VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Balogh István: Karácsony után
Karácsony után
Idén csúf járvány uralta éjjelünket – nappalunkat. Az orvosok tanácsára az államvezetés komoly kijárási tilalmat vezetett be. Világszerte kegyetlen megszorításokkal védekeztünk, és védekezünk ma is. Országhatárok zárva, repülőjáratok szünetelnek, ám legfájóbb számunkra, hogy magunk is betettük az ajtót, ki sem mozdulunk a négy fal közül, ha nem kényszerülünk rá. Élelmiszer, gyógyszer egyetlen séta alatt beszerezhető, jószerével helybe is hozzák, így önkéntes áristomunk igencsak megviseli ébrenlétünket. Az éjjelünk sem telik nyugodt pihenéssel, sűrűn fölriadunk, ilyenkor nehezen alszunk vissza. Hajnalban kivet bennünket az ágy, odakint szuroksötét, mi meg kávézunk, szinte szótlanul. Esztendeje még kávé mellett elcsevegtünk, mi legyen ebédre, ezzel kezdtük, s ebből adódott aztán reggeli föladatom, a bevásárlás. A bolt közel van, onnan gyorsan vissza lehet térni, de a piac már kedvesebb világ számomra! Maga az oda-, visszaút is tartogathat csodás találkozókat, de a piacon mindig találkozni kellemes ismerőssel, régi osztálytárssal, lassan nagyszülői sorba forduló diákjaimmal. Eltraccsolgatunk, de kezdjük bármely témával a beszélgetést, gyorsan bekövetkezik a váltás, hogy vannak a gyerekek, hát az unokák?
Karácsony előtt leginkább arról volt szó, hogy idén többeknél, így nálunk sem lesz személyes találkozó, mert a járvány elzárja az utat. Azzal nyugtattuk magunkat, nem a hatalom rideg parancsa, hanem józan eszünk diktálja, hogy maradjon fészkében kicsi és nagy, mert így nyugodt a lelkünk, megteszünk mindent annak érdekében, hogy egészségesek maradjunk.
Pedig nem volt nyugodt a lelkünk.
Szentestére készülődtünk, feleségem pompás halászlét kívánt az asztalra tenni. Elkészítésébe beleadott apait, anyait, minden mozdulata ősöktől örökölt. Ki-kinéztem a konyhába, hogy áll az ünnepi vacsora. Egyik vizitációm során úgy tűnt, csillog az én szép kedvesem zöld szeme. – El ne sózd a halászlét! – szaladt ki hebehurgyán számon a bűnös ige.
Ida csak letottyant a hokedlira, két tenyerével eltakarta arcát, s rázkódni kezdett a zokogástól. Vigasztalni akartam, próbálkozásom sutára sikeredett. – Július elején voltak nálunk a gyerekek – hüppögte. – Azóta nem láthattam Petit! – Tartjuk a kapcsolatot, megvan hozzá az eszközünk. – Tudom. Ha fölhív, nem is igazán arra figyelek, mit mond, behunyom szemem, csak hallgatom a hangját. – Látjuk is őket, videókat küldenek. – Nem érzem a közelségét, szeme járását sem figyelhetem.
A halászlé visszaröppentett bennünket a vacsoraidőbe. Szálkás pontyot vigyázva eszik az ember, de lassú mozdulatainkat nem az óvatosság fékezte. Ünnepi teríték volt az ebédlőben, előételként mézes dió meg pici fokhagyma, s következett a legfontosabb pillanatom, a pirosló alma földarabolása. Ketten ültünk az asztalnál, középen meg a forró halászlé, így a sok száz éves szokás szerint feleznem kellett volna a bibliai gyümölcsöt. Én ötbe vágtam, ahogy tavaly is, meg azelőtt is, így teszem 2007 karácsonya óta, családunkban ez a hagyomány. Bevallom, rezgett a hangom, amikor fölmondtam a regulát, az alma általunk elfogyasztott része, ha nem találjuk a hazavezető utat, a helyes ösvényre irányít bennünket, s újra együtt leszünk.
Megjelent: 2021-03-13 20:00:00
|
