Keresés a honlapon:

Standovár Ágota: Éhe egy tenyérnek, éhe egy csóknak

 

 

 

Éhe egy tenyérnek, éhe egy csóknak

Éjszaka volt, három felé járhatott. A nő a tenger fölé benyúló sziklán megborzongott az erősödő szélben.

Könnyei gyorsan felszáradtak, és egyre kellemetlenebbnek érezte, ahogy a levegőből kiváló sószemcsék szemhéját belülről bökdösték. Szerette a tengert. Egy órája is elmúlt, hogy kisétált a partra. Egyedül. Azóta ült a sziklán, bámulta a kövekhez csapódó hullámokat, mégsem tudott megnyugodni.

Az öböl túlpartjáról az önfeledten szórakozók nevetésével, beszélgetés-foszlányaival keveredve sodoródott hozzá a szemközti diszkó dum-dumja. Már az aprócska kikötő csónakjai is követték a zene erőszakos ritmusát. Néha fals csobbanással egy fellázadt hullám nekirohant valamelyik hajó oldalának.

A víz felszínén a jelzőfények és a csillagok incselkedve kergetőztek.

Túl zaklatott volt ahhoz, hogy meglássa benne a szépet.

Befelé figyelt, erősödő menekülési ösztöne azt diktálta, futnia kell, maga mögött hagyni a tengert, nem visszanézni, csak rohanni egyre messzebb, az oxigénhiánytól kapkodni a levegőt, és a lábai verte gyorsuló ritmusban követni szíve dobbanásait.

Helyben maradt és mégis utazott. Elnehezültek tagjai, mire megérkezett.

Ahogy nézte az ősöreg fát, lelassult benne is az idő.

Gerincét érezte meg elsőként. Csigolyái jelezték, erősen feszül háta a törzsnek. Nem emlékezett rá, mióta is üldögél itt. Kinyújtotta elgémberedett lábait. Lazított merev tartásán és várta, alsó végtagjaiban újra meginduljon a keringés. Lábfejének le-fel mozgatásával próbálta sürgetni a “meghangyásodás”-t. Tudta, amíg túl nem esik a sokezernyi csípésen, hiába is próbálna meg felállni, nem maradhatna talpon. Megcsóválta fejét. Hová is sietne? A macskáján kívül úgysem várja senki.

Szép ez a park, állapította meg, ahogy körbenézett. A tőle jobbra lévő fazsindelyes, hagymakupolás építményt akár Makovecz Imre is tervezhette, morfondírozott. Rosszul kezelték le a fát, a korhadástól már hézagos itt-ott a takarás. A festék is megkopott a tetőt fedő lemezeken. Nem esett jól felismernie az erős kontrasztot a több száz éves platán és a még nála is fiatalabb, enyészet kóstolgatta pavilon között.

Akkor bukkant fel az épület melletti ösvényen a lassan sétálva közeledő pár. Mindketten túl járhattak már a hetvenen. Egymás kezét fogták. Látszott, nem csak azért, hogy megkapaszkodjanak. Beszélgettek. Őt észre sem vették, ahogy elhaladtak mellette, annyira elmerültek a másikra figyelésben.

Elszégyellte magát, hisz illetlenség, ahogy rejtekéből kilesi titkukat, mégsem tudta róluk levenni a szemét.

A néni kicsit oldalra billentette fejét, úgy nevetett párjára, amikor megálltak egy pillanatra. Irigyelte a mozdulatot, ahogy a bácsi szabad kezével megsimította az arcát. A mozdulattal egyidőben úgy érezte, ő az, aki szájához húzza a férfitenyeret és bele csókol.

Mellkasában gyomrától indulva mind feljebb emelkedett a melegség, akár dagálykor a tenger.

Már nem kellett szorosra ölelnie magán kardigánját. Felállt a sziklán. Indultában a győztesek mosolyával feszült bele a bórába.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-08-04 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.