VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Mintha vétkeznék minduntalan Mintha itt volna a világ vége, akkora sötét kezdődik, akkora nyár májusban, hogy halottakért harangoznak a Tejúton, és mi Göncöl-kerekű kocsi nyomában lépegetve vándorlunk észrevétlen, ragályvert tehenek után, páskomok tüskéin át, mint csősz riasztotta terelőgyerekek, borjak a vetést futkossák, boton remeg a régi láng, lasponya bokra súgja a neved, röpköd szarvasbogár, porrá omlott hegy túljáról hajnalhasadásig, még pár nap, pár perc, ki lehet bírni villám tövén a tüzet, ezt a zuhanást, ahogy elveszi tőlem a szemedet, szádat, szavaidat, nézni, ahogy a káposztáskőre az aprószentek veréblelkei ráugrálnak, arra ébredni, hogy ne higgyek jövendőmondóknak, hogy dunyhám se tudja meg, mi lesz vagy nem lesz, a város mind idegenebb, fekszünk két sín közé, a kéz mintha megint érezné a láncos botot, nincs beszéd, nincs egy szikrázó bejci határ elszáradt almafákkal, a Korczék leégett háza az üres országút mellett, nézni, hogy mi történik a bútorokkal, a képekkel, mintha vétkeznék minduntalan, szép ruháim földre lehullnak, szita is a szegről, józan céloknak, az égnek vetne véget sudaras had, és fejem csontját a csípős ostorok hétfelé hasítanák.
Bolond Jancsi és pösze Böske már jól benne jártak a felnőtt korba. Böske anyjával élt a kunyhójukban, Jancsi is magányosan a sajátjában. Jancsi megunta a legényéletet egyre több betegségben szenvedett, ezért gondolt a házasságra a szorgalmas Böskével. Jancsi bejáratos volt hozzánk, időnként fát vágott a fészerben, és néhány vékával be is hordott a konyhába, ilyenkor ebédet meg néhány Forintot kapott nagyanyámtól.
kibontások
kibontom ezt a tavaszt
A felkelő nap sugarai vörösre festik a kertet. Vörös a Lótusz, vörös a Rózsa a Kamélia a Krizantém és a Hibiszkusz. Vörös a lány ajka is, aki lehajtott fejjel ül a virágok közt. Makulátlan, porcelánfehér bőr, világosszőke, kissé rózsaszínes haj, keskeny, sötétbarna szemek. Ahogy a lány körbe sétál a kertben, minden virágnál elidőzik, megérinti őket, vágyakozik. Furcsa bájjal, kecsesen halad. Lábai mintha nem is érnék a földet. Egy férfi lép be a kapun. Elmereng, csodálja a kert szépségét, majd szavalni kezd. „Ó, Liliom…” Egyre jobban beleéli magát, kezével színpadias mozdulatokat tesz, kiabál, megragadja a semmit, magához szorítja, ahogy kigördül szeméből egy könnycsepp. A lány kezdte megszánni, egészen jóképű férfi, jól szaval, de mégsem Ő. Hiszen a nevét sem tudja. Annyi ideje vár már, minden reggel felidézi az arcát, a hangját, a nevetését. Felidézi ahogy mozog, ahogy reményvesztett verseit mondja, ahogy mindig megtorpan az utolsó szó előtt, ahogy a nevét suttogja.
ALVÓ-ÉBER IDILL
Mellettem fekszel. Oldalvást. A takaró fölött tárt vállad Lehulló hajad takarja. Virgonc álmod már hol kószálhat?
Ujjaimmal pőre bársonyt Simítok végig. Örök kezdet. Egyvonalas „há” hangot fúj Belső sípod, az őslélegzet.
Éberen figyellek. Alszol. Más-más létállapot a miénk. Fényben jársz. Éjt virrasztok én. Lelkünk ugyanott. S ők tudják, miként.
