Történik: K.u (covid után) 2-ben, a vidéki Magyarországon, télen
1.
Kora reggel van, még sötét. Az egyszobás kis házban, egy imbolygó gyertya fénye mellett, kendősen, vastagon felöltözve, Lujza néni tesz-vesz; egy lábasba pillant; fagyos víz van benne; sóhajt; a lehelete, mint cigarettafüst dől ki az szájából; ingatja a fejét; felvesz a kályha mellőli asztalról egy Maggi-s dobozt, megrázogatja; bólint; egy kendővel latakart, száraz, kb. fél kiló kenyeret kopogtat meg; ismét bólint.
LUJZA NÉNI (magában nyammogva) Hol tekereg már az öreg? Mondtam neki, hogy hozzon fát a fészerből. És az már mikor volt? (fejcsóválva) De sok bajom van, Istenem!...
Látom, ahogy pimaszul elmosolyodik, és megbillenti az üveget. Kipirult arccal felnevetek, elfogadom az italt, és nézem csendesen. Annyi mindent mondanék, de ha megtenném, nem lehetnénk ugyanezek. Szinte látom a szemében a kérdést, ahogy töprengő arcomra szegezi pillantását: rossz fába vágtad a fejszéd? Nos, ha nem is rosszba, de a tiltott rengeteg egyik kivághatatlan fájába. Nagyot kortyolok, gitározni kezd, először csak hallgatom, megnevettet, amikor nem tudja, hogyan van vége a dalnak, egyszer csak abbahagyja, valahogy lezárta. Aztán kényelmetlen lesz, ahogy áthatóan nézzük egymást, felállok és ugrálni kezdek a szólóra, néha kibillenek az egyensúlyomból, az alkohol szétterjed minden porcikámban, megint nevetni támad kedvem, egyenesen előrezuhanok, az utolsó pillanatban kap el.
Szerettem beszélgetni órákon, drága tanítóm beírta ilyenkor, hogy óra alatt beszélget, ezért megintem. Anyám rettentő szigorú volt az ő három osztályával, minden beírás után büntetést, néha verést is kaptam, de ez sem szegte beszédkényszerem. Elsős voltam, hetente kétszer jártam hittanra, mert május végén volt az első áldozás. Szerettem nagyon a hittant, ma is a szép bibliai történetekből táplálkozom. Egy újabb beírás után erőt és bátorságot merítettem a plébános bácsi aznapi tanításából, mert Isten minden bajunkban megsegít bennünket, ha imádkozunk hozzá. Siettem haza, izgalmamban még nem is ebédeltem, hanem befészkeltem magam az üres disznóól tisztább felébe, és kezemet összekulcsolva kitartóan imádkoztam,
Vajon hol van az a kis tanuló, aki nagyon régen, a „tábla házába” járt, a mezopotámiai alapfokú írnokképzőbe, mely „döngölt földön áll, mint a lúd”, és hol van drága édesanyja, aki „két cipóval” küldte őt el tanulni nap nap után, és hol van apja, ki napi szigorúsággal ellenőrizte fia tudását, hol van a felvigyázó, aki a rend betartását követelte a tanulóktól, és hol van a mester, aki előtt „földig” kellett hajolnia a palántáknak, aki leckét adott, számon kért és sokszor ütött, ha kellett, hol van János, akit intézetbe adtak, mert édesanyja meghalt gyermekágyi lázban, akinek legfőbb foglalatossága a félelem a nádpálcától, a gazdagabb kölkek gúnyolódásaitól és a latintól meg a történelemtől, mert az egyiket magolni kell, a másiknak meg hazugság és erőszak szaga van, de nem tehet ellenük semmit, mert jönnek a felügyelők reggel, délben és este, és van házirend is, és jaj annak, aki megszegi, aki nem úgy és akkor mormol imákat, amikor éppen annak van az ideje, az órákon drákói a szigor, ha tudsz, ha nem, azt kapod, amit a tanár ad neked, titokban sírsz, mert nincs kihez őszinte lehetnél, hazamenni meg úgysem lehet, de nem is érdemes, mert apa már biztosan új nővel van megint, csak megütne, ha ferdén néznék rá, így aztán tűrni kell, tűrni és tűrni az életet, és élni egy bizonytalan törékeny reményben, lehetőleg nem megutálni mindent, vagy csak annyira, amennyire a „tábla háza” tanulója utálta meg az írnokságot, vagy Jim, aki szépreményű amerikai egyetemista létére tüntetéseken vett részt, gyűlölt indulatokkal utasított el minden erőszakot, táblákat vitt a béke jelével, jól megverték párszor, mígnem egyik nap behívót kapott;
Kutyák üvöltenek bele az éjszakába, az egyik kezdi, a másik követi, a harmadik meghallja, felpattan, és rázendít, láncban adják tovább egymásnak a zaj-kórt, az utolsó mit sem tud, de kimaradni se akar, kórusban tartják ébren a várost. Kutyákat mondtam volna? Autók dudálnak.
