Keresés a honlapon:

Dunai Andrea: Volt szerencsém

 

 

 

 

Volt szerencsém

 

Nem hosszabbították meg a munkaszerződésem. Az értekezleteken lefagytam. Mintha én lennék a bolygón az egyedüli, akinek sikerült ezt elérni. Elbocsátás. Szép üzenet nincs, de legalább szép szó. Munka kellett, főnököm lett, beleálltam. Hős voltam. Egy világszám. Csak ezt akkor Sigmundon kívül senki nem vette észre.

Gyanús lehetett volna. A túlóra elmaradt, aznap délután kocsival vitt haza. Szoros határidők, párhuzamosan futó projektek, kinyúltam. Szűk iroda, feszült viszony a számítógéppel, ráadásul egy nyomda zakatolt alattam. De ha kibírtam már tornádókat is az agyamban, Hitchcock madarainak is fészket raktam, és Tarantino kutyaszorítójából is kimásztam, ez meg sem kottyan, gondoltam. Pedig nem krónikus introvertáltnak való vidék ez. Az új munkával járó nyüzsgés, tömeg, zaj, fesztivál szavak a fejemben, mint súlyos diagnózisok keringtek.

Már rég nem volt párkapcsolatom. Ácsi, ácsi. Ez meg hogy jön ide? Párkapcsolat? Pasim, nem? De. Azt hiszem, pont ebben a percben kellene figyelmeztetnie Sigmundnak – másoknak Doktor. De nem mond semmit, pedig ott hüledezek a díványán. Mi történt, hogy a kiborító melótéma után hirtelen a párkapcsolatok mezejére ugrottam? Mit mező? Sosem voltak azok virágosak és zöldek. Mindenki jobban jár, ha nem én tartok előadást az érzelmi kötődésről.

Inkább verseket írtam. Na jó, próbálkoztam. Az elrongyolt lelkemet kapcsoltam lélegeztetőgépre. Egy irodalmi folyóiratba kértek tőlem párat. Adtam. Röhögve küldték vissza. Ráadásul egy versbe szedve, ami komolyan frankó lett. De költők között nem úgy van az, hogy de jót írt, dögölne meg? Alanyi, adjak másikat. Pont volt egy alig vállalható. Aki elolvassa, azt nagy valószínűséggel újra kell majd éleszteni. De ez döfi lett és ott virítottam nyomtatásban. Nem, hetekig nem volt híre, hogy ettől bárki nyilvánosan elhányta volna magát.

A jelenlétében zavarban voltam, de az okát nem akartam tudni. Keserű tapasztalat, hogy a romantika rendes úrinő, mindig késik. – Kérlek, Sigmund, hagyj! Hidd el, tisztában vagyok a tudatalattimmal. Unszolna, de nem hagyom, hogy a nyüves Rorschach-tesztjét lenyomja a lelkemen. Lehunytam a szemem és elképzeltem, ahogy az őszülő hajába beletúr mind a tíz ujjam, erős vállai fölött a nyakába csimpaszkodom, hogy lássam azt a csibész mosolyt, és a szerelmes-zöld szemeibe nézek. A kockás has csak rontott volna a helyzeten. Időnként megfeledkezve magamról, néztem. De nem, nem vehette észre. Addig semmi jel nem utalt arra, hogy legszívesebben… Hazaértünk. Jelentőségteljes megérkezésnek tűnt.
– Nóra, ha van egy finom kávéja... Úristen.

Magázódtunk, de nem a korkülönbség miatt. Vajon, mennyit láthatott abból, hogy ki vagyok? Kivoltam. Nem az, aki lehetnék, és ezt a férfiak könnyen megérzik. Vajon, meddig lehet a bohém nőt játszani, akit az sem hat meg, hogy tudja, hányadik. Ostobaság azt hinni, hogy a távolságtartás megvéd, hogy így majd nem törik össze a szíved? Úgy tenni, mintha az odatartozás vágya holmi nokedli szaggatás volna?

