Keresés a honlapon:

Magén István: Füves cigi

 

 

 

 

Füves cigi

 

Telefonál. Ránéztem anélkül, hogy kutattam volna. Riadt drónok repkednek a madarak fészkei felett. Gyönyörű rajzolatú madarak keringnek a magasban, világosszürkék, feketés barnák, városi madarak, meg ligetek és kertek madarai. Egy másik állomásra megyek, olyanra, mely kiegészítésre szorul a rossz idők miatt. Az ember boldog, a ló lába alig éri a földet. Pillanatnyi szünetet tartva értetlenül áll. Semmivel sem szeretnék foglalkozni, és élni sem akarok, mondja. Már az egyszerű emberek sem hiszik el a sajtóhibákat.

Hallgatott, talán azért, mert csomót érzett a gyomrában. A kiegyensúlyozott emberek illata lengte körül. Először jelent meg a képernyőn, megjelent és eltűnt ismét. Lelkes volt az utca földszintes házai előtt. A szobájában tartották a tanácskozást, minden csendben, az addiktológusok kifejthetik mondanivalójukat. Hordókban ég a tűz, sütnek, pirítanak. Megértik, hogy az egyik forma alkotja a másikat.

Átsietett a fák között, a tipegő éjszaka elhozza a titkot is, mint egy öreg, keresni kezdi a szellemet a vastagnak tűnő, érdes, durva állványokban. Bedugták őket a kórházba, és a visszatérésükre várnak. Nem hall egy szót sem, csak azt kívánja, no meg gyereket, meg pasasokat. Majdnem elaludt, mikor hallotta, hogy kopognak az ajtón. Ácsoltak, a nők kopaszok voltak és fenyegetőek. Szilvia orrát megcsapta a nyári reggel langyos illata. Döntött, hogy behívja Somfait, lábadozott, vicces volt, nevetett azon, hogy a dolgokra hosszú idő után ismét sor kerülhetett. Lábujjhegyen sietett át, már farkasok járkáltak az ablakok között. Felöltözött, egy fokkal feljebb került a ranglétrán. Elviselhetetlennek érezte, mielőtt még továbbadta volna. A farkasok ott sorakoztak a falakon, és Szilvia szélesre tárta az ajtót. Jól emlékeztek a névre, most ismét előbújtak, vonítottak.

A rakéták megjelenése félbeszakította a békét. Amikor Szilvia tölcsér alakú tenyerébe kiabált, akkor jutottak eszébe a közérthetőségek, a ház, melynek tervrajzát nem fogja elfelejteni. Az arcába csapott a sűrű szövésű zászló, folytonosan ismétlődött a csapás, mely hirdette, hogy létezünk. Levelet kapott, mintha visszatérne a múlt. A preparált cigi ráesett az újságra, kiégette, de Szilvia tovább habozott, a hasán feküdt, számolta a betűket, ahogy égnek. Azt figyelte nagyítóüvegen át. A rálátást a mondatokra, melyek szikárak, és olyanok, mint egy térkép. Az utcákon halottak sürögnek-forognak, ő is ezért bonyolódott bele, két lábon járó egyszerű kis próféták. A karjába fecskendezi, meggyőzik az elkapkodott mozdulatok. Kellemesek voltak, mintha csak gyógyírt csepegtettek volna.

A szájába tömi a levegőt, fullad, nem képes visszatartani. Ücsörögve mesél, zsákutca, logikus, nem téved. A tüdő reménytelenül liheg, nem veszi észre, hogy eldönthet valamit. Barátságok szövődnek azok között, akik nyilvánosan ölnek. Megérintik egymást, befejezik az estét, mindegyik hitványabb a másiknál. Kicsit visszataszító ugyan ez a bölcs vergődés. Évszázadokig vártak és hallgattak, és most megalkották. Egybemossák az éjszakákat. Kijelentik, hogy nincs. Hogy van. Hogy nem biztonságos.

