VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Élénk emlékem kiskoromból, hogy Apa vett egy vödörnyi epret a piacon, és azt mondta, ne nyúljunk hozzá. Én meg odamentem a vödörhöz, és elkezdtem eszegetni. Apám később észrevette, hiányzik a vödörből jó pár, és megkérdezett, én voltam-e. Gondolkodás nélkül letagadtam. Azt mondta, a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. A kutyánk sánta volt. Azt hitte, Apám neki szól, és odarohant hozzánk. Apám elkezdett röhögni. Az a nevetés volt, amivel csak egyszer, legfeljebb kétszer találkozik az ember életében. Anyám nemrégiben megkért, vigyek ki a nappaliból két poharat. A mosogatóba akartam tenni, de egymáshoz értek, és darabokra törtek. Rád gondoltam. Ömlött a vér az ujjaimból. Nevettem. Az jutott eszembe, hogy el kéne tenni. Esetleg jó lesz később.
A kétfejű borjú (Laura Gilpin)
Holnap, amikor a tehenészfiúk rátalálnak a szörnyszülöttre, a testét újságpapírba csomagolják és a Múzeumba viszik.
De ma még él. Anyjával valahol az északi legelőkön csatangol. Tökéletes a nyári este. A Hold a gyümölcsös felett jár, szél a fűszálakat selymezi.
És ahogy az égre néz, látja, hogy odafent kétszer annyi csillag ragyog, mint szokott.
1. És volt világos ég, vannak tehát magyarázatok, melyek nyomán átalakultak a percek. Az is volt valaki, aki beszélt, annak ellenére, hogy nem szóltak hozzá. Bajt alkottak, és még néhány percet. Úgy kell tanulni, hogy megtanítson tanítani. A király hintázott egy kicsit, aztán szél csapkodta, majd savas eső esett, és ha már itt tartunk, hintázunk, énekelünk, mert ezek a helyek azoknak vannak fenntartva, akik átugranak, vagy kikerülnek. Visszafelé utaztak, és elérkeztek az állomásra, és voltak kifogások, és visszafurakodtak, és köptek a lépcsőkre. A csillagfényesek megalkották a férfit, és számos figyelmeztetést és a holdfényesek a nőt. A férfiak és a nők elágaztak, és nyugtalanok lettek. Felzúdultak, és a fejük olyan nagy volt, akárcsak egy strucctojás. Miközben az óraláncával játszott, elütötte a delet, arra ügyelt, hogy felülről érje az ütés. Megfordulunk, hogy tudjuk tartani (magunkat) egymást. Kövek potyognak, lehajtott fejjel félrevonulunk és hegedülünk.
süketszoba
ahol a sánta sünöket simogatják ott nem lehet nagy baj az első randevú a költészettel jé! Ady is úgy érzi
A világmindenség centruma Örök érték
Az ember a templomhegy földjéből gyúródott. Az édenkert közepének apró kövecskéiből. Az engesztelés porából. Ahol a föld spirituális középpontja van. Mórija. Az a hely, ahol Istent meglátod, Ahol az Atya meglátja a Fiút. A szövőszék és a szőlőprés háza. A gondoskodás és az ellátás biztonsága. Ahol Izsák az oltárra tétetett. S ahol a kos megjelent. Ahol kijött az Ige az Örökkévaló szájából. Ott kapja meg a választ, Ami megtartja. Ott nyílt meg a vers, akár egy kagyló. S kifolyt belőle a nappal. A vér.
Ott álltunk Mártával a Házsongrádi temetőben. Később odajött a Miska, csurom egy víz volt az inge, mert közben – hogy járták végig a márványtáblás szép oldalt, régi metszésű betűkkel a sokszor előnevű magyarjaink síroszlopait meg kőlapjait (no, mondom, mi csak úgy a háromnegyedig mentünk a dimbes-dombos nyughelyek közt) – rákezdett, s mondta Márta, keressünk fedett helyet. – Semmi az. – mondta Miska a vizesen fénylő ingére intve. – Hát, ha belülről melegít, ugye…. – mondta Márta.
Élj a percnek!
Omar Khayyam perzsa költő rubainak stílusában
Örülj e napnak: Ajándéknapod, öledben a Kincs, pazarolhatod; áld az Időd, ha eddig elhozott, nem tudni, a Sors küld-e Holnapot.
*
Falatnyi Kenyér, kortynyi Bor vele, Ennyi ma nálad az Ünnep lényege. Álmodban hiszed, te vagy a Király: Boldogabb nálad nem lesz senki se.
* Ablakszem, mely a végtelenre néz, S a végtelen, mely halvány ködbe vész. A múltból előgomolygó tompa fényű fák, A híd alatt a ház, a sűrű szőrű állatok, A nyárutó, az ősz, a tél, ezüstruhák, S árnyként bolyongó néma vándorok.
