VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Úgy esett, mintha dézsából öntenék. A szikkadt talaj szomjasan itta magába a sóvárgott nedvességet, a bokrok, fák, virágok felélénkülve hajladoztak a friss szélben. A román–magyar határ mentén magas termetű férfi botorkált. Éjfél körül vágott a határnak. Egyszer elesett, azontúl minden, minden lépés, a legkisebb mozdulat is fájdalommal töltötte el. A szél arcába fújta az esőt, s így még kevesebbet látott a koromsötétben. Hopp, egy fa! Kimerülten sántított a terebélyes fatörzshöz. Alatta pajeszes, zömök legény üldögélt. – Bună seara! (Jó estét!) A fiatalember riadtan pattant talpra. – Maga… román? – Mondjuk úgy, hogy romániai. Szászrégenből. – Csak nem maga is… ? Hű, de megijedtem! – Ugyan! – mosolygott a férfi. – Se puskám, se mundérom. A legény megkönnyebbült.
Ezerkilencszázharmincnyolc deres márciusa végén, innen nézve ugyancsak régen, születtem, oly korban, amikor a hírek még csak lomha érdektelenséggel pulzáltak a pancsikáló földrészek között, ezért, rólam mit sem hallva, a derék Derek Heartfield, jobbjában Adolf Hitler neki dedikált fotójával, baljában egy nyitott esernyővel, derűsen mosolyogva ugrott le az év júniusában az Empire State Building tetejéről. Talán, ha már tud világrajöttemről, másképp esett volna!
Kis fadobozokat küldözget, fedéllel a belső oldalán. Hamarosan indulniuk kell, mondja. Jövendő háborúk munkálkodnak a dobozban. A szeme sötét, gondolkodó. Fél tucat ilyen külsejű álldogál. Rejtekhelyük van, nem bosszankodnak, tréfálkoznak. Utalványokat égetnek a büdös, zsírszagú petróleumlámpában. Titkolódzva, felemelt fejjel, szemüvegvillanással. Hímzés díszíti a derekukat, egy villanymotor. Merevsége ellenére a fadobozon lévő miniatúra mint a kígyó, finom és édes. Szilvia kenyeret darabol, bort oszt, gyertyát tart, magasra emeli, megtáncoltatja a műveltségét. Mint egy zöld konyhaszekrény. Megtekinti a levegőt, belép, bőrkesztyűs kezével irányt mutat. A mosolygós szobornak nem mer a szemébe nézni. Kénytelenek leszünk elfogadni, hogy ilyen sokat mutogat önmagából. Nagyigényűek használják a döntő pillanatban, az asztalnál, Szilvia áthajol a széken, várja, hogy felkapják, és fussanak vele.
Nem a ruha Imádkozom. Kérem a tűzálló kabátom. Az egyenruhám. A tógám. Atillám. Bocskaim. A bőrdzsekim. A reverendám. A frakkom. A pizsamám. A farmerem. Búvárruhám. Szkafanderem. A csuhám. A condrám. Ágyékkötőm. Kérem. A köpenyem.
Hol volt, hol nem volt, a parkolón innen, a zöldségesen meg túl, ahol a madár sem jár, csak a galambok piszkolnak, élt egy foltos csillámpóni és egy törött farkú T-rex. A póni és a T-rex egy plüssökkel teli reklámszatyor alján szorongott. A zacskó kidobásra várva, egy rozsdás szegről lógott alá egy zsúfolt, lakótelepi kerékpártárolóban. A csillámpóni foltja egy bögre kakaótól származott, pont mellkasa bal oldalát tette tönkre, a T-rex farkát egy háromméteres repülés után a metlachi törte le, majdnem a fele hiányzott, szabálytalan szélű éles csonk lett belőle. A dinó veszélyessé vált, a póni ronda lett, le kellett selejtezni őket. Most alig kaptak levegőt. Jobbról is, balról is hatalmas testekhez szorultak, szemük-szájuk tele lett plüss-szöszmösszel. – Segítség, megfulladok! – nyöszörgött kétségbeesetten a póni, és ösztönösen közelebb húzódott a Trex sima testéhez. – Kapaszkodj belém, bébi – lihegte a Trex, – mindjárt szétvágom ezt a kurva zacskót, és éles farokcsonkját addig mozgatta, míg végig nem hasította a vékony műanyagot.
