VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Jól van anyu ne tegyél szemrehányást
Áll az öreg férfi a tűző napon. Hajnalban vihar volt, de a hőség felszívott már minden tócsát, a levegő fullasztóan párás, a föld csontszáraz a kitaposott, zörgő fűcsomók között. Az öreg lábán félretaposott edzőcipő, zoknit nem visel, a cipő fűzője kókadtan lifeg. Rövid, kinyúlt, keresztben csíkos pamutnadrágja domborodó hasa alá csúszott, szára visszakunkorodik a csontos térd fölé, lábszárán kékesen világítanak a visszerek. Áll a házak között a kis parkban, és a trikójával néha megcsapkodja szőrös mellét vagy verejtéktől fénylő hátát. Időről időre körülnéz, lassú, megfontolt alapossággal, egyenként véve szemügyre a ritkás gallyakból álló, felkopaszodott sövényt, a szánkódombot, a dombra vezető utacskát – régen betonból öntött szegélykövek jelezték –, megszürkült salakját mára felverte a gaz. A férfi körüljárja a satnya bokrokkal szegélyezett, apró terecskét. Minden fánál megáll, azokat is szemügyre veszi. Messziről figyelem, ahogy közelebb érek, megállok én is. Hol járhat ez az öregember gondolatban? Amíg kezével a rongyos kérgű szivarfa törzsének támaszkodik, talán egy másik fát simogat gondolatban, valahol messze. Talán a szülői ház udvarán jár éppen. Tornácos házat lát, fehér falú nyárikonyhát, kutat, és kutyát a vályú mellett az árnyékban.
Egyébként is nagyon-nagyon hideg volt.
Ábrahám Péter: Kockázat, bútorokkalÁbrahám Péter: Kockázat, bútorokkalÁbrahám Péter: Kockázat,
„Egy színész a színpadon akkor »töri át« a negyedik falat, mikor (Forrás: Wikipédia)
A nézőtér üres volt, a színpadon egyetlen szék árválkodott. Egy színész jelent meg, borostásan, gyűrött ingben, szakadt farmerben, egy zacskó pattogatott kukoricával a kezében. Leült a székre, arccal a nézőtér felé, és csak bámult előre. Néha bekapott egy-egy szem kukoricát.
A piros törülközőt hanyag szomorúsággal az ágy karfájára dobta
Nem virágzó almafa ez, hanem menyasszony, szétveti lábait a domboldalon, s a gyerekek szeme gyökerestül kifordul.
Én csak elbóbiskolok inkább vágytalanul, vénült, zakatoló szívvel leszek fölfagyott út, otthon a hegyen, barátaimmal, mint akinek édes minden arc, gyepű-tér, ahol a hordók abroncsait letöri a moccanás, rákezdenek hegedűsök, járják a táncot koszorúslányok, holtukban is cifrázzák, párosan forognak, hoppsz! egész a folyópartig, hová lefut az ösvény.
Csípős decemberi délután volt, fénytelen és hangulattalan. Egyre hamarabb esteledett és egyre kevesebb volt napközben a fény, úgy tűnt, mintha sohasem akarna elérkezni a téli napforduló. Az utcákon alig lézengett néhány árva lélek. A kertek végében, a hegyi dűlőn napok óta senki sem járt, állatok lábnyoma látszott csak a hóban. A csupasz faágakon rejtőzködő császármadarak árnyéka a hósipkás boglyákra vetült.
Hogy mondjam el, mit férfiúi szemérem nyelve alatt, mint féltve őrzött kincset rejteget, a szót, az igét, mely belőled sarjad, ’s talán a legszentebb?
Hogy mondjam el, mit férfiként ostobán restell az ember, mintha csak félne kimondani a szót, mi lehetne lánc, örök kapocs, helyette csak hímez-hámoz, kertel.
Volt egyszer egy ember. Szakálla is volt, olyan kenderformájú, mert már régen nem borotválkozott, nem mosdott, sőt az is régen volt, amikor utoljára igazán jót evett. Volt egy szatyorkája, de az akkora, hogy minden ingó és ingatlan vagyona belefért. Először is egy kabát. Nem túl vastag, nem túl vékony, hogy télen is meg nyáron is hordható legyen. Aztán egy pár zokni, majdnem új. Ezt nagyon kikímélte, mert ha, uram bocsá’, valami hivatalos ügyben kellett eljárnia, nem kandikálhatott ki a csupasz lába ujja a lyukas cipőből.
Lineáris típusú üdvtörténet-esszenciák
Elsőrenden oázókrúl s ázokrúl
Visszaszületés
Előbb elő-üdv Aranykor-oázis Hol csilliárd csitrillió, Csescsemő, ha kell oáz is.
(Tán ez amaz manapság híres chill állapat)
Istenek alkonya
(Leendő fényes Göttes grupp, ó, ázok végül kihűlt ragnarögök)
Éjszaka volt, három felé járhatott. A nő a tenger fölé benyúló sziklán megborzongott az erősödő szélben. Könnyei gyorsan felszáradtak, és egyre kellemetlenebbnek érezte, ahogy a levegőből kiváló sószemcsék szemhéját belülről bökdösték. Szerette a tengert. Egy órája is elmúlt, hogy kisétált a partra. Egyedül. Azóta ült a sziklán, bámulta a kövekhez csapódó hullámokat, mégsem tudott megnyugodni. Az öböl túlpartjáról az önfeledten szórakozók nevetésével, beszélgetés-foszlányaival keveredve sodoródott hozzá a szemközti diszkó dum-dumja. Már az aprócska kikötő csónakjai is követték a zene erőszakos ritmusát. Néha fals csobbanással egy fellázadt hullám nekirohant valamelyik hajó oldalának.
