VideóA Magyar Zene Háza videója Keresés a honlapon: |
Holczer Dávid versei (Messze, Hiánypótlás, Egy óra tizenegy perc)
Messze Elizának
Álmodni nem vétek: látomásba veszve megélni, hogy élek és egészen messze vándorolni rég nem termő, zord földeken.
Messze a mindig csúf jelen sóval hintett lankáitól.
Messze a megnémult bölcsek hangos hazugságaitól.
Messze mindentől, ami van – mindenhez, ami lesz.
Megrémiszt a bolyongás – számkivetett lettem mindenhol folyton-folyvást.
És rettegek, hogy elveszek.
Te nem hagyod nekem, hogy ezeken a földeken legyek messziről jött idegen.
A földön tartasz.
Melletted valahogy szebb ami itt van – közelebb.
Hiánypótlás
Ha úgy adódik, osztódok, mert ketten lenni – romantika.
Ölelésre csábított a bizonytalansággal telt szótagok ellenállhatatlan, fanyar bíztatása és szemeid – most itt ülő, bús hiánya.
Itt ül a hiánya.
E bizonytalansággal telt szobának minden zugában, hol illatod cikáz megállíthatatlanul és konokul és hol szíved ritmusán kattan az óra parányi mutatója, s hol vetetlenül hever a megvetett magányos ágy.
Hiány, hiány, hiány. Hiány ül mindenütt. Hiányod itt repült, sőt zümmögött is a tétlen legyekkel.
Nem sikerült lecsapnom.
Tépném a szárnyát pedig, itt tartanálak örökre és nem kérdeznéd meddig, mert maradnál örömmel.
Hiányzol.
Tested, ha templom, pap leszek én a ceremónián – az oltár mögül imádlak, de jaj, jő a sátán: a Hiány.
És aztán újra megváltasz.
Egy óra tizenegy perc (2020. 11. 26.)
Mezítelen talpam kopog a padlón. A szoba egyik sarkából a másik sarokba vonszolom, húzom, rángatom én magamat, mégis minden mozdulatom tudatos. Sőt a szemem lüktetése, az erek duzzadása, hajam ereszkedése is tudatos.
Illetlenség csak úgy megtörni ezt a tökéletes működést e kései órán, még ha magam is török csak önmagamra. De ugyan mire számítottam attól, aki szavakat lát s képeket beszél? Ne ragyogj úgy, te messze fény, sehogy ne, közelről se.
Inkább hunyj ki, hagyj magamra, kopogni mezítelen talppal a csupasz padlón. Ne ragyogj nekem semmi isteneket; a keresztet az ajtó felett kerüld el messziről, hagyjad s még csak gondolni se merj rá, hogy megvilágítsd rajt Krisztus szívét, te örökmécses.
Ne közelíts, ne is ragyogj, ne ragyogj; én csupasz talppal dobogni akarok szemem lüktetésének ritmusára, meg a szívem esetlen, apró dobbanásainak felajzott ütemére, dobogni míg lábam le nem szakad az elhalkuló végtelenbe.
Akkor és ott a csonkok alá száradt vér alatt, az örökös és monoton pusztulás alatt nem látszol már többé. Szégyentelen vagy, tűnj el innen, takarodj, takarodj, hagyj magamra, hadd dobogjak végre már és még csak visszanézni se merj többet, te fenevad.
Megjelent: 2021-04-09 20:00:00
|
