VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Milyen, mekkora egy vízcsepp, egyetlen, gyöngyözőn hűs, fényszikráztató csöpp víz? Érdemben, aki csak ihatna, nem szólhat itt, csakis az, aki egy-két napot már szomjazott, egy falatnyi ételről lábas alján, csak az, aki éhezett könnyezve fuldokló falásig,
Messze Elizának
Álmodni nem vétek: látomásba veszve megélni, hogy élek és egészen messze vándorolni rég nem termő, zord földeken.
Messze a mindig csúf jelen sóval hintett lankáitól.
Messze a megnémult bölcsek hangos hazugságaitól.
Messze mindentől, ami van – mindenhez, ami lesz.
Vadvirág voltál, fekete. Az illat az, ami vigasztal. Ennyi az ember szerepe, pár komoly ügy, s néhány víg asztal.
Vadrózsa voltál, szép, szelíd. Tövisek között rózsapír. Nem bántottak senkit a terveid. Volt benne otthon, út, papír, Ez nem valami közös lottó, amit együtt veszünk, azután mélyet lélegzünk és kihúzzák, de azután mégsem, nem baj, majd legközelebb. Érezni kellene valamit, kérdezem, de csak hangsúllyal, mert nem központozom. Nem is tudtam régen, hogy van ilyen szó. Azt jelenti, hogy vessző, pont, írásjelek, nem betűk, nem számok, nem is az első betű. Nem ábécésorrend, csak amit a mixer kikever az első betűtől az utolsóig.
mi tiszteljük nevedet és túl gyakran szerzünk
Április füttyös fiú. Túl a húsvéthétfői öntözésen, a szaporaság, az élet meg a bőség ősi szimbólumán, a locsolóversikéken, túl egy réges-régi nagypénteki lóúsztatáson – lovak már alig vannak, kivesznek, mint a pázsitliliomok, a tőzegrozmaringok –, most a legszerencsésebb dolog arra gondolni, hogy kezdenek nőni a gyógyító füvek, használ majd mindegyik fejnek, lábnak, gyomornak, mellnek. Aki ezeket a tapasztalatokat veti elénk, arra senki emberfia szeszélyeskedve ne tekintsen. Csak az imént kezdődött a negyedik hónap, mintha csak most lett volna a böjti idő, meg az esemény, amikor a kocsisok lovakat fürösztöttek a patakban, betegek ne legyenek az állatok! Az öregek az előbb vittek tüzet a méhek elé, hogy frissebben gyűjtsenek, hordjanak. Csizmánk alatt a fű, megleljük a csordahajtó utat, poroszkálunk e szép hazában, hosszú utakon, örömest nézve a sárga bokrok ágait. Virágot tart az ág, igaz-e? Messzebb, a falu kertjeiben fóliasátrak látszanak. Ilyenkorra már elkészültek a pásztorbotok, ganajlében értek, abban fürödtek két napig. Hozzálátni a legmegfelelőbb fa kereséséhez most is jó lenne, de nem vagyunk az őrzések, a legeltetések korában, az ártatlan huncutságok, mulatságok és obszcén álmok idejében sem, kiment a divatból az a régi kihajtás, azért érdemes lesz mielőbb megnézni a páskomot, hátha előtűnik hirtelenjében minden, hátha megtaláljuk az ottfelejtett ostort. Bennünk-e a pásztor?
Az ősz avarából egy süngyerek csöpp fejét kidugja, Ha nem lenne bátor kislegény hát biztosan vacogna. De így csak bámészan néz körül s bár tüskéi fáznak, Nyelvöltve, hetykén vág neki a kietlen tájnak.
– Mit nekem dér ejnye na, tüskéim már vannak Aludni oly hasztalan, még nincs vége a napnak. Futkozni kéne mint mikor a Nap sütötte a hátam, Bár tény ami tény, az árnyékomat már több napja nem láttam...