El Greco
Candia! Istenem!
Megfogod a kezét a koporsóban, nézed az arcát és csak ennyit mondasz: most már megnyugodhatsz. Nevetsz a temetés után, nem azért, mert épp nevetni támadt kedved, egyszerűen ez a szokás, nevetni, csak a temetés alatt szokás sírni, ha egyáltalán. Összegyűlik a rokonság, mit mondjanak, egy-két röhögnivalót. Nem tudsz sírni azóta sem. Jó lett volna kifacsarni legalább egyetlenegy könnycseppet, vagyis inkább párat, de nincs ennyi sem benned. Elfogytak.
Nincs többé, ami mindig is volt Idő és alkotás
A lezáratlan, míves kontextus. Akár egy űrhajó. Kering a Föld körül Bejön a kültéri zaj, a füst és a macskanyávogás. A legszebb fülemüle-ének A lépcsőház. Megannyi visszatérés s indulás Az autóbusz opussal kevert zenemű A közeli iskola morajlása: hangos tanítás A balerina parfümjére válaszol egy entitás Aki elhalad az ablak alatt, majd egy kukorékolás Most mediterrán mámor az utca teste Rímeket keres magának a júliusi este. Van szúnyogháló a nyílászárón. Fennakadnak hajak, pókok és pernyék. Egymást legyezgetik szárnyaikkal a gerlék. Majd a lakók szemében a tapasztalt Környezet hirtelen világgá változik. Amiben otthont talál a megértés, a hit. Mint olló, nyílik az értelem horizontja. Átvágja a gordiuszi dudort, aki bontja. Képzeletével a néző a titkot kigombolja. Hogy felhúzza a sétáló hölgy combján a szoknyát. A szél meta-reflexe kell, meg egy gyöngéd férfikéz, Egy tenyér, egy terv, egy ország. Képzeletté gyűrt felhők, kilét S a játszótéren csillámló, színes kockák
Bemutatkozás A böllér disznót vág. – Gyuriii, Gyurii! – visítja a sertés. Hiába, nincs kegyelem. És ezt ő is tudja. Azért tovább hörög: Gyuri, végül György, azzal vége. – Én meg Lajos vagyok – mondja a böllér.
Az egyik sarkát kicsit megemelte, és átbillent. Állat és ember leesett az emeletről. Csak azok nyerhetik meg, mondta, akik vállalják a barbár áldozat szégyenét. Szabad akart maradni, de szégyellte az izzadtságcseppeket. A sztélét, mely a hegycsúcson állt, földrengés rombolta le. Befolyást gyakorolt arra, akihez senki sem volt hasonló. A kiválasztott részletek hozzátartoztak az egészhez. Elégedetlen volt a folyamatokkal. Egyáltalán nem szégyellem azt a látszatot kelteni, mondta. Még nem tudta eldönteni, másrészt viszont sértette az arányérzékét. Megszokhatatlan módon a szárnyaival kapaszkodott. Tisztelte az éjszaka törvényeit, a tengert, (is) melynek partjára bármikor letérhetett, hogy megmártózzon. Meztelenül repkedett az erdő felett. A legszelídebb gyerek volt, egy nyavalyás, indulatos stréber. Kapaszkodva mászott felfelé a kerítésen. Képes volt megbolondulni, és visszaélni a helyzettel. Lehangoló tanácsokat ad. A saját dolgai lehetetlenné válnak. Az ország legfontosabb útvonala elérte a folyót. Miért kellett azokat az embereket agyonlőni? - kérdezte évekkel később. Agyonlőtték Somfait, miközben mélyen aludt. Egy sorozatot engedtek belé, mely megakadályozta abban, hogy folytassa előtanulmányait. Itt született, itt kenték prófétává.
Ha velem van szavad, nem kell harangzúgás, égzengés, elég, ha egy krisnás lányka réz bokacsengője csöndül, máris figyelek rád, fülemben csönd ül, de nézzed, közben viszik a héják a jércéket a padlat végiből, mire jó ez így, Uram? Böködsz, mint biliárdgolyót, mozdulok-e, minek, én ugyan nem, dehogyis szólok, nincs szavam ide, nyelvemen fekete epe tapad, nem pergő méz.
lógás a szeren
beszedtem egy újabb nyugtatót de furcsa lett a világ hirtelen hogy lelassult eltompult elcsende- sedett tisztára mintha leszedálták volna vajon mit vehetett be a szerencsétlen fogalma sincs mennyire könnyen rá lehet szokni aztán meg milyen piszok nehéz lejönni róla ezen a szinten csak az addiktológia segíthet bár szerintem rajta már az sem te jó ég hány ilyen zombi tántorog az utcán
Lajos késő estig játszott. Gitáros volt. Most azonban olyan másnapos, hogy arra még szavak sincsenek. Reggel nyolc óra. Szilvia a felesége a konyhában mosogatott. Lajos kisétált a konyhába. Alig bírta magát vonszolni. – Csinálok neked rántottát! – mondta Szilvia. – Köszönöm. De azt hiszem, még egy nagyot alszom. – Rád fér. Szilvia a rántottát pillanatok alatt összeütötte. Lajos bevágott egy nagy adagot. Majd visszafeküdt. Egy tablettát is bevett. Majd amikor kialudta magát, kezébe vette a gitárt s gyakorolgatott. Hirtelen cseng a mobilja. Felveszi. Szomorú híreket hall. Majd kikapcsolja. Szilvia megkérdezte: – Ki volt az? – Feri meghalt. Leállt a szíve. – Az akivel együtt játszottál? – Igen. – És? Most mi lesz? – Elmegyek a temetésre. Leó mint hegy
Ha utánagondolok, 
|
