Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Bányai Dunda András: Evolúció, avagy az élő szervezetek életjelenségeinek hasznárúl és kárárúl

 

 

 

 

Evolúció, avagy az élő szervezetek életjelenségeinek hasznárúl és kárárúl

 

Szerencse, hogy most nem lát senki! Én biztos nem mondom el senkinek. Különben még joggal kérdezhetné bárki, hogy mit keresek éjnek idején négykézlábra ereszkedve a földön. Nos, a válasz egyszerű: a szemüvegemet. A probléma egészen ördögi – nem találom a szemüvegem, mert nincs rajtam a szemüvegem. Ilyenkor az ember hajlamos furcsa nosztalgikus hangulatokba kerülni. Bezzeg mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor még nem függtünk ennyire a civilizáció efféle vívmányaitól! A prehisztorikus korban például szemüvegre biztos nem lett volna gondom, másfelől viszont ott lenne helyette egy másik nem kevésbé akut probléma, amit úgy hívnak: kardfogú tigris. A helyzet jelentős mértékben leegyszerűsödne, viszont rövidlátóként esetleg igen hamar kiszelektálna az evolúció, amitől nem biztos, hogy jobban érezném magam. Bár lehet, hogy rosszabbul se, mert a lényeg éppen az lenne, hogy nem érezném magam sehogyan sem. Mindenesetre a frusztrációt a szemüveg keresése okán megspórolnám magamnak, viszont ott lenne helyette valami eszelős rettegés a fizikai elmúlástól. De hát valamit valamiért. Ne gondolja azonban senki se, hogy a kulturális evolúció által kontraszelektált főemlősként elvesztettem minden kapcsolatot a természet elemi törvényszerűségeivel. Ugyan dehogy! Most például éppen lecsapok egy szúnyogot a lábszáramon, ami tudom, nem elegáns dolog, de hát vagy ő vagy én. Ez a dzsungel törvénye! Bár most, hogy így jobban belegondolok a négykézlábi alulnézetből ideálisnak tűnő prehisztorikus korban is érhetnének kellemetlenségek, még az evolúció által rám mért rövid élettartam alatt is. A szavannán például valószínűleg irtó sokat kell gyalogolni a legközelebbi capuccinóig, ami nélkül, valljuk be, nem ugyanaz rágyújtani. Csak az vigasztal, hogy a művelt ember már tudja a Tarzan-filmekből, hogy csak annyit kell mondani az elefántcsordának, hogy „timba, timba, angawa” és minden kívánságunkat tejesíti, például eltapos egy csomó gonosz európai vadásznak öltözött statisztát. Ez még akkor is a biztonság érzését nyújthatja az embernek, ha tudjuk, hogy a gonosz európai vadásznak öltözött statiszták előfordulási valószínűsége a prehisztorikus időkben viszonylag alacsony.

