Keresés a honlapon:

Tönköl József: Mint árva bárány a játszótéren

 

 

 

 

Mint árva bárány a játszótéren

 

Április füttyös fiú. Túl a húsvéthétfői öntözésen, a szaporaság, az élet meg a bőség ősi szimbólumán, a locsolóversikéken, túl egy réges-régi nagypénteki lóúsztatáson – lovak már alig vannak, kivesznek, mint a pázsitliliomok, a tőzegrozmaringok –, most a legszerencsésebb dolog arra gondolni, hogy kezdenek nőni a gyógyító füvek, használ majd mindegyik fejnek, lábnak, gyomornak, mellnek. Aki ezeket a tapasztalatokat veti elénk, arra senki emberfia szeszélyeskedve ne tekintsen. Csak az imént kezdődött a negyedik hónap, mintha csak most lett volna a böjti idő, meg az esemény, amikor a kocsisok lovakat fürösztöttek a patakban, betegek ne legyenek az állatok! Az öregek az előbb vittek tüzet a méhek elé, hogy frissebben gyűjtsenek, hordjanak.

Csizmánk alatt a fű, megleljük a csordahajtó utat, poroszkálunk e szép hazában, hosszú utakon, örömest nézve a sárga bokrok ágait. Virágot tart az ág, igaz-e? Messzebb, a falu kertjeiben fóliasátrak látszanak. Ilyenkorra már elkészültek a pásztorbotok, ganajlében értek, abban fürödtek két napig. Hozzálátni a legmegfelelőbb fa kereséséhez most is jó lenne, de nem vagyunk az őrzések, a legeltetések korában, az ártatlan huncutságok, mulatságok és obszcén álmok idejében sem, kiment a divatból az a régi kihajtás, azért érdemes lesz mielőbb megnézni a páskomot, hátha előtűnik hirtelenjében minden, hátha megtaláljuk az ottfelejtett ostort.

Bennünk-e a pásztor?

A legszívesebben lecövekelnénk magunkat, motyogva, nem vesztettük szem elől a tehenet, nem feledkeztünk meg az itatás idejéről, tudjuk a helyet, hol volt a legjobb fű, hol lehetett – az akácos szélében – a legtöbb tyúkgombát találni. De hol bújt meg a kunyhó? Persze, a homokbányánál.

Gondoltam, megkeresek egy juhászt, merthogy a nyájak közül a juh ment elsőként a legelőre, beszélje el: mikor volt ennek a napja, járták-e a búzát, ritkították-e a sűrű vetést április elején? Mikor hajtott ki a kanász? Szent Györgykor? Ki mondaná, melyik öreg vésné az eszembe, hogy igen, a heverő szarvasmarhákat ezen a héten terelték a határba, az eseményt dobszóval hirdették, s azon a napon annyit durrogtattak a karikással, hogy háromszor kellett sugarat cserélni. Szétfoszlott, mint a felhő.

Egyre távolibb, hogy az istálló ablakába, a küszöbre tüskés ágakat raktak, derekasan védekeztek a boszorkányok ellen. Ne emlegessük az ártó szellemeket, az állatok tűzön-füstön való áthajtását is csak félálomban képzeljük el. Szólhat a nóta, táncolhat, aki ráér. A szomszédék fia az udvaron járja a mezőségi akasztóst és a ritka csárdást: elment, elment az én párom, világgá ment egy fűszálon, ajlalalala.

Bennünk rejtezik-e a pásztor? Az a terelőgyerek.

Alighanem csak percekig. A falusi, akinek választott lakhelye immár a város, fülelni szeretne valami távoli hangra, emlékezni kihajtásra, csöngős tehenekre, láncos botokra. A fűre, ami újra kinő a csizmája alatt.

De nem erről akarok én beszélni, hanem az édes-éhesről.

Báránykát kapott a gyerek, rögtön vitte le a játszótérre az ünnep napján. A többiek fehér nyulakat cipeltek. Majdnem tavaszi zsongás volt. Üveggolyókat pörgető fiúkat nem láttam, tojásba dobálókat se – azok a réz húszfilléresek, de hiányoznak nekem! –, a lányok nem ugráltak sántaiskolát. A városból kiszorultak az ilyen játékok. A rohanásban szépen elfelejtettük, hogy megszólalt a pacsirta, nem vesszük észre a duzzadó kerteket, a rügyek ébredését, a szőlőt bújtató embert, a pulykafiakat sétáltató gazdaasszonyt az udvaron, a dombhajlatban megbúvó ibolyákat. Jó kiballagni a zajból, elnézni a fodor vizeket, az ég fényes tanyájába befutó madarakat, a könnyű esőt, a mindennapos útját járó postást, aki téli csizmáját ledobta, cipőt húzott a lábára, kétszer olvasta el a cetlin a lényeget: utcai cipő, bőr talp, nem vízálló. A postás a leveleket, a hiedelmet adja tovább, ha esős lesz ez a hónap, akkor bőséges termés várható, megtelik pince és csűr. A bő esztendő jele az is, mennyire öltözik virágba a cseresznyefa, bújik-e varjú a vetésbe. Hanem azt ne higgyük, hogy az, aki ebben a virágot hozó, vigasztaló hónapban születik, furcsa fejű lesz, goromba erkölcsű, vakmerő, utóbb haragos, kegyetlen ember, elméjében igen bizakodó, mi több, bujdosás, vérontás kell a kedvének. Csak az igaz: a szép személyekkel igen-igen nyájaskodó az ilyen, egész álló nap, hajnaltól napestig.

Béget ezekre a játszótéren az édes-éhes barika, az árva bárány. Dehogy ide való, betonházak közé, dehogy a városba! Inkább egy mesébe, tavaszi történetbe, akárcsak az ördög, aki Szent György napján mérgében felcsavarja a fákra a kimosott, kiterített ruhákat, lepedőket.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-04-04 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.