Leszáll, visszavergődik, az erdőben ösvényt keres. Megrendülés nélkül búcsúznak a falevelek. Megtanulta, hogy alázatosan kell fogadni az ajándékokat. Lassan szívta a cigarettát, mint akinek a cselekedetét nem kíséri üdvrivalgás. Az aranynak és az ezüstnek az a feladata, hogy megformálja az erőfeszítéseket, melyek igazán jól festenek odakint. Ma már más dolgok is vannak, és más a lehetőség. Ki kell fogni az ígéretet, nincs más, a mondatok között sortávolságok vannak és bekezdések. Egyszerre adnak életet és pusztulást. Mind a négy kezével dolgozik könyörtelenül. Bizonyos cellaszélesség nem felel meg. Egy patkány harcol az életéért, kezek és lábak között mozgolódás, kicsiráznak a daganatok, összecsomósodnak az erek, az udvar közepén összegyűlik a vér, több is, mint amennyire egyáltalán.

Felköltözött a városba, benyomta a kuplungot, hogy lássák, komolyan vezet. Jó, gyanakvó, szaporán nyomkodja a féket, rendellenes módon. Könnyen hozzájutott a fűhöz, és közben azok az idők jártak a fejében. A helyén van, gyereket szül, a világ természetes rendje szerint. A gyerek vérében felhalmozódik az anyag, megállapodnak képmutató módon, szerepet játszik, azt mondja, ami nem történt meg. Ocsmányul káromkodik a telefonba szünet nélkül. Abban az irányban, ha egyszer sikerül feljutnia, minden mindegy, a disznó is tisztának érzi magát.

Valamelyik történetet elmeséli a telefonban. Feszes ruhában jár az övéi között. Az alakja körülbelül egy kilométerre onnan. De azért jeleket rajzol a falra és a fejekre. Az arca kicsi, sápadt, azt próbálja elintézni, hogy ne öljék meg. A fogai szétállnak, foghíjasok. Beült a kocsijába, megsértődött, egyszer majd egy nagy kertet rajzol festékes kézzel, meg bábukat, nem akarja megfosztani őket, magát az élvezettől. A nyomtatók kinyomtatják a feliratokat, és táblázatokat készítenek. Történetekbe gyömöszöli a vastag betűkkel szedett részleteket. Átrohant Újpesten, elkanyarodott, lehangoló utcákon rohant a Fóti út felé. Cinkosok bújtak elő, akik nem rejtenek el tárgyakat, sem szenvedést, sem olvasatlan oldalakat, akik lemásznak az arcon, és a kicsúcsosodott csontokba kapaszkodnak. Zuhogott az eső, a köveken bogarak botladoztak. Visítozott, együtt nézegetni még rendben volna, de a kép az más. A hátát a kapuhoz támasztotta, és sírt.

Nahát, mondja Szilvia, és teát tölt a katonáknak. Átrepült a másik oldalra, csekkeket állított ki, pillantást vetett egy fényképre, melyen szexuális dolgokról volt szó. Van valami, mondja, eszébe jut, hogy milyen gyakran szokott verítékben úszva elaludni. Van hozzá mersze, gyakorolta magát, sportolt, lépést tartott menetelés közben. Budapest külvárosaiban hosszúak az esték. Ugyanazon az útvonalon futott, papírral és okos ceruzával. Jegyzeteket ír. A cipőtalpával beszél elképesztően, ő az, akivel kibasznak, aki megszólal, és elmondja. Csak a sebességet volt hajlandó növelni a háza körül, meg a környék kiüresedett utcáiban. (Elkövette azt a hibát, hogy belenyugodott az életfogytiglanba, imádta kikényszeríteni, valahányszor túl hangosan parancsot kapott. Mi lenne, ha nem mennének a dolgok? Nagyok voltak a reflektorok és a fénylabdák. Utána rohant bosszúra nyújtott kézzel. A fényjelenség vízszintesen tartotta a fejét. Csak kisebb vétségről volt szó, nem ígérhettek semmit. Este hat óráig semmi remény. A futó nő kivételesen maga volt a tenger. Meglepőbb volt a kísérleteknél. A haja lógott, és azt akarta mondani, hogy beismeri, amit nem tett.)

