VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
(1)
Madárraj riad. A fák lombja a Nap árnyékán áthajol, és eltelt időm mint félbehasadt gyümölcs szeleteire hull.
Tengelyén állsz a visszavonhatatlanságnak. A gömbölyű térben a Szó mint túlérett kalász meghajol, és arany sugaraiban a nyár izzása ég.
Futva követte. Felismerte, végre meglátta, hogy milyen. Bár kifejezéstelen arccal követte, kidudorodtak az izmai. Jó alkalom, hogy eláruljam magam. Ki az a büszke, aki megjelent körmeit pattogtatva? Hajnali háromkor történt szétvetett lábakkal a fal előtt. Megformálta a helyet, ahol bármi megtörténhet. Totya király katonái a szabad ég alatt táboroztak. Azt mondta, hogy nem szokása elveszteni az eszméletét. A fejében kavargó számok rögeszmévé váltak. Megtanulta, hogy a vallomás kegyetlen játék. Az is lehet, hogy a színek kényszerítették arra, hogy imádkozzon. A fal súlyos, esetlen testektől volt véres. Akik már meghaltak, mások szemével néztek, semmivel nem indokolható tolakodással.
Mire az asztalhoz került, annyira éhes volt, hogy szép arca eltorzult, amint a nagy falatokat rágta. Nem szerettem ezt a mohó, telhetetlen formáját, de otthagyni sem tudtam, valamiképpen mégis lenyűgözött. A minap az jutott eszembe, hogy azért evett így, mert heten voltak testvérek és hát nem voltak elengedve anyagilag. Jó, nem éheztek, de akkor is osztozni kellett a többiekkel.
Anyám úgy sírt, hogy befele könnyezett Mi nyolcan voltunk lakat s ő a ketrec
Gyepesre gyógyult az udvar, könnyű megújulni ilyen időben. Hát köszöntelek, május, már jó vagy hozzám. A szőlő, a gabona igen szépen mutatja magát, bőséget remélek. Hogy féltettem a fákat, a tulipánokat Pongráctól, Szerváctól és Bonifáctól! Nehogy a tavalyi fagy jöjjön elő, ez járt bennem, mikor az első orgonák kinyíltak. Mint a lábatörött kutya, sántikálok csak egyre. Ha nekem volna szárnyam, biztosan a mennybe jutnék. Ezt mondta nekem gyónó-áldozó öreganyám, amikor a városba készülődtem: ne felejts el, gyerekem, ne felejts el bennünk! A hóesésben csörömpölő lovakat és szánkókat. A mezei és erdei utak, szérűskertek, utcák, templomok, legelők, delelőhelyek, erdőőri lakok mellé tűzött kereszteket, a madarakat, amelyek elérik a Százholdat, ahol a ritkás köd gomolyog, ahol a herceg erdeje kezdődik. Olyan közel van, hogy akár meg lehetne érinteni, át a szőlősorokon.
Látod a sast ott fenn a magasban? – sorsa az égbolt. Nékem a sorsom a Föld, szárnyam a képzeletem. Kergetem álmom, s vágyom az egykori szépre; de rég volt! Ébred a hajdani cél, s fáj, mire észreveszem.
Második rész
Délután 7. A Kivetítő:
A Tábornok megáll a Tisza-part vaskorlátja mellett, szemléli a vizet, aztán körbetekint.
Játéktér: Köpönyegébe dugja kezét könyékig, s a belső zsebből előhúzza a szemüvegtokot. Szétkattintja, orrára helyezi az aranykeretes pápaszemet. Újfent a zsebébe nyúl, kiveszi a telefont, aktiválja és a füléhez emeli.
Tné: Halló! T: Halló, Verica! Tné: No, mi van? Beszéltél az unokámmal?
T: Nem, Verica. Tné: Nem? De láttad? Találkoztál vele? T: Nem láttam, Verica. Tné: Nem enged hozzá az a büdös kurva? Tudtam, hogy egy aljas cafat! Én megmondtam, ugye, megmondtam! T: Megmondtad, Verica.