Autólámpa fényessége veti elém alakom, miközben a deszkákon imbolygok a hívogató hullámok felé. A kis lyukakon átszűrődnek, erősségük megkérdőjelezhetetlen, pont annyival több, mint az enyém. A kocsi elkanyarodik, újra magamra hagy az éjszaka sötétjével és az ugyanilyen gondolataimmal, amit a túloldal fényáradata se tud kiszínezni. Nem engedek be semmit, ami reményt adhat. Amióta megtudtam, hogy depresszióval küzdök, máshogy látom a világot. Nincsenek akadályok, szabályok, bármit megtehetek akkor, amikor én akarom, mert nem számít, ha balul sül el. Nem dob fel a holnap, csak egy újabb lehetséges dátum a halálomnak. Leülök a stég végében, tornacipős lábamat beteríti a víz, a szél összekócolja a hajamat, minden klappol, hogy most legyen vége. Ne hagyj magamra, ha tűkkel a vénámban egek rogynak fejemre gyűrött kalappá, skalpolt homorú univerzumot tágít a belső zártság, szemhéjakról álmodik az üvegszemű nappal, boltjait bezárni készülve utolsó leltárod ébren tart, leakciózott selejtesnek vélt tévhitek kiárusításakor sorokként kígyóznak rajtad beidegzőséseid, tollként szakad rólad a megnyugvás, te akartad, fekete -fehér rublikák mélységében nincs időd, tengerkádnyi vized megengedem, vízióid királyokat, királynőket védenek,
SOROK LÁBCÉDULÁRA
Fuldokló hörgés az alapzaj, infernó, meg az oxigénpalackok ütemes sípolása. Úgy mossák az ápolónők a hátakat, előredőlve, mint otthon a viaszosvászonnal takart konyhaasztalt. Körben készülődnek fátyolosuló múltjukra emlékezve turista utasai az állítható rácsos kerekeságynak. Hallgatják egymást. A falon leltári tárgy a feszület. A viaszsárgára izzadt megkínzottak befejeződni vágynak. Marink, a kedvenc cigányasszonyunk, egy nyári délelőtt jött hozzánk, hogy segítsen nagyanyámnak a konyhakertben egy órácskát. Magával hozta legkisebb lányát, a négyhónapos Katicát, miután megszoptatta őt, el is indult a hátsó kertbe a pajta mögé. A kislányt otthagyta velem a gangon, hogy vigyázzak rá, amíg ő segít öreganyámnak.
Hagytam múlni csendben a napot, ha zaj van, elbújok, meg nem történni, kivonni a szerelemből a háromszöget, bizonytalan állapot a szürke, csütörtök este a semmi vásznára festve minden vágytól elszakadtan, az igazi gyönyörpontom nem bonctani helyen van, kockázatos, mint pirulni a szégyenen, még a tengert sem ismerem, nemhogy az óceánt; a férfiak elmennek, hogy próbára tegyék bátorságukat, a költő elbocsátott, a szobrász új modellt talált, azt mondják, kalandosra vették a figurát, pedig megvettem a toronyórát, mégsem örültek, hogy megkapják; l'ultima volta – ketyegte a holnapot,
Tóth Zsombor idős szülők késői gyerekeként született. Apja magának való tudós, anyja melegszívű tanítónő volt. Szülei sokat foglalkoztak vele, nagy reményeket fűztek hozzá. Apja egyetemre szánta, ezért komoly számtan és fizikai számításokat végeztetett vele már kicsi kora óta. Zsombor remekül produkálta magát, könnyedén megoldotta a feladatokat, és apja rettentően büszke volt rá. Anyja ezt rossz szemmel nézte, és ha tehette, barkácsolni való anyagokkal látta el a fiát. A fiú szívesen fúrt, faragott édesanyja pedig mesékkel, történetekkel szórakoztatta közben. – Kopáti – anya és fia cinkosan összenéztek és nevettek az emléken. Kicsi madáretető faragott tetővel, lécekből mértani pontossággal összeillesztett pipatartó, és még sok hasznos apró tárgy került ki a keze alól. Ez a szó többet jelentett kettőjüknek a kalapácsnál. limesz
a határ érték relatív előjellel felemás korlát
Szereplők
Twentyn Carantino rendező Prímay Donna Vera színésznő Komár Homér író Csutoray Bonvy Iván színész
I. jelenet
Átlagos színpadon vagyunk. Egy fiatal, rendkívül csinos színésznő külleme mind arcra, mind alakra megszólalásig Beyoncé-ra, a világsztár dívára hajaz, épp belép a színházi rendező tágas irodájába és megáll, inkább úgy mondanám pózba vágja magát íróasztala előtt. Testhez álló, homokóra vonalait kihangsúlyozó, gömbölyded, nagy-nagy, inkább így, kellő nagyságú melleit kidomborító zöld, bársony ruhaanyagú blézerben begyeskedik. Kicsivel térd fölé érő, nagyon szűk szintén zöld, bársony szoknyában, illeg-billeg, biggyeszkedik, ami meg csipéjét, farát, combját domborító. Elámító. Jelentős, rettentőn csinos, de első ránézésre, másodikra is, engedjük most meg látszatra egyetlen lábán fehéres áttetszésű nejlonharisnya, majdnem térdig érő, szintén velúr anyagú, zöld, passzentos, magas sarkú csizma. Hóna alatt mankó, jobb szeme fekete kalóz kötés mögött, a támbot is sötét tónusú, hogy a gyógyászati segédeszközök színben pásszoljanak, bal szeme vészesen világító smaragd, türkizzöld, dióbarna haja feltűzve, megintcsak zöld színű, plüss szövetű sapka rajta, fizimiskája a stewardessek és a katonanők egyen fejfedője között lebeg. Orra, szája egyedi kidolgozású szintúgy zöld színű, bársony maszk alatt. Női zakója jobb ujja látszólag kartól üresen,végénél a mellkasa közepén lévő aranyozott gombra gombolva. A rendező nagy asztal előtt ül, magas negyvenes férfi, amolyan rendezői, entellektüel öltözetben, amikor a nő bemankózik hozzá, feláll.