De nehogy azt higgyük a homo sapiens szokásos arrogáns gőgjével, hogy mindez velünk kezdődött. Ó, nem! Az emberi faj még kósza ötlet se volt a Természet kísérleti laboratóriumának tudományos tervdokumentációjában, amikor a bolygó élőlényei már hasonló kihívásokkal szembesültek nap mint nap, évmilliók óta. Majomszerű őseinknek még híre-hamva sem volt, amikor az életben maradás óhaja már konfliktusként jelentkezett az élő organizmusok lelki háztartásában – már ha volt nekik egyáltalán olyanjuk. Képzeljük csak el azt az ember előtti világot! A bolygó flórája és faunája, elsőre talán meglepő módon, két fő csoportra oszlott: a fauna tagjaira, és a flóra képviselőire. Az első sokk akkor jelentkezett, amikor a flórához tartozó élőlények megdöbbenve tapasztalták, hogy a fauna tagjainak valami egészen érthetetlen és felháborító módon a helyváltoztatás volt a mániája, sőt valójában gyakorlatilag szanaszéjjel bóklásztak állandóan mindenfelé a bolygó felszínén. Mintha ez még nem lett volna elég, még azt a nevetséges szokást is felvették, hogy nagy részük szinte következetes rendszerességgel őket fogyasztotta tápláléknak. „Micsoda lehetetlen hóbort!” – gondolták az arisztokratikusan régi ősökkel rendelkező növényfajták szalonjaik szeparéjában háborogva neglizsében, diszkrét dekoltázzsal, a rökamién. Természetesen ezt az impertinens túlkapást méltóságukon alulinak tartották szóba hozni, de tudták, hogy a jelentőségteljes hallgatás hatására az állatvilág tagjai észre veszik majd magukat előbb-utóbb. Jobb körökben ugyanis így kell megnevelni azokat a viselkedni nem tudó vendégeket, akik áthágják az etikett írott és íratlan szabályait, és illetlen szokásokat hoznak be elit klubokba. Biztosak voltak benne, hogy csak ki kell várni és idővel szégyenkezni fognak a nevetséges viselkedésük miatt. „Most aztán jól megnézhetik magukat!” – gondolták néma megvetéssel a nemes felmenők végtelenül hosszú családfájával rendelkező növényfajták a felsőbb osztályokra oly jellemző eleganciával, és keresztbe tették a lábukat a zsúrasztal alatt. Tudjuk, hogy ez a játszma még nem dőlt el, de hát még van idő…

De a szemüvegemet még mindig nem találom, és most már én is kezdem unni egy kicsit a saját szórakoztatásomat. Igaz lenne, hogy az ilyesmi csak az önnyugtatás rafinált módja? Na jó, pihenjünk egy kicsit! Leülök a földre és kinézek az ablakon. Már hajnalodik. Ez történetesen abban nyilvánul meg, hogy epikusan drámai és brutálisan gigászi vöröses fénypászmák törnek elő a horizont mögül, amik megadják a jelet a különböző fajú énekesmadarak templomi kórusának, hogy Napfény karnagy úr szigorú, de igazságos vezénylete alatt előadja genetikai kottájuk hangjegyeinek szinte nevetséges mértékben elbájoló dallamát. Ezen közben azonban a díszletezők sem tétlenkednek a sokmillió éves operaelőadás nyitányának prezentálása érdekében. Az egyre harsányabb vörös fényorgia a felhők belsejében meglepő módon a citromsárga vakító árnyalatát veszi föl, míg a felhők széleit lila szegéllyel látja el, ami teljes amatőrizmus lenne egy festő színelméleti tanulmányiban, de itt működik. Sőt! Szinte giccses hatást kelt ez az erőlködés, amikor a természet sunyi módon összeesküszik, hogy olyan lenyűgözően idilli legyen, ami megakadályozza az emberi elmét saját poklának létrehozásában. Ezt természetesen semmi sem tudja megakadályozni, még a fenséges és hatalmas anyatermészet sem! Állítólag a természetben mindennek oka van, de hogy a halálosan mély életunt mélabúnak mi értelme van evolúciós szempontból, azt talán még a végtelenül bölcs Természet is csak most próbálja eldönteni, némi tanácstalan körömrágás kíséretében. Nagyon nagy a kísértés, hogy a szimbolikus gondolkodás kényszeres nyomása alatt ezt az emberi elme összekapcsolja a szemüvegkeresés kulturális problematikájával, mondván, hogy az evolúció által kifejlődött önreflexióra képes idegrendszer még jobban szorong attól, hogy tudja magáról, hogy szorong. De most ellenállok ennek a kísértésnek, és nem fogom ezt mondani. Hát, így működik a homo sapiens sapiens agyveleje. – vakarom meg a fejem, de hoppá! Megvan a szemüveg! Végig itt volt a homlokomra tolva…

 

 

  
  

Megjelent: 2020-07-06 20:00:00

 

Bányai Dunda András

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.