Velencei tópart, reggel hat óra, napsütés, arcot simító enyhe szél, béke, csönd. Futom a szokásos reggeli távot, alig kilencszáz méter, éppen csak arra elég, hogy megizzadjak kicsit, és közben gondolkodjak az élet értelméről. Erről többen kérdeznek mostanában. Mélyen beszívom a tavaszi levegőt, az orgona és a virágzó gyümölcsfák illatát. Igyekszem, hogy minél hamarabb elérjem a homokos parti sávot. A futás végén egy emelvényen megállok, ilyenkor még nem foglalja el senki. Szuszogok, nézem a szél borzolta pici hullámokat. A hattyúk most ébredeznek, éppen tollászkodnak, a vízből felcsap egy-egy hal, talán rabol. A kinn ülő néhány pecás a nagy fogásban reménykedik.
Így határozott akkor, és ez tetszett, erdei tisztáson alakított kertet, fák árnyékán hagyott helyt a sírnak, /túl zajos az, amit világnak hívnak/ s hogy magányos ne maradjon mégse, ars poétikáját a fák kéregébe véste; hitte, itt nyugodtan élhet, s szabadon. A mobil hangja ébreszti, nem nyomja ki, öt perc múlva úgyis újra csöng. Szemüveg után tapogat, papucsba bújik, félig csukott szemmel araszol a lépcsőn, nehogy az üvegajtó vagy a galéria oszlopa állítsa meg. Kába még az altatótól. Kávét tölt, fölbotorkál a hálóba, visszabújik az ágyba, kiissza a kávét, utána a bögrét maga mellé, az éjjeliszekrényre állítja, és várja a tiszta ébredést. Minden reggel. Néha álmodik. Nagyokat nem mer, ezek csak vágyálmok, könyökvédővel, fekete klott anyagból. A tűzhelyet szeretné lecserélni, jó lenne elintézni, ha már a gázműveknél dolgozik. Kifestetné a konyhát, izgalmas szín kellene, étvágycsináló. Ezt képzeletben hetekig kevergeti, a gondolatai festékszagúak, egybefolynak, végül paca lesz belőlük, tintapaca.
Anna! – a borízű hang kiáltására összerezzent a lány. Lelépett a zsámolyról, a festőállvány mellé helyezte ecsetjét és felsóhajtott. Elfordította szemét a falnak támasztott állótükörtől. Elszorult a szíve arra a gondolatra, hogy – mivel nem volt pénze modellre – ismét saját, túlságosan is jól ismert testét kénytelen lefesteni. „Zsánerkép női akttal” – állt a megrendelőcédulán. Örömmel töltötte el, hogy festményt rendelt tőle a jó nevű szegedi orvos, de jobban szerette volna, ha végre valaki más lehetne a modellje. Anna karcsú alakján táncoltak a napsugarak. A szemközti tükörre sandított, idegenkedve szemlélte tükörképét. Idegennek tűnt a terpentinszagú műterem, és saját, testét vizslató tekintete is idegenül hatott, amikor farkasszemet nézett vele. Enyhén előrehajtotta fejét, a napfényben megcsillantak a nyakszirtjén bodorodó szőkés hajtincsek. Érezte kontyba tűzött hajának a súlyát, kedve lett volna leereszteni, beleharapni az asztalon díszletként várakozó gyümölcsöstálon művészien elhelyezett, friss őszibarackokba és világgá szaladni.
Nevetséges ez a havas-gyopáros tájkép, még ha csak hasonlatként is csusszanna be ide, par avion e versbe, hisz mostanság nem csak itt, mifelénk, de Nakonxipánban sem havazik épp, legföljebb ha ónos eső hull, gonoszat kaccantva ringó reményeinkre.