A szonett szövete Abakusz
Vezérelvvé nő egyes mozzanat. Különb szövegek születnek nyomás alatt. Melyiket ne akarjam? A részecskék hullámmá Bomlanak. Majd összecsomósodnak ismét. Egybeíródik az emlékkel az ittlét. Mintha azt súgná az éj, nincs vég. És a szellem a legfőbb energia. Elvarrt szálak fölött olló-lelkek Csattogtatják torkukat. Hogy verset ír? Ugyan! Tettetés. Önámítás. Nem más a közlés, mint esemény. A lét elevenedik meg mégis, ha beszél A nyelv. És megváltozhat a tény. Obligón kívülről nézve ez remény.
Türelmetlenül várta, hogy elolvadjon az összes pici szemcse, hogy megnyíljon a mennyei portál, és végre maga mögött hagyhassa ezt a mocskos álvilágot. Kezében megremegett a kanál, egy pillanatra azt hitte, elejti, az idő megállt, Ő és Isten farkasszemet néztek egymással. A fecskendőbe beleáramlott a folyadék, miközben még egy lépcsőfokkal közelebb került a paradicsom bejáratához. Először végigszurkálta magát az ere körül. Minden szúrás, mint egy csók, a vágy elönti a testét, gyors lélegzés, már nem bírja tovább. Vörös köd lepte el a látóterét, ahogy a behatolás megtörtént. Tudta, már nem kell sokat várnia.
Hallgattam újra, úgy mint senki eddig, a mélynek lassú, habzó sóhaját, mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik, s egy pillanatra lényed fonja át, olyan nyugalmat vont körém remegve, a hangja tiszta dallammá dagadt, amíg a gonddal megrakott dereglye elindult messze, árnyas fák alatt.
Szereplők: Polett, előadó, 30 éves nő, Arnold, előadó és konferanszié, 39 éves férfi, valamint: közönség – többnyire idősebb nők és férfiak
Történik: Egy budapesti előadóteremben, napjainkban
1.
ARNOLD (leintve a közönséget, mely csak zajong) Köszönöm, köszönöm, hogy eljöttetek és meghallgattatok! Remélem, épüléstekre szolgáltam! (óriási mosollyal) És most hadd hívjam fel a színpadra (a közönség közben folyamatosan: PO-LETT, PO-LETT! – kiáltással hangoskodik) Jó, jó, mindjárt… Szóval, csak azt szerettem volna még mondani, hogy a jövő héten a Kvantum-érintésről fogok előadást tartani… és remélem, minél többen el tudtok jönni. („PO-LETT, PO-LETT!”) És most következzék… Maga a híres… nagytudású és kozmikus érzékenységű… Polett!!...
Óriási ováció és vastaps közepette fellép a színpadra egy alacsony, átlagos testalkatú, szakadt-farmeros, felgyűrt ingujjú, kopasz, tetovált, bakancsos nő, rózsaszín-keretű, kerek szemüvegben.
festum
napból meg vízből meg földből török fejszét meg embert meg gyantával alkonyt lestek kéreg lopja éveid körömbe vési fényeid többé szabad sem leszel bár halnál mégis létezel embert fogja a fejsze a három csapást tedd meg te kéreg éveid hona fedi a dús arany soha
Gergőnek évente egyszer azért a messzimamánál is el kellett töltenie két hetet. Elméletileg, aztán a végén mindig inkább tíz nap lett a dologból. Anyának hamar elkezdett hiányozni, meg nem is állt olyan jó viszonyban a saját anyjával, hogy túl hosszú időre rá merte volna bízni a kisfiát. Ha tudott volna vezetni, valószínűleg az a tíz nap is tovább rövidült volna egy hétre, de így apának is volt beleszólása, aki mindig igyekezett csökkenteni a felesége és az anyósa között fellépő súrlódást, és addig nyugtatgatta a nőt, amíg már biztos lehetett benne, hogy messzimama nem fog megsértődni.
mennyi jön még és minek is számolgatni jön és durva lesz szavát nem érted de ha érted is magadba fordulsz tőle és ott maradsz és bámulsz ki mint aki érti is nem is hogy a fenébe történhet meg veled hogy megint börtön vagy és az őröd is magad és ha nagy a pofád belecsapsz kuss legyen figyeled a rések tágulását idomítasz pókot egeret 
|