Télutó Még hóban kucorognak a bokrok,
Feltételezem, többé-kevésbé ismerik a magyar tanügyi szaktanácsadókat. De vajon a románt ismerik-e? Nem? Akkor tüstént bemutatok egyet, méghozzá munka közben, hadd lássuk, hogy izzad, dolgozik egy román kollega. Helyszín: Nagyvárad. Időpont: augusztus, a szuplinitorok kinevezésének hónapja. Hogy kik a szuplinotorok? A román-magyar szótár szerint helyettes tanerők, akik többnyire szülési szabadságon lévő tanárnőket helyettesítenek. Eddig semmi különbség. A differenciák akkor ugranak ki, amikor... De térjünk vissza a mi emberünkhöz! Kövessük útján, s a differenciákra is fény derül, megismerik a szuplinitort s a szuplinitorok hónapját. Tanfelügyelőnk neve talán mellékes, mert mit mond egy név? Semmit. De az a szó, hogy tanfelügyelő, románosan inspektor, olyan varázsszó, amire valamennyi szuplinitor hasra vagy hanyatt esik, a béka ciripelni, a tücsök brekegni kezd. Egyszóval Valaki. Valahol az úristen és a köztársasági elnök közt. Csak termetre kicsi, mármint a mi tanácsadónk, ezért járt kalapban és koturnuson. Arca erélyt és műveltséget áraszt. Igaz, az oroszlánt néha orosz lánynak mondja, a rezsit meg rezsimnek. Csakhogy ennek nem szabad beugrani, ez ugyanis trükk, pedagógiai fogás, amivel őkelme mások műveltségét teszteli.
HA HÍVSZ Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.
Személyek: Öregember (Ö) Mama, Öregember feleségének árnya (Ma) Tábornok (T) Tábornokné (Tné) Milan, a fiuk (M)
Első rész:
Délelőtt
Szín: Elől: Hinta, néhány lépéssel szemben egy sámliszerű szék. Hátul kerítés, kiskapu rajta. Háttér: kivetítő.
1.
Kivetítő: egy hatalmas fekete autó érkezése.
Tábornok: Kerítésen kívül, hátul. Hol van az unokám?
Idegesen tapogat a kiskapu kilincse után, végre rátalál, erőteljesen belöki, csattan a kiskapu háta a kerítésben. Hatalmas léptekkel méri az első udvart.
Hol van az unokám?
Megáll a színpad közepén.
Van itt valaki?
A Tábornok meglódul előre, de iramodását a hinta elállja. Megtorpan.
Az udvarban hatalmas eperfa áll. A fa mellé oszlopot állítottak, s ketten tartják az áthidalót, amelyről hinta lóg. A hintán Öregember ül, néz maga elé, jobb kezével a kötelet fogja, balja ölében pihen.
Hol van az unokám?
Öregember Nem reagál. Válaszolhatna bármit, de nem mozdul, mintha nem hallana. A Tábornok idegesen toporogni kezd, a portára hívatlanul lépett. A díszruhába öltözött hadvezér félszemmel hátrapislant.
Az Öregember ül a hintán.
Tábornok: Hol van az unokám?
Az öregember fölkapja fejét, mintha most ébredne, a belépőre néz.
Ö: Jó napot! T: Jó napot! Hol van az unokám? Ö: Maga kicsoda? T: Hol van az unokám?
jó érzéssel
nem tudom kinek az arcát kellene kölcsön kérnem ahhoz hogy jó érzéssel nézzek a tükörbe de valami azt súgja minden mozdítható mögött ott a mozdulatlanság súlya
Talán hároméves lehettem. Akkoriban nemigen tudták, mi fán terem a dackorszak, nagyanyám, az egyszerű parasztasszony semmiképpen sem. A családi legendárium szerint egy este, talán hisztiből, talán anyám hiányzott, határozottan kijelentettem, hogy márpedig én világgá megyek. Nagyanyám nem tartóztatott. Elővett egy kisbőröndöt, belepakolta a cuccomat, kezembe nyomott egy használt vonatjegyet, kinyitotta a kertkaput és azt mondta, eriggy. Elindultam. A mellékutcától a csatlakozó utcáig akár ötven méter is lehetett az út. A sarkon alig fényt adó világítás. Máig eszembe jut a fény, ahogy mentem feléje. Utána sötétség. Eddig az emlékem. Nagyanyám nyilván követett és megmentett. A másik változat szerint meggondoltam magam, és visszamentem. Ez jobban hangzik, de az is lehet, hogy így történt.
Tavasz-este.
Koponyák
Koponyák forognak, köröznek kék és elfeketült egeken. Egymást üldözik vakká lett lyuk-szemüregeikkel, vér-fröccsenéseket lőve csupasz tarkóikra, zúgva-röhögve gúnyolván életet és mindenféle létezés-értelmet, levadászva jelent és jövőt. Nesze neked élet és reménység. Nem emlékeznek semmire, holt-hideggé lett csókideg-didergéssel dermesztenek halálhörgéseket mindenféle csendekben miközben folyton-folyvást röhögnek.