Villanatnyi pötyögés, szó, chat fejek, értesítés, insta poszt, snapchat filter. Minden egy perc alatt történik. Úgy érezzük, hogy megéljük az adott szöveget, amit elárasztunk érzelmet kifejező emojikkal, melyek csak a pillanatnyi helyzetnek megfelelőek. Egy óra múlva már nem is emlékszünk mi volt, amit akkor a legfontosabbnak tartottunk. Ismeretlen barátságok születnek, hamis valóság, kijelző mögötti másság. Romló jegyek, balesetek, valós magány, online élet születik meg, ahogy mindenki lehajtott fejjel néz valamit a készülékén. Facebookozik, lájkol, mert az fontos, hogy majd mások is viszonozzák.
végképp megszűnik
hiányod hiánytalanul befészkeli magát a pórusaimba (végképp megszűnik a rend) s mindazt ami volt fölváltja az ismeretlen szomorúság –
I. jelenet
Szereplők: Férj, feleség /40 év körüliek/ Giulia, postás, doktor, Erzsi Helyszín: Igényesen berendezett szoba, egyik sarka konyhasarok. Jobb oldalon bejárati ajtó, baloldalon fürdőszoba-ajtó Idő: 2020 tavasza, délután
Feleség: (Bejön, bevásárlószatyrokat cipel, liheg.) Na, hála a jóistennek, hogy ezzel is megvagyok. Élesztőn kívül mindent kaptam. Nagy csoda, még kézfertőtlenítő is volt. (Leveti a cipőjét, a kabátját, a szájmaszkot, a kesztyűt, kezdi kipakolni a konyhasarokban a vásárolt holmit.) Férj: (Kulccsal nyitná az ajtót, bejön kabátban, utazótáskával a kezében.) Van itthon valaki? Feleség: (Meglepődve) Hát te? Hogy kerülsz ide? Mi a fenét keresel itt? Férj: (Kabátját levéve otthonosan a fogasra akasztja) Ha nem csal az emlékezetem, itt lakom. Ide vagyok bejelentkezve, ez az állandó lakhelyem, és itt kell a két hét kötelező karantént letöltenem. Feleség: (A maszk után nyúl.) Tán megfertőződtél? Beteg vagy? Férj Á, dehogy. Legalábbis remélem, hogy nem. De aki manapság Olaszországból jön… Feleség: (A kesztyűt is felveszi.) Mégis, hogy képzeled? Csak úgy egyszerűen beállítasz ide, azok után, hogy külföldre szöktél a válóper elől? Most meg két hétig itt leszel? Férj: Drágicám, ha tizennégy évig elviseltük egymást, mint férj és feleség, ezt a két hetet csak kibírjuk valahogy. Feleség: Ne szólíts drágicámnak! Már régóta nem vagyok a drágicád. Férj: Most sem vetted észre az iróniát? Hiába, (sóhajt) sosem volt érzéked a szavak mögötti többletjelentéshez.