A szőlőkacsok ernyedten lógtak a lugas oszlopai között kifeszített drótokon, a sivatagi hőség betömte az ember fülét, félárbocra kényszerítette a szemét, ember, s állat egyaránt lihegett, de csak pokolmeleget pumpált a ziháló mellkas.
Pista bácsi megitta a harmadik kávéját, a félhármast, amit harminc éve mindig pontban fél háromkor tett oda az asszony a kotyogós kávéfőzőben a gáztűzhely legkisebb lángjára, mert mire lejött a forró, fekete ital, éppen megállt a munkásbusz a ház előtt. Pista bácsi a megszokások rabja volt, bár ő ezt úgy látta, hogy szereti a rendet. Megözvegyült, másik ház, másik asszony – de a kávénak időben fel kellett kerülnie a gázra. Mondogatta gyakran, amikor Katika lebetegedett: semmi nem a régi már, még a kávé is késik…
Pénteken hoztunk ebédet a Transzparencia Szendvicsbárból, nem főztünk, meleg volt. Jeges gyümölcslevest adtak és rakott burgonyát. Jól elkészítették. Házi kolbásszal, friss tejföllel leöntve. Szombatra, megbeszéltük a feleségemmel, hogy frankfurti levest készítünk és tejbegrízt. Az nem nagy készülődést igényel. Habár! A nejem csinálta a levest, én a második fogást. Mégsem váltam szabaddá a leves előmunkálatai alatt sem. Úgymond, segítettem neki. Összevágtam finomra a répát, a paprikát, a krumplit és a karalábét. Jó lett volna, ha hamarabb készen van, mert szeretett volna még ablakot pucolni. Jaj! A férfiak ezeket a nyári munkákat az íróasztal mellől nézhetik végig. És szurkolnak, ne essen le a létráról az angyal. Bírja a napot. Az izzadtságot. A gyűrődést. Mert egy asszony nagy érték. Ha nem rontja el a nyelvével, beszédével, amit télen felépített. (A jó viszonyt a férjével.) Az én házastársam nem rontja el. Csinálja hűségesen és hálával, hogy egészséges és erős teremtés.
Azt hinnénk, ez a mi időnk, május van, hullámzik körben a klorofill-tenger, a fákon a levelek napfényt kanalaznak, és beleborzong mind, aki él, a nagy élni akarásba.
De ez a május most más. Nyálkás, zöld pocsolyába belefullad az orgona-illat, ijedten rebben a toll a madáron, és álca mögül pislog az ember, nem tudja, végül is ki a vesztes.
Nem, még mindig nem vagyok túl rajta, és boldognak sem nevezném magam.
A kopottas szőnyeget bámulom. Mi is kopottak vagyunk, az idő felemészt, és az, hogy minden kedden és csütörtökön itt vagyok, a te napjaidat is megnehezíti. Én vagyok a legnehezebb eseted. Nekem a hétvégék azok. Túl sokat agyalok, nem szabadna, megtiltottad nekem. Magammal összebújva hallgatom a falak légzését.