induljon görögdinnyéken a reggeled! ha van vakság akkor a járvány
Valahogy el kellene kezdeni teleírni ezt a tiszta lapot. Nehéz. Csak ülök itt, tollal a kezemben, kezemben a tollal, mert feladatot kaptam, írnom kell, írni 10 percig, kézzel írni, folyóírással, írni még akkor is, ha nem jut eszembe semmi. Nekem pedig semmi olyan nem jut az eszembe, amiről érdemes lenne írnom. Tulajdonképpen mióta lezártuk a függő kapcsolatunkat, teljesen magamba zárkóztam. Ellenségemmé vált a papír és a toll, de ellenségeimmé váltak a saját gondolataim is. Most, hogy itt ülök az üres oldal előtt, kezemben a tollal, eszembe jutott, egyszer azt mondtad nekem, hogy színes örvénybe kerültél, és belül teljesen üresnek, tartalmatlannak érzed magad, nem tudsz fogalmazni, nem tudsz repülni, nem tudsz kapaszkodni, nem engeded sodorni magad, és már azt sem tudod, kije is vagy magadnak, másnak. Azt is mondtad, hogy szeretnél inkább zöldség lenni, egyszerűen csak élni a fényt. Én meg most jövök rá, az üres lapot bámulva, kezemben a tollal, hogy végül belőled nem lett zöldség, csak belőlem, és hogy korábban neked írtam, neked meztelenedtem le, és ha már csupaszodtam, valamiféle exhibicionizmus hajtott, hogy mindenkinek mutogassam magam, hogy én milyen bátor vagyok, és nem érdekelt, ki szeret, és ki vet meg emiatt. Aztán felöltöztem. És most újra itt ülök egy üres lap előtt, itt ülök én, a zöldség.
Porszag. Hőség. Indián nyár az iskolaudvaron. Szolidan levetkőzött tanerők. A ruhák által nem fedett területeken már kopik a barnaság. Ülnek, beszélgetnek. Padon, kőpárkány szélén. A felkészültebbek kispárnákon. Látszólag csak egymásra figyelnek, valójában láthatatlan csápok tucatjai veszik őket körül, melyek egy-egy gyerekben végződnek. A több száz hangból tévedhetetlenül kiszűrik azt az egyet, amelyikhez közük van, akiért felelősséggel tartoznak. Latolgatnak, mekkora lehet a baj. Minél jobban ordít a gyerek, általában annál kisebb a sérülése. Egy egyszerű, ám annál látványosabb horzsolással három baráttól övezve, minimum egy lábra sántikálva kell a tanárnőhöz eljutni – kettő karol, a harmadik óbégat. Mert az áldozat vérzik. Sőt: folyik a vére! Salakdarabkák vannak a sebben. A kis szanitécek tisztában vannak azzal, hogy ahhoz nem szabad nyúlni. A sebbe kézzel sohasem. Megmondta Anya. Meg látta a reklámban. Betadin kell, no meg fedőkötés. Kellene. Nincs. Csak papír zsebkendő. Jó esetben. Csap alatt le kell nagyjázni, a vért a zsepivel szétmaszatolni. Aztán lehet szörnyülködni, mert a három csepp vér a vízzel felhígítva valóban patakokban folyik a lábszáron. Ha tanár csinálja, tovább fáj. Egészen a szülő érkezéséig. Bősz anya indul száguldva a munkahelyről, szívében hajtépő indulattal. Meglátva a harci sebet, nem tudja, sírjon-e vagy bosszankodjon. Ám ha osztálytárs, barát, barátnő nyújt elsősegélyt, a következő labdamenetbe már a sérült is beszáll. Az első három lépés után már nem is sántít. Ekkorra már elhagyja a vízzel, esetleg nyállal odatapasztott zsebkendőt. Csak az esti fürdés kezdete válik sziszegős-sírós élménnyé.
halál a halál olyasmi
Hogyan csinálod, hogy ne rontsd el? Praktikákat akarsz? Női praktikákat? És évezredeseket? Nem vagy te ilyen gyökött, hisz’ épp a kortalanságod fogott meg, a szabad szellemed. És a bögre forró almalé, amit a torokfájásomra adtál, hogy könnyebben tudjak dolgozni. Veled, melletted beosztva. Mert ugyan mire mennél régi fogásokkal? És egyáltalán. Mi ez? Mi ez tebenned, mi ez a nőkben, hogy nekik kell nem elrontani, megtartani, fenntartani és élettel tölteni meg egy kapcsolatot? Végül is képesek rá, mert jók ebben, mert szeretik, ha élet van körülöttük, mert szeretik elsimítani a gubancokat. Mert szeretik letörölni a könnyeket, le kézzel-lábbal, bárhogyan. , És képesek, és meg is hallják a sóhajtást, bármilyen korú és nemű tüdőből jön is. De törekedni, pedálozni eleve, ugyan miért neked kell? Mert megpattan mellőled, mert elszeretik tőled? Csak nem? Csak nem, hogy te is alapnak veszed a testi hűséget? Te is, és még mindig? Csak nem te is kidobnád, ha félremenne egy pillanatra? Ha félrelépne egyszer, de aztán, a biccenés után veled és melletted akarna tovább menni. Csak nem te is hosszú távra akarsz valakit? És csak úgy? Mert akkor eleve elveszed a kedvet magadtól, már az ismerkedéshez is. 
|