holdzuhanás az ablakon éjszakák infúzió áramlása a fényesre száradt falakon az alkonyat különleges barázdált arcok fordulnak roncsolt erdei bogárként a rejtőző csend elérhetetlen levéltakarója felé aláhulló magasságban sűrűsödik a műszerek hangja
Én, Dr. Ó, mint felelős egyetemi vezető, megérkeztem a rendezvény helyszínére. Na, igen, ez itt valami kastély…Csak nem a „Bulivár Kastély”? Az, ahol bizonyos pozíciókban lévők…Jaj, ne is gondolj most rá! Amúgy egész szépen helyrepofozták az épületet. Bezzeg én még nem jártam itt soha az érthető (érthetetlen?) okok miatt, de lehet, hogy nem is nagyon fogok. A „buli” úgy tűnik nem lesz zűrös, mert csupa ismerős vezető van itt. Ilyen szinten zűr…Na ne! Eközben bőszen hajlongunk, köszönünk egymásnak, szinte becézgetve kérdezősködünk egymás hogylétéről. Regisztráció nem kell, csak egy kis ívet kell aláírni. Így praktikusabb, gyorsabb, na meg titkosabb is talán. Látok újabb arcokat is. Mi a fene, te is kibrusztoltad magadnak? Ki gondolta volna… A mosolyok olyanok, mint a szúnyogcsípések, de itt ez kell. Csinosságok hordják az üdítőket, fél tizenkettő, délben ebéddel kezdődik a dolog.
Ki gyújt ma fényt?
Áprily Lajos Agadir c. verse hatására
Ki gyújt ma fényt, ha rémes árnyatok fölétek áll, s kacagja hogy vacog az atyja, az, ki önmagára büszke, e fantomot mégis világra szülte.
A gondolat folyton teremni kész, amíg forrást merít, hát semmi vész, de nézd, mivé lesz, hogyha fél az elme, vakon szorongsz, a szörnyed láncra verve
belőled él, gyarapszik és dagad, felfalni kész e rémült gnóm-csapat, parancs után egymást is tőrbe csalják; ki törli majd le Isten könnyes arcát?
Önmozaik
1.
tükörcserepek mindenütt ismeretlen szempárokban megcsillanó múlt a kislányban aki átkelt a zebrán önmagam láttam sötétbarna hajfonattal lakkcipőben édesanyja kezét fogva valami óriásra tekintett napsugárral glóriázott királynőre amilyenné ő is szeretett volna válni
egy napon
Kisanyám, olyan lettél, mint egy zsé kategóriás film: végre lenne egy jó forgatókönyv, de szarul rendezik meg. Pedig, ha jól rendeznék, akár oszkárdíjas is lehetne. Nyugi, ha egyszerű lennél, mint egy százas szög, már költő sem lennél. Na, ne zuhanj már meg, te sosem leszel unalmas, sosem voltál az. Csak hagyd, hogy szépeket mondjanak neked, hogy csodáljanak, érted? Jól nevelt? Az meg minek. Életidegen. Hogy honnan veszem? Hát, útközben azért ragadt rám valami a koszon kívül is. Emlékszel? Olyan feszült voltál, hogy ki kellett volna írni rád, hogy „Vigyázz, harap!”. Tény, hogy behúztál pár gyomrost az egzisztenciádnak, meg a magánéletednek is. Sovány vigasz, hogy nem tehetsz róla. De helló, ébresztő! Akkor még ezt sem tudtad, ne emésszen má’ el teljesen a bűntudat.
A fájdalom árnyéka
Mit árthatsz te nekünk, fájdalom? csak a violák remegnek árnyékodban fákkal, fűvel és széllel, csak az új házak küszöbe alá ásott kígyók nyoma van, növény-szál lobogás, mit szemeink nem látnak, és halljuk: hadd feküdjünk le este egészségben, ébredjünk hajnalra, harangszóra, jóságos nagy Isten, ki vagy a mennyekben, védj meg minket, tedd a mezőt szélessé, fektesd domolykóinkat a Kismosó kenderáztató vizébe, amelynek hínár hártyája mindenkit visszafogad, óvj a rossztól, gyötrő érintésektől, medvétől, farkastól, őrizz meg minket, szántottunk már elég barázdát, kaszáltunk már elég rétet a domb alatt, a patakok ágainál, pirosan dagadó varangyos csitkenyebokrok előtt, Endre vendégségbe jött Jóskához és Nellihez. Jóska sógora volt Endre. Jóskáéknak két gyerekük volt: Mari és Margit. Két kislány. Endre szerette őket. Endre éppen báli mulatságon volt. Tíz órakor érkezett meg Jóskához. Mikor bekísérték a konyhába, Endrének teljesen kiszáradt a torka. Nelli narancslével kínálta. De egyébként ittas volt. Csak tartotta magát. Endre még táncolt is. Feje vörös volt. Ötvenkét éves. A három szobás lakásban elfértek így öten is. Jóska lefektette Endrét. Már nagyon álmos volt és hullafáradt. Ahogy lefektette Jóska, Endre rögtön álomba merült. Aztán Jóska is lefeküdt a szoba másik sarkában. Nelli a második szobában, a két gyerek pedig a nappaliban aludt. Mikor éjjel lett, Jóska már megint forgolódott az ágyban, nem tudott nyugodtan aludni. Hajnali háromkor fel is ébredt. Rágyújtott. – A fene egye meg!
