VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Kedves Jóska!
Szili Józsefnek
1.ső strófa
Sándor hoz-e meleget? S ki zsákolni vele ment, ad-e hozzá Benedek? Nyújtanak-e eleget? Mennyit hoznak emezek,
A hőség szinte elemel az úttesttől, harmincöt fok csak árnyékban van, a piros lámpánál a kereszteződésben, ahol az aszfaltcsíkok összefutnak, kiszélesednek, lehet tán ötven fok is. A menetszél sem hűt most, úgy ölel át a légáramlat, mint láztól átizzadt forró paplan. A bukósisak legfőbb haszna ilyenkor, hogy legalább napszúrást nem kapok. Megállok egy boltnál, tejszínhabot, dobozos jégkrémet veszek, és csak reménykedem benne, hogy a csomagtartóban kibírja a rövid utat, és még fagylalt állagú lesz, mire megérkezem. Esztelen ötlet ebben a kánikulában kimozdulni a lesötétített lakásból, de barátnőm hívott egy kis beszélgetésre, s hogy mindenképpen elcsábuljak, némi sült csirkét és salátát is beígért. Ezért a fagylalt és a tejszínhab: bebiztosítom magam, hogy desszert is legyen.
ne szállj buszra ne szállj fel semmire se
Mivel már elég régen vagyok fiatal, kitapasztaltam, hogy van az évnek egy különleges, rövid időszaka, amikor egyszerre érzem a női létezés minden gyönyörét, s ereimben lángvörös lobogással forr a szerelem... Nincs naptárban előre bekarikázható terminusa, kiszámíthatatlan, mikor köszönt be, hirtelen zúdul rám. Elmondom, talán felismered te is.
Ha biztatón szemembe nézel, vagy ajkad esti hamva mézel, tudom, tiéd vagyok. Bilincsbe vert örökre vágyad, a csend szerelme vet ma ágyat – a szó sután gagyog. Idén csúf járvány uralta éjjelünket – nappalunkat. Az orvosok tanácsára az államvezetés komoly kijárási tilalmat vezetett be. Világszerte kegyetlen megszorításokkal védekeztünk, és védekezünk ma is. Országhatárok zárva, repülőjáratok szünetelnek, ám legfájóbb számunkra, hogy magunk is betettük az ajtót, ki sem mozdulunk a négy fal közül, ha nem kényszerülünk rá. Élelmiszer, gyógyszer egyetlen séta alatt beszerezhető, jószerével helybe is hozzák, így önkéntes áristomunk igencsak megviseli ébrenlétünket. Az éjjelünk sem telik nyugodt pihenéssel, sűrűn fölriadunk, ilyenkor nehezen alszunk vissza. Hajnalban kivet bennünket az ágy, odakint szuroksötét, mi meg kávézunk, szinte szótlanul. Esztendeje még kávé mellett elcsevegtünk, mi legyen ebédre, ezzel kezdtük, s ebből adódott aztán reggeli föladatom, a bevásárlás. A bolt közel van, onnan gyorsan vissza lehet térni, de a piac már kedvesebb világ számomra! Maga az oda-, visszaút is tartogathat csodás találkozókat, de a piacon mindig találkozni kellemes ismerőssel, régi osztálytárssal, lassan nagyszülői sorba forduló diákjaimmal. Eltraccsolgatunk, de kezdjük bármely témával a beszélgetést, gyorsan bekövetkezik a váltás, hogy vannak a gyerekek, hát az unokák?
Karácsony előtt leginkább arról volt szó, hogy idén többeknél, így nálunk sem lesz személyes találkozó, mert a járvány elzárja az utat. Azzal nyugtattuk magunkat, nem a hatalom rideg parancsa, hanem józan eszünk diktálja, hogy maradjon fészkében kicsi és nagy, mert így nyugodt a lelkünk, megteszünk mindent annak érdekében, hogy egészségesek maradjunk.
vágj ki minden fát!
