Keresés a honlapon:

Koosán Ildikó versei (Remete, Hátán a Holddal)

 

 

 

 

 

Remete

 

 

Így határozott akkor, és ez tetszett,

erdei tisztáson alakított kertet,

fák árnyékán hagyott helyt a sírnak,

/túl zajos az, amit világnak hívnak/

s hogy magányos ne maradjon mégse,

ars poétikáját a fák kéregébe véste;

hitte, itt nyugodtan élhet, s szabadon.

 

Újra feltalált sok régen létezőt,

egyhangúságában ez adott erőt:

tüzet csiholt, gyűjtött, vadakat ejtett,

faekével szántott, művelte a kertet;

csillagok fényben fürödette az estjét,

eső, hó, szélvihar cserzette a testét;

hitte, itt nyugodtan élhet, s szabadon.

 

A feltevés, hogy lesz saját világa,

egyre hosszabban váratott magára;

a zajok közben napról napra nőttek

ember irtotta géppel az erdőket,

túrta szét a sírt, tarolta a kertet,

porrá aprította síron a keresztet;

hitte, itt nyugodtan élhet, s szabadon.

 

Tar lett a hegyoldal, az édeni tisztás,

aki felkeresi, felismeri titkát

avarzizzenésben, levélsuttogásban,

élete értelmét nem keresi másban,

reménység magoncát ülteti szívébe,

az idő nevelget remetét belőle,

hiszi, így nyugodtan élhet, s szabadon.

 

 

 

 

Hátán a Holddal

 

 

A zsúfolt téren sűrű lábnyomok,

nyílnak az ajtók, csukódnak halkan,

idegen utak, spalettás ablakok,

térképjelek az alkonyuló Napban

 

és sehol, aki szóval szót cserélne;

egyszemélyes élet, rideg a világ,

nincs hely ahová a magány beférne,

hátán a Holddal vándorol tovább.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-04-01 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.