tiszta sor
vagy szabad legyek vagy halott – angol író jegyezte le e szép sor rám nagyon hatott a töke lehetett tele
a világgal már szegénynek de ha nem férfi volt mégse akkor – mint e feltevésnek – más a leányzó fekvése
bár lényegében tökmindegy a gondolatnak nincs neme tiszta sor vígasztal minket a szarban dacos szelleme
Olyan idők szakadtak ránk, hogy ma már mindannyian szociológusok s elsősorban szociológusok vagyunk. A magyar társadalom egy s más problémáját játszva tudjuk megoldani akár a kávéház asztalánál is. Természetesen mindenkinek külön módszere s külön receptje van. De aztán a saját receptjét szörnyű hévvel kínálgatja mindenki. Van a magyar társadalomnak s a nagyváradi társadalomnak, mely a magyar társadalomnak valóságos mikrokozmosza, egy súlyos problémája, mely mostanában pláne aktuális, de melyet mégis túl óvatosan kezelnek. Nekünk hitünk az, hogy a túlóvatosság maga is mindig a betegség szimptómája. S ezek után rátérhetünk a mondanivalónkra. Ledobom a padra a kockát, dühösen pillantasz rám. Behúzom a nyakam, próbálok nem mosolyogni, nehogy jobban felbosszantsalak. Kifújod a levegőt, felállsz, megkerülöd a padot, és beülsz mögém. Érdekel, mi lesz ebből, eddig tartottad a távolságot. Fogd meg a kockát! Előrehajolok, kezembe veszem, mire hátulról átölelsz, ujjaid az enyémre kulcsolódnak. Eggyé válnak, minden mozdulatot úgy végeznek már, ahogy te kigondolod. Zavarba jövök a közelségedtől, el akarom fordítani a fejem, hogy megkérdezzem, most mit szeretnél, de azt félreértenéd. Csak úgy ülünk. Levegővételed közben a hajszálaimat fújod, csiklandozzák a fülem. Oda akarok nyúlni megvakarni, de a kezed nem engedi.
nem árt ha a polgármester
Kezeket fel! Ez egy bankrablás! – mondta elcsukló hangon az öreg. Először tett ilyet, életében még nem ártott senkinek. Erzsit, a feleségét is beszervezte az akcióra, akinek felcsillant a szeme, amikor szóbahozta a dolgot. - Te nem unod még ezt a pandémiát, vagy mi a fenét? Be vagyunk ide zárva, és nem történik semmi érdekes. Legalább a meccsre kimehetnék, de hát már a hétvégi szórakozásom is odavan. – Ne morgolódj, öreg! Na, mit találtál ki azzal az okos fejeddel? – kérdezte kíváncsian az öregasszony. – Bankrablást. – Mit? Nem hallom jól. – Kiraboljuk a szemközti OTP-t. – Ilyen egyszerűen? Csak bemegyünk, és kijövünk egy halom pénzzel? – Igen. – Te Béla, ez nem is hangzik olyan rosszul. A végén még izgalomba jövök tőled. 
|
