálnak méterről méterre, megállnak a tágas csarnokokban, leülnek a kerthelységekben, mintha hatalmuk lenne. Az útikalauz szerint nyugat felé kell hajózni, és el kell utasítani a feltételeket, melyek következetlenek és megalapozatlanok. A kísértetek kifaggatják a lelkeket, minden általános, az ember lebeg a tételek között. Éles árnyákokat vetnek a tenger kísértetei, felfalnak, „Nem értünk egyet veled” kiabálják. Megmozdul a hegy, és azonossá válik, érezzük a hatást, és úgy látjuk, hogy képesek vagyunk elvárásainak megfelelni. Ünnep van, feltételezzük, hogy emlékeznek, és hogy a hajlék deszkáit nem felejtették el összekapcsolni. A szent hajlék folyamatos, egyáltalán nem fejeződött be, és nem borult fel. Akiket emigrációba kényszerítettek, azok visszajöttek, és birtokba vették. Az épület tetején lebegnek a parkettás szobák ablakaiban. A hajuk szőke, meg barna, meg krétafehér.

Úgy tett, mintha a visszakapott zászlókkal, meg a lovakkal a nevét is visszanyerte volna. Vissza-visszatért álmaiban mindenki, akiket megölt. Tett valamit értük, de nem tett eleget. Alázatosan beszélt, és elfordította a fejét, amikor önkínzó részletességgel észrevette, hogy a rács szabad mozgást enged. Fájdalmat érzett az ütéstől, kirántotta a kezét, fiatalos fénnyel forgott, pedig elhanyagolt külseje miatt idősnek gondolták. Nézte az egymásba rohanó járműveket, látta őket kijönni színt játszó öltönyben, nyakkendőben, zománcosan. Akkora volt a hegy, hogy mindnyájan elfértek rajta.



 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.