Nemet akartam mondani, de igen lett. Nemigen voltam észnél. Legfeljebb jobban megismer. Jobban? Baszki – bocsássa meg aki akarja –, azt a katasztrófát az egész nyavalyás világ nem heveri ki. Nőcsábász és szép és csodáltam. Közben Sigmund már ötször keresett. Szép, mint egy fa. Ő volt az én fám. Erős gyökerekkel, szilárd törzzsel állt bármit csinált. Elvesztem. Még annál is jobban, mint ahogy egyébként szokásom elveszni. De veszítenivalóm nincsen, legfeljebb kikerül a dübörgő nyomda a fenekem alól, „Adieu! Volt szerencsénk!”.

Volt egy vendégfotel a szobámban rattanpálmából. Ez a nádféle különleges, csak trópusi vidéken terem, Ázsiában és Afrikában. A fülledt szenvedély mesterműve. Ha ránézek, látom az embert, aki a puszta nyers erejével hajlítja, fonja, beleizzad, a tenyerét kérgesre edzi a nád, és a kézfején duzzadó erek arról árulkodnak, hogy az alkotó és az alkotás szeretkezett. Vidám bútorokat álmodtam az otthonomba, hogy felejtsek. – Nóra! Az elfojtás tudja, hová vezet. Sigmund megint rám pirított, de elengedtem a fülem mellett. Váratlan vendégem körülnézett és a fotelbe ült. Az Ő körülnézése nem hétköznapi. Szanaszét pár írólap, odakaptam, a gyötrelmeim buggyantak ki oda. Az ágyon egy Ady-kötet, mosásra váró csipkemelltartó, egy Chopin lemez, néhány gombócra gyűrt, szemfestéktől foltos papír zsebkendő. Az asztalon xanaxos doboz, és egy félig üres pezsgős üveg. Pletykáltak rólam, lemeztelenítettek.

Csupasz tekintettel néztem, és Ő csupasz tekintettel nézett vissza rám. Hogy volt-e kávém, arra már nem emlékszem. Odahajolt hozzám. – Megcsókolhatom? Abrakadabra, eltűntek a falak, a szoba kék óceán, úsztunk benne, fák nőttek az ereimben, és a szívem, a szívem, elájulok. A fotelből felállt és átült szorosan mellém. Éreztem, hogy átizzadt az inge. – Maga ír? Vállat vontam. Talán olvasta, talán nem. Hanyatt dőlve húzott magához, majd hirtelen felült. – Nem, nem. Ezt nem lehet. Mondogatta inkább magának. Felvette a baseball sapkáját és elindult az ajtó felé. Talán mondta, hogy majd hívom, de az is lehet, hogy szó nélkül becsukta maga mögött az ajtót. Ellágyult. Ez a férfi, akinek fürkésznem kell a tekintetét, a mozdulatait, mert akárhogy matekozok, nem tudom kiszámítani. Tévedés? Lelkiismeret? Házinyúl…? Jobb, ha holnap már be sem megyek. Világgá bujdosom, és az érvágás is jó ötlet. Ám, az is nagy érvágás lenne, ha most rúgnának ki. Nem fontos. Kialszom. Az érzelmileg labilis személyiségzavarom azt súgta, jobb, ha letojom. Hát, le lehet az ilyent? Ától zéig szerelemgyanús. Az meg sötét verem. Beleesek. Sigmund, én inkább belehalok. Úgy képzeltem, hogy az Ő elméjében katonás rend van. Megfontolt válaszok a rohadék miértekre. Vajon elbírnám-e a súlyát annak az egyetlen válasznak? Apakomplexus? Na és aztán. Ez már legyen azoknak a gondja, akik a dívány melletti fotelben hallgatnak, és a rendelőjük ajtajára nagy komolyan Doktor van írva. Eljutni végre a halálos nincsmiérttől az éltető vanmiértig. Minden más kamu.

Sigmund megsúgta, hogy lesz majd egy barátságos kocsma, ahova belépünk, és a pincér azonnal tudni fogja, ez egy titkos légyott, és a szokottnál is óvatosabban, cinkos mosollyal szolgálja fel a búzasört. Pedig a kaland szóval sosem voltam jóban.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-02-07 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.