Tiktak, tiktak, tiktak. Milyen hangosan ketyeg ez a vekker. Hány óra lehet ilyenkor? Felgyújtotta az éjjeli lámpát. Fél kettő. Rettenetes, még mindig nem alszik. Láza van? – tapogatta a homlokát. Nem kifejezetten forró, de akkor sem megy be dolgozni. Felszökhet, ami nem nátha, azt már influenzának nevezik. Ma nátha, holnap influenza, holnapután tüdőgyulladás, s mire észbe kap, le is mondtak róla az orvosok. Na, nem, ennyire azért ő sem könnyelmű. Nevessen csak a család. Mi sem könnyebb, mint nevetni, ha nem ömlik homlokunkról a verejték, orrunkból meg a takony, de úgy, hogy tulajdonképpen már csak a szájunkon át lélegzünk. Pedig ez veszélyes, mert ezzel állítólag csökken a vér oxigéntartalma, megzavarja a szívünket, emelkedik a vérnyomásunk, és még aludni sem tudunk rendesen. Ők bezzeg durmolnak, fülelt a szomszéd szoba felé, ahonnét felesége horkolása hallatszott. Most áldja az eszüket, amiért közös megállapodással külön szobába költöztek. Hogy mért? Tök egyszerű. A felesége erősen hortyogott, és gyűlölte a tévés focimeccseket, ő viszont imádta, de a hortyogást annál kevésbé. Emiatt örökké hajba kaptak egymással. A külön szoba óta béke honol közöttük.
Azt ígérted nekem gurítod az aranyalmát
A csapatok azért még összecsaptak. Talán egyszerű szimpátiának köszönhető az elv, a pontos fény architektúra, lökdösődések és ficánkolások a szabad térben. Egyetlen elhamarkodott pillantás lelki erőszaknak tűnik. Az áldás évezredekkel ezelőtti üzenet, ismeretlen szabályok szerinti árnyék és fény, csak tudni kell olvasni. Emlékszem a kecskelábú asztalkára, a rézmetszetekre, csapatostul voltak jelen, melyeket új akusztikai kombináció szerint raktunk össze, képzeletbeli hotel gyerekes eljárásokkal. Szerves tartozéka a szépségnek, mely hibának is nevezhető.
„Addig visszük, ameddig szeretné.” [Volán]
Félig nyílt ajtón át lépek a buszra, a mottót minden sofőr megtanulta. Ha jegyet adna ő, az országnak hazudna, kiváló munkatárs a cégnél.
a kapcsolat megszakadt
az e-mailek sorra visszajöttek pedig istenhez címeztem mindegyiket kérdéseimre már sosem kapok választ a gépemen mindig ez az üzenet hibás vagy nem létező e-mail cím próbálja újra
holnap inkább tárcsázok csak hatjegyű szám egyszer eltalálom és akkor a telefont ismét felveszed hallom ahogy mondod vigyázz magadra majd kattanás búgó hang
de még az is szép lesz nekem
Az intenzív osztály gépei csendben tették a dolgukat. Miközben az ágyon feküdtem, mesterséges altatásban, a lélek titkos útjait jártam.
Kékesi aznap tíz perccel korábban ment el a munkahelyéről. Be kellett mennie a gyógyszertárba, és utána el kellett gyalogolnia a lakásába, ami már egy ideje üresen állt. Majdnem egy éve történt a dolog. Miután mindent elintézett, amit ilyenkor szokás, még le kellett mondania az újságot, a tévét, és a telefont. A gyógyszertárba is e miatt ment, mert azóta gyógyszert is szedett. A gyógyszerésznő mindig nagy szemeket meresztett rá, amit Kékesi nem tudott mire vélni. Már nem volt fiatal, és volt néhány kellemetlen esete a nőkkel.
Nekem ne büszkélkedj azzal, hogy még a Halloweent is milyen jól megoldják odaát. Ráérnek, na. Piszok sok idejük van az embereknek, mert a kormányok jó ideje mást se tesznek, mint szétosztják azt a munkát, amit a robotizáció meghagyott. Te is tudod, hogy picsányi részmunkaidőkkel szúrják ki az emberek szemét, már akiét lehet. Mert itt nálunk nem lehet, itt túlórára van feliratkozva mindenki, és arra büszke, hogy csak alva látja a gyerekét. De nem baj, majd az anyák elmesélik az apáknak, milyen is volt a gyerek. Majd, ha megöregszenek, és lesz idejük beszélgetni. De lehet, a várható élettartam ezt is megoldja, nem úgy, mint nálatok. Minek is beszélgetni kettecskén, ha nincs miről. Minek ezért osztogatni a drága nyugdíjakat. 
|