A festő megállt az ablak előtt, ecsetjét a párkányra helyezte. Általában szerette tisztán tartani műtermét, és viszolygott tőle, ha a festék lecsöppent a földre, most azonban mégsem foglalkozott vele, hogy az ablak elé helyezett borítékon, amelyen a neve és címe volt olvasható, haragoszöld festékcsík kígyózott végig és foglalta szeszélyes keretbe az An der Elbe 33 feliratot. A cím pillanatokon belül tökéletesen olvashatatlanná vált, és a zöldre színezett boríték a széleinél gyámoltalanul felpöndörödött.
időminta:tenger¡ ma gyönyörűek a körmeim, ízlésesen hosszúak, szépen reszeltek. más nő ilyenkor a piros lakkért indulna, esetleg egy vörösért talán burgundiért. én a körömcsipeszért. pedig, pedig igazán szépek, persze az általános esztétika meg én, mindig másra gondolunk, mint most: jelen karmok esetében is, pedig pont akkorák, amitől a férfi bevadul, amikor a fantáziájában a karját, combját vagy épp a hátát markolja¿, simítja. a férfi kinyilatkoztatja a megadását: ha úgy kívánnád, kedvesem, még a pilláim sem tudnának rebbenni, előre végem.
Kémiát meg fizikát tanított abban a külvárosi iskolában, ahol a tanári pályafutásomat kezdtem. Saját szertárában, a titkos, mérget és vegyszereket tároló szekrénykéjében a veszélyes fiolák mellett a sör-cserkó kombináció is helyet kapott. Napközben a fekete címkés cserkóval tette elviselhetővé a kémiaórákat, a munka végeztével engedte rá a sört. Senki sem hányta a szemére, ivott ott mindenki, a takarítótól az igazgatóig; akkor még a diákok is ittak. Ma már csak a tanárok, és kizárólag munka után, a diákok napközben snüszt rágnak, este meg jöhet egy kis fű vagy valami szintetikus. Nagy a nyomás. Valahogy túl kell élni az iskolai hétköznapokat. Tütü tanárnő nagy túlélő volt.
A teste, mint egy ógörög szobor, a kurta szoknya rajta tán merész, ám kedves arca lázadón komor, ha néha lopva két szemembe néz.
Eseng a csend, de mintha kérdené: "Miért remél a vágyam parlagon? A csípőm íve, és a térdemé, kecses bokám, miért is hagy vakon?
13 óra 45 perc. Időjárás és vízórajelentést olvasunk fel. Kontinensünk időjárását két nagy kiterjedésű légköri képződmény határozza meg – harsogta a Petőfi rádió a nyári szünet utolsó napjaiban a panellakás konyhájában kuksoló gyerekeknek. A Duna gázlóviszonyainak ismertetésénél már mind a két kislány gyomra hangosan korgott. A hajóvonták találkozása tilos! A Sajó felsőzsolcai értékeit már nem hallgatták meg, éles mozdulattal fojtották a bemondóba a szót. A déli haragszónak már a visszhangját sem lehetett hallani, de a gyerekek még nem ebédeltek. Ismét kinyitották a hűtőt, de az nem telt meg az elmúlt tíz percben. Egy üveg mustár, lekvár, tej és pár tucat tojáson kívül nem volt benne semmi.
a kutyát már több minit tíz éve többször is körbejártunk a fiammal
A novemberi vasárnap nyirkos csendje észrevétlenül telepszik a házak falára. Alattomosan szivárog a hajszálrepedéseken. A gyűrődéseimet bámulom a konyhaablak üvegén. Mozdulatlanul ülök jó ideje, mint az alattam lakó kölyök leopárdgekkója. Kettőt pislogok percenként, igaz, nem az alsó szemhéjammal. Órák óta semmi mozgás. A folyosó végén lakom, látok minden ajtót. Kulturált szomszédok társaságát élvezhetem majd, cseng a fülemben az ingatlanos kortesbeszéde. És tényleg. Már csak kéthavi törlesztő részletet kell kiköhögnöm. Anyám lakberendező, kihasználtuk a kis zugokat is. A műteremnek szánt szoba egyik falán nyitottunk egy hatalmas ablakot. Azt terveztem, bulit csapunk majd Julival, ha enyém lesz a lakás. Reméltem, hogy ideköltözik. Február elején ez a bizonytalan jövőkép is ködbe veszett. Nem ezzel kezdődött. Ezra felépíti a templomot. Az erő a mi segítőnk, megsegít és megerősít. A perzsa király leánya balga táncot lejt fej és test között. Ezra azt hazudja, hogy a törvényt megtalálta a templom romjai alatt.
