Keresés a honlapon:

Somorčík Szombath Rozália: Minden megváltozott (a megkínzott gyermekeknek)

 

 

 

 

Minden megváltozott
(a megkínzott gyermekeknek)

Megfogod a kezét a koporsóban, nézed az arcát és csak ennyit mondasz: most már megnyugodhatsz.

Nevetsz a temetés után, nem azért, mert épp nevetni támadt kedved, egyszerűen ez a szokás, nevetni, csak a temetés alatt szokás sírni, ha egyáltalán. Összegyűlik a rokonság, mit mondjanak, egy-két röhögnivalót.

Nem tudsz sírni azóta sem. Jó lett volna kifacsarni legalább egyetlenegy könnycseppet, vagyis inkább párat, de nincs ennyi sem benned. Elfogytak.

A tizenegy éves kor az, ezt tapasztalatból tudod, mikor a gyermek észreveszi a részegséget a felnőttön, vagy a szülein. Addig nem, addig azt hiszi a felnőtt viccel, vagy valami vidámat játszik, esetleg szenved, sajnálni kell; lelkiismeret-furdalásod van, hogy miattad. Nem a részegséggel van a baj, hiszen ők olyan vidámak, feldobálják a gyermekeket, csiklandozzák őket, vicceket beszélnek, bőkezűen ajándékoznak, szóval igazán aranyosak, de ezt más felnőttek szokták csinálni, ezt te nem ismered. A lelki és testi kínzások azok, mik megmaradnak örökre neked, az oktalan verések, például néhány kockacukorért, mert abból kevés van. Vagy ha nem takarítasz ki kilenc évesen úgy, mint egy takarító. Kérdezés nélkül eszel. Rossz vagy, mert épp nem veszed észre gyermekfejjel, szülődnek rossz napja van. Verést kapsz, sokszor és nem érted az okát. A testvéreidet is verik, ez valamennyire jó neked, legalább nem vagy ebben egyedül, titkos helyekre mentek panaszkodni egymásnak, de vigyáznotok kell, ezt senki se fedezze fel, mert a verés duplaadagú lesz. A kimondott szó is balzsam számotokra. A lelki kínzás még rosszabb, a sértegetések, a durva szavak, ez annyira fáj, hogy legszívesebben meghalnál minden este. Istent hívod, de nem jön, hagyja, hogy kínozzanak. Nem mered még isten létezését sem megkérdőjelezni, hiszen az is egy felnőtt lény, és azoknak nagy hatalmuk van a gyermekek felett. Annyira rossznak hiszed magad, hogy mikor szülőd nagy kiabálások közepette a padlásra, vagy a közeli erdőbe rohan, hol felakasztja magát, szívritmus zavarokkal fogod a lábát, húzod lefelé, ömlik a könnyed és fogadkozol, sohasem leszel rossz. Vagy csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül szülőd kijelenti, nem fog többé enni, meg akar dögleni, mert olyan rossz vagy. Aztán látszólag tényleg nem eszik napokon át, közben állandóan azt ordítja, mennyire utál téged a testvéreiddel együtt, miért is kellett titeket a világra basznia. Te naponta titokban tízórait csinálsz magadnak, lelkiismeret-furdalás közepette, mert tudod, estig nem bírod ki éhen az iskolában. Szülőd máskor kiszalad az útra, hogy ott valamilyen jármű alá vesse magát, és te futsz utána, mert félsz, meghal és ez is temiattad van. Csak az iskolában, a buszban, az utcán élsz. Otthon jön a pofon, földretiprás, hajkitépés. A másik szülőd nincs otthon hétközben, dolgozni jár. A hétvégek valamivel jobbak, visszafogottabbak.

Aztán hirtelen, egy szép szombati napon, mikor már majdnem tizenegy éves vagy, egy mozdulatból észreveszed, te nem vagy semmiben vétkes, és akkor nem tudod, mitévő legyél. Már annyira meg vagy félemlítve, nem mered megmondani szülődnek, te tudod, ő alkoholista, és azért kínoz, de te akkor ezt a szót még nem ismered, csak azt tudod, sört, bort, pálinkát iszik, ezért bánt téged. Testvéreidnek még nem mondhatod el a titkod, ők még kicsik, ők ezt még nem érthetik, de érzed, nem vagy annyira rossz, ahogy hitted. Senkinek sem szólsz a felfedezésedről, azzal erősíted magad, hogy minden másképp van.

Nem tervezel semmit, semmilyen jövőt, csak a mai napnak élsz, várod az estéket, mikor újra csend lesz a házban. Aztán megtanulsz lavírozni a történések között, megtanulsz úgy viselkedni, reagálni, hogy igaznak tűnjön, közben hazudsz, elfogadod látszólag a feltételeket, de már megkeményedtél. Egy téli éjszakán szülőd mínusz tíz fokban, mezítláb kiáll az udvar közepére, hol térdig ér a hó. Már nem rohansz, hogy megmentsd. Bemész a házba, a rejtekhelyéről előveszed a naplód és beleírod a következőket: ma január tizedikén beleállt a nagy hóba! Nem vágyódsz már semmilyen szeretetre, ez az érzés csak egy, vagy két évtized múlva jelentkezik benned. Olyan rosszak az alapjaid, egyszerűen nem tudod hogyan kell kérned, vagy adnod a szeretetet, de próbálkozol. Látszólag vad leszel, még mielőtt bárki bántana, elsőnek ütsz, aztán még erősebben visszavágsz. Növekedsz, kamasz leszel, újabb és újabb sérelmeket kell elviselned nap-nap után. Szülőd késsel támad a testvéredre, mert mer véleményt alkotni. Aztán látod, ahogy máskor olajat akar rá önteni, fel akarja gyújtani, vagy veri őt nap-nap után, mert bevizel. Szülőd téged is megaláz, minden testi, lelki igyekezetedben, kigúnyol. Elzárja előled és testvéreid elől az ételt, és nektek ki kell várnotok az alkalmat, hogy ehessetek. Ez annyira legyengíti minden akarásod, álmod, a csodákra vársz, egy láthatatlan erőre, ami megteszi veled azt, hogy úgy élj, mint a többi gyermek. Aztán felnősz, belemenekülsz hirtelen döntésekbe, meg akarsz szabadulni az elmúlt évektől. Ezt teszik a testvéreid is, de ők sem döntenek jól. Múlik az idő, egyre jobban érzed, hiányzik az életedből valami, amit te már nem tudsz odaragasztani sehogyan sem, mert ilyen alapokra nem lehet építeni. A rossz döntéseid és az ebből következő szenvedéseid világossá teszik előtted: soha, de soha nem tudtál volna jól dönteni semmiben. Foltozol egy egész életen át, hogy a látszat szép legyen, de tudod, ez nem az igazi.

Aztán meghal a szülőd, aki sohasem szeretett, aki mindig gyűlölt téged, erről meg vagy győződve, mert miattad és testvéreid miatt nem volt jó élete. Fogod a kezét a koporsóban, nem érzel semmit, de rögtön tudod, minden megváltozott.

Hirtelen kitisztulsz és pontosan tudod, milyen lehetett volna.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-08-02 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.