A nő összegubbaszkodva alszik a körúton az egyik padon. Inkább őszi, mint téli kabáttal van becsavarva, január közepén. Senki sem figyel rá, pedig mindennap ott van, vagy ébren vagy alva. Amikor alszik, néhány kilónyi batyuja a párnája. Ha ébren van, akkor a cucc mellette a padon. Nem kéreget. A kukában matat, semmit nem talál, csak néhány üres sörös- vagy kólásdobozt. Mindegyiket a szájához emeli, csöpög bele néhány csepp. Úgy kortyolgat, mint a madarak, aprókat, csámcsog az ízeken, hol édes, hol keserű a csepp, nem zavarja, lehetne akár sós is, vagy savanyú, csak csöpögjön már valami, de nem csöpög. Megy a következő kukához. Lehajol hozzá. Előbb figyelmesen belenéz, nehogy megvágja egy törött üveg, azután kivesz egy papírba csomagolt félszendvicset, komótosan bánik vele, nem kapkod, szép lassan kicsomagolja és mint az éhes állat, két-három nyelet, igen, nyelet, mert nincs foga, csak éhe, meg szomja.
Ablakok (Levelek Milénához) In memoriam Franz Kafka
Az elcsendesült Prága is mindig tettre kész, hisz nincsen nagyobb bűn, mint a higgadt nemtevés. Mégis milyen kicsinyes s lusta minden hivatalnok!
Az ablakon azért ki-kiles, de mire látnád, nincs sehol.
Mégis
A legnagyobb tragédia, hogy tökéletesen hasonul valamennyi ablak valamennyi ablakhoz.
S valamennyi ablaknál
az ugyanolyan asztalok ugyanolyan hivatalnokok szolgálatában állnak –
Mamikám, van olyan az életedben, amit utólag megbántál? – kérdezi váratlanul Rozi. Az unokám gyakran meglep engem. Felpattan a hintaágyból és vár. Felhúzott szemöldökkel, szúrósan néz, csípőre tett kézzel. Mérlegelem a helyzetet, ködösítés kizárva. A tizenhárom éves, vörös copfokat röptető, megszámlálhatóan végtelen szeplő birtokosa választ követel. Nem kell ám anyukádat utánozni, terelem a szót ügyetlenül. A te lányod, vág vissza, és máris kuncsorog tovább. Az a házi magyarból, hogy felkutassunk egy történetet a családban, amit homály fed. Mamika, veled annyi minden történt, volt vagy ezer tanítványod, dörgöli a cipőjét a papucsomhoz. Kis zsaroló. Biztosan eszedbe jut valami, kérlel tovább. Szégyenfolt, amit kitörölnék. Jó kis feladat. Honnan veszed, hogy történt velem ilyesmi, bújnék ki, próbálkozom.
Talán egy fának…
Talán egy fának kérge vagy,
Józsi nagybátyja a nappaliban alszik. Részegségét most heveri ki. Zenész, aki tegnap este játszott, és többet ivott a kelleténél. Józsi kénytelen ezt a kellemetlen italszagot elviselni. Imre nővére, Mária arra kérte a fiát, hogy kísérje haza Imrét. A neje már biztosan aggódik érte. De Józsi nem akarta hazakísérni, hiszen Imre lábra sem tud állni. Először józanodjon ki, gondolta Józsi. Így hát várnak. Addig tévét néznek kettesben. Egyszer csak a tévés szoba előtt megáll Imre. – Hol vagyok? – A nővérednél. Mária vagyok. Nem emlékszel? – Ja, persze. – Tegnap este játszottál. – Igen. Most már emlékszem. Hol a gitárom?
Nem úgy van az kedvesem Kis naiv. Nem úgy van az kedvesem
Beethoven dalára gondolok, arra a dallamra, amelyet, ha egyszer meghall az ember, soha nem felejt el: belekúszik a fülébe, a zsigereibe, s aki hallgatja, eggyé válik a zenével.