A hóhér a szokásosnál egy kissé lejjebb hajolt, összeborzolta, perverz volt, nem engedte ki a kezei közül. Megkérdezem tőle, hogy igaz-e, és hogy megpróbálja megbeszélni. A hóhérok komolyan gondolják a dolgot. Csak legyen alkalmuk a magas, csontos, szikár hullákhoz, akiket megszoktak. A módszer egyszerű, értékelni kell, körbe keríteni, hogy tájékoztassanak. Fojtogatják, a módszer oda vezethető vissza. Jó emberek. Vár, peches, az áldozat már halott, sorra veszik fel az utolsó keneteket. A torkára szorítja az ujjait, nem vált be, elájul. Átvág, rohan a forgalomban. Még esik, átnedvesedik, a hangja fehér. Nekilátnak a környék elpusztításának, házról házra járnak, már égnek a fák. Nők, együtt haladnak, karonfogva, egyik a másikat vonszolja. Nem foglalkozik, nem mondja, hogy „kezdetben”, hogy az atomok már rég kialakultak, és körülöttük az egész világűr élettelen.

Újjá született, ötven évvel a születése előtt, és bolygót alapított. Szilvia ilyenkor senkiben sem bízva levetkőzik ízlése szerint. Tudomásom van róla, hogy a világ összes országában van föld, mondja. Ragaszkodnak, hálálkodnak, megköszönik. (Frissen gyalult kis tábla, rajta négy betű.) A boncoló orvos elmagyarázza, hogy valamit figyelmen kívül hagytak. (Milyen szép az idő.) Átfolyik a vegyszeres víz, és a fogak kibújnak a szájból. Az ujjak mozoghatnak, táncolhatnak. A fájdalmas jelek felszakítják az arcot, éppen a pinceablakon mászik be valaki. Egy ember, aki a legtürelmesebb megoldást választotta. Nem utasítják rendre, ilyenkor kalandokban keres menekülést, ellenségei vannak, kiesik a szerepéből, láthatatlan, lebeg az erdő felett. Pszichoaktív szerekhez nyúl. Vezeti a kocsiját, eszik, felfelé hajt a levegőben. Az utca és a történelem közönséges, mint egy cella.

Somfai áll, forog, kattog. Hosszúcombú nők gyöngyökkel díszített öltözékben süteményt hoznak, meg egy tálban gyümölcsöt. A szeretet titkos felhatalmazás, gondolja. Ott, a túloldalon, abban az utcában nagy üres foltok vannak. Az arcok ráncosak, mintha fadarabokból ragasztották volna össze csak azért, hogy túljárjanak az emberek eszén. Ott bent fekete tömeggé dagadnak az autók, kezük van, meg lábuk, a szükséges létszám is megvan. A kezük össze van kötve, a fejük magas, mintha vizet hoznának a kútról. Szilvia elbátortalanodott, hitt valami közös szórakozásban, figyelemmel kell lennie a nagy mennyiségű pillanatokra.

Egy zsúfolt moziban órákig vonul a tömeg. Szilvia feláll, és helyes kis mozdulatokkal magyaráz. A vitaminokról beszélt, többször felkereste Somfait is. Ordítozott, átölelte és megcsókolta, megkereste, hátha sikerül valamit tisztáznia. (Átkulcsolja a lábával, meg a könyökével, és nem hajlandó.) Egy vacak füves cigi uralja a folyamatokat. Az ember fekete-fehér, az ajtó is, erős a fény, szenvedést okoz. Kitör a lázadás, csapatok rohannak, meg tankok. A szájuk bűzlik, rossz ízű cigaretták szaga hatol át, meg a holdfény. Megtanul önállóan gondolkodni. Kijózanodott. Agyon kell gyötörni azokat. Állatbőrbe csavarja magát, négykézláb elindul. Cigarettázik, fehér növényi indák az ujjai, kiszolgáltatott a kezének, a hajának, a bőrének. Lehet, hogy meghal, megfullad a nevetéstől. Rabolni kell, de meztelenül gyenge hozzá, és a járókelők jó megfigyelők. Ez egy nevezetes, szokásos vállalás. Az árnyékban csomagok, csirázik a krumpli, golyózáporban végigsétálunk a körúton. Azt várjuk, hogy azok ott a túloldalon esetleg kiegyenesítik a pofájukat.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-07-03 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.