Nem hosszabbították meg a munkaszerződésem. Az értekezleteken lefagytam. Mintha én lennék a bolygón az egyedüli, akinek sikerült ezt elérni. Elbocsátás. Szép üzenet nincs, de legalább szép szó. Munka kellett, főnököm lett, beleálltam. Hős voltam. Egy világszám. Csak ezt akkor Sigmundon kívül senki nem vette észre. Gyanús lehetett volna. A túlóra elmaradt, aznap délután kocsival vitt haza. Szoros határidők, párhuzamosan futó projektek, kinyúltam. Szűk iroda, feszült viszony a számítógéppel, ráadásul egy nyomda zakatolt alattam. De ha kibírtam már tornádókat is az agyamban, Hitchcock madarainak is fészket raktam, és Tarantino kutyaszorítójából is kimásztam, ez meg sem kottyan, gondoltam. Pedig nem krónikus introvertáltnak való vidék ez. Az új munkával járó nyüzsgés, tömeg, zaj, fesztivál szavak a fejemben, mint súlyos diagnózisok keringtek.
ősasszonyoktól örökölt titokkal járult a férfihoz, aki nem tudta, hogy mi az, ami lázba hozza, és megvadítja. ahogy látta barnában és feketében. feltámadt benne a vágy, hogy a férfival háljon, a terveivel a megszállottságával, hogy egyenlő legyen az erejével. combját dörzsölte remediosok szagával. alvó szerelemkígyók mindenütt. lilák, indigók, mély rózsák lángjai.
Játszódik: napjainkban, Budapesten.
1.
Bach Air-je szól, este van. Egy óriási ház nagy és fényűző lakásában negyven körüli, hatalmas, zordon, kopasz, sebhelyes, borostás férfi ténykedik a konyhában. Vérfoltos, fehér ingben, csokornyakkendőben, szmokingban és papucsban bontja fel a különböző macskaeledel-konzerveket. Alatta nyivákoló macskák (öten vannak: fostosak, rühesek, soványak). A férfi előkeres a konyhaszekrényből öt kis tálkát, belekanalazza az eledeleket, majd odaadja a macskáknak, a macskák mohón falják. (A Bach-zene elhallgat.)
A férfi fejét csóválva, komoran nézi őket – csak a macskák morgását, evését hallani –, majd fölemeli a fejét, és oldalra néz. (Közben felhangzik Wagnertől a Tűzvarázs). Az ebédlőasztalon gyertyatartó, elfújt, félig leégett gyertyákkal, egy félig tele viszkisüveg, viszkispohár és különböző fegyverek: egy 57-es Magnum, egy vérfoltos kommandós-kés, és szamurájkard, tokban. A férfi az asztalhoz ül, tölt egy pohár viszkit. Megfogja a poharat, aztán feláll és a hűtőszekrényhez lép. Kinyitja, és jeget veszi ki a jégkockatartóból. Visszamegy az asztalhoz. Belecsúsztatja a jeget a pohárba, és visszaül. Nézi a poharat. Hosszan. Majd egyetlen hajtással megissza. Rögtön elsimulnak zordon vonásai. Elmosolyodik. Majd ránéz a macskákra, és elkomorul. A macskák felnyivákolnak rá. (A Wagner-zene elhallgat.)
Tekintet Caspar David Friedrich: Két férfi nézi a Holdat című képéhez
Háttérben a végtelen. Lehullok elé egy maréknyi Hogy ketten vannak, hogy neked háttal állnak, Nem látszom attól a kettőtől, mégis ott vagyok. Nálam szebbet senki sem tud
A baromfiudvarban előbb csak a soványka, rántani való csirkék, majd a nagytestű, terebélyes tyúkok is szédelegni kezdtek, amikor reggel kiengedték őket az óljukból. Amelyik felbukott, az nem kelt fel többet a földről. Vargáné, a gazdasszony, a mereven kinyújtott lábuknál fogva szedte össze az elhullott állatokat. Nem sápítozott, nem átkozódott, egyik sem volt szokása. Csak a szája lett egyre keskenyebb, meg a szemét húzta össze résnyire, mintha nem akarna többet látni ebből az irgalmatlan, gonosz világból. A dögöket a nevelt lánya segítségével elásta a kert végében. Zsuzska az árvaházból került Vargáékhoz. Az anyja, szegről-végről rokona is volt a családnak, a tizennyolcadik évét sem töltötte be, mikor megesett. Soha senkinek sem árulta el, hogy kivel adta össze magát. Ahogy megszült, a kislányt elvitte lelencházba, ő maga meg elköltözött a faluból. Pestre ment, a nagyvárosba, ahol nem firtatták az emberek senki múltját. 
|