Telefonál. Ránéztem anélkül, hogy kutattam volna. Riadt drónok repkednek a madarak fészkei felett. Gyönyörű rajzolatú madarak keringnek a magasban, világosszürkék, feketés barnák, városi madarak, meg ligetek és kertek madarai. Egy másik állomásra megyek, olyanra, mely kiegészítésre szorul a rossz idők miatt. Az ember boldog, a ló lába alig éri a földet. Pillanatnyi szünetet tartva értetlenül áll. Semmivel sem szeretnék foglalkozni, és élni sem akarok, mondja. Már az egyszerű emberek sem hiszik el a sajtóhibákat.
Hallgatott, talán azért, mert csomót érzett a gyomrában. A kiegyensúlyozott emberek illata lengte körül. Először jelent meg a képernyőn, megjelent és eltűnt ismét. Lelkes volt az utca földszintes házai előtt. A szobájában tartották a tanácskozást, minden csendben, az addiktológusok kifejthetik mondanivalójukat. Hordókban ég a tűz, sütnek, pirítanak. Megértik, hogy az egyik forma alkotja a másikat.
Egy volt a sok Szabó bácsi közül. A 10-es kórteremben feküdt. A bal lábát levágták. Mindennap vinnem kellett valahová, röntgenre, hasi ultrahangra, sebészetre. Azon a napon az urológiára mentünk, konzíliumra. Fél lábán szökdécselt a vizsgálóasztalig.
– Feküdjön rá keresztben! – vezényelt az orvos.
Az öreg engedelmeskedett, de előtte letoltam a pizsamanadrágját bokáig, majd félreálltam. Az orvos gumikesztyűt húzott, mögé lépett, Szabó bácsi jajgatni kezdett, a helyiséget bűz árasztotta el.
Képzeljünk el egy elégedett embert! Szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság, ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége. Példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.
Feleségét majd szétvetette, na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszkeség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel.
– Te vagy a világ legcukibb mackója – gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhába csörtetett.
Mintha aratási ünnep volna, áldomás, szertartás, áldozatbemutatás, elszéledtek már a szereplők, hajdani világjárók, lábuk többé nem éri a földet, hasztalan keresgélik csizmaheggyel, a föld nincs ott, ahol eddig volt és lenni szokott, bolyongnak újra az Isonzó partján, kinyűtték, letaposták a füvet a Don-kanyarban, újra foglyok Szibériában, egykor permetező vitézek, árulók és elárultak, megöregedtek, félrebillent a fejük, se hírük, se hamvuk, vigyázzák a rézgálicos inget, mely gyökeret vert a szélső szőlőkaró tövén. Az első pohár után sóhajtozva és megkönnyebbülve mondják, hogy minden korty a léleké, néhányan kapatosak lettek, ittak, mint kaszások a kánikulában, többet a kelleténél, vannak elegen részegek is, csüggedtek lettek, erőtlenek, eljámborultak, fekszenek a füvön, kenyér, tűzték bicskavégre az elmének vidámságot szerző pecsenyehúst, az és a noha dúdol hasukban. A démonok uralta pincetestvéreknek telik az idő odabenn, gyorsan, mint a mesében, töltik egyik poharat a másik után, bekapják, a maradék bort megjáratják a nyelvük alatt, az utolsó cseppig megisszák, elveszett benne a bú végső szála, napot, évet nem emlegetnek, a hordók, mint a templomok, pihennek, már csak a nemes fickók énekelnek, csujogatnak, mintha táncolnának, bódítóan hangzik a mondat: egye meg a tyúk a meggyet, ne szeressünk ketten egyet! Az öregek nehezebb csizmákban hazamentek szépen, olyan ámolygósan, hogy minden félórában léptek egyet. Az asszonyok nyúl szőrénél puhább sötét szakálla után kacsintani se tudnak. Nekik csak nyár és tél van, a hó nagy ernyőivel, lapátok nyelére fagyott meztelen ujjakkal, kaporszaggal, lószaggal, venyigeszaggal, reszketeg köddel. Szeptemberben már fehérben áll a pajta, májusban még nincsen tavasz. Újra vágják a kuglikat, csettegetik az ágakat a télre. Arra valók. Meg hogy hajtsák a köszörűkövet. Mondják, pohárral a kézben akarnak bársonyos ravatalra kerülni, fekete kendőre, lelógó takaróra. A pince: parasztnép s hordók hasa, abroncsokkal kerítve.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