A dallam disszonáns hangjai már messziről megütötték a fülét. Mintha nem is zene szólt volna, hanem valami keserves nyöszörgés. Nyikorgó-tekergő hangtöredékek kúsztak feléje a domb mögül, a szél hol felerősítette, hol elhalkította őket. Kintorna! – ötlött eszébe a szó, amelyet nagyszüleitől annyiszor hallott, de még sohasem látta ezt a furcsa nevű eszközt. Óvatosan lemaradt egymással beszélgető testvéreitől – szerencsére senki sem vette észre távollétét – és átmerészkedett a domb túloldalára, hogy közelebbről szemügyre vehesse a hang forrását. A futástól kimelegedve megállt a domb aljában és körülnézett.
sétapálca a nap hasában és vérét a halak szomjazzák
csak térdig járunk e anos novecientos* mázolt hangok közt a húron a szennyes a pecsét kimosható a becsületet pedig a szappan vitte le
* e anos novecientos – és 1800-as évek
Sötétben botorkáló szerzet, ki vagy? Ja, magam. Néha tisztáznom kell alapvető kázusaim árnylényemmel. Nem ittam sok sört, igaz mindegyik mellé társult egy kis gyorsító, de az tegnap volt. Ma már ma van. Hazaérek, a kulcs akadozva fordul el a zárban, az elvarázsolt kastély fahéj illatával fogad, s zár méhébe. Villanyt gyújtok, belebámul elégedett képem a falitükörbe, mormolom a varázsigét:
Hol itt a fekete kefe? Hol itt a fehér kenyér? Hol a zöld föld? Hol a kék ég? Hol itt a darázs Balázs? Hol itt az alibi Tibi? Hol az anya banya? Hol az apa kapa?
És sorba előpattannak ők a végtelen tükörből. Rita kisiet a konyhába, Balázs, Tibi kérdőn rám bámul − Apa, hoztál valért? („valami érdekes” az ő nyelvükön.) Nem hoztam valért, biztosan ettetek elég nyamit ma már. Rita jön vissza, körözöttes kenyeret nyom a kezembe, melynek fahéjas az illata. − Nem kaptak ma valért, elfelejtettem venni, nem káptalan a fejem, mindig nekem kell észbe tartanom a valért meg mindent...
Leírom, Rodin, hogy is volt akkor régen, ez nem levél, annyira szentimentális nem vagyok, pár sor, ami akkor eszembe jutott. Régen volt, talán 1905 körül. Visszautasítottam a lehetőséget, mert attól féltem, hogy zsenialitásod mellett elveszek. Dél volt, az árnyak hosszúak voltak, mint a fák. Semmi nem fejlődhet jól egy nagy fa árnyékában, jutott eszembe a román mondás. Mennyivel más volt Hobitában, csak faragtam. Tizennyolc éves voltam, amikor megtanultam írni és olvasni. Ma találkoztam veled. Remegett a kezem, a nadrágom szárába töröltem lopva izzadt tenyerem, ne lásd rajtam, hogy izgulok. Nem volt fogalmad róla, hogy Romániától Párizsig gyalog tettem meg az utat. Tudtam, ha magam mögött hagyom Romániát, nem jövök vissza. Hátra sem néztem. Ha tudnád, hogy ganajt is szórtam szét vasvillával egy paraszt földjén, és cipőpucoló is voltam, talán másképp néznél rám. Tehenet fejtem és kecskét, kaszáltam, egy cipész műhelyében szívtam egész nap a csiriz szagát. Nem lenne egyértelmű, hogy csak fogom magam, és megyek Rodin műtermébe. Meg akarok nőni, mint a jegenyék, mik hosszú ágaikkal az ég hajából fésülik félre felhő gubancaikat.
A rúzs
Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján. – Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják. – Az édesapád. – Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni? – Az édesapád – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató. – Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek. – Tessék! Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre. – Nem ismerem magát. Volt szerencsém! – Hahó, kész az ebéd! – libbent a szalonba Indig Igorné. – Ejnye, de sápadt vagy. Kivel beszéltél? – Az apámmal – adta a közömböst az őszülő halántékú, enyhén pocakos történelemtanár. – Legalábbis ezt állítja.
JÓNÁS (NEM AKAR ÖREGOTTHONBA MENNI) (remake)
Meg se próbáljatok elverni a háztól Odafeszülök az ajtófélfák közé Ott krisztuskodom világ szégyenére Ott istenkedem világ bánatára Sarkam beleszántom robotos tegnapba Hét ökör sem vonhat távol otthonomtól
Vigyetek mindent, mire áhítoztok Le nem ronthatjátok véretek bölcsejét Dáridózhattok bűzlő dögkutakban Fenyegethettek, hitegethettek, hiába, ím Ha eljő a letelő idő, a jövőtlen holnap, majd Földre rogynak a falak és szétszélednek jószágaim.
|
