Keresés a honlapon:

Magén István: Szabad akarat

 

 

 

 

Szabad akarat

 

Az egyik sarkát kicsit megemelte, és átbillent. Állat és ember leesett az emeletről. Csak azok nyerhetik meg, mondta, akik vállalják a barbár áldozat szégyenét. Szabad akart maradni, de szégyellte az izzadtságcseppeket. A sztélét, mely a hegycsúcson állt, földrengés rombolta le. Befolyást gyakorolt arra, akihez senki sem volt hasonló. A kiválasztott részletek hozzátartoztak az egészhez. Elégedetlen volt a folyamatokkal. Egyáltalán nem szégyellem azt a látszatot kelteni, mondta. Még nem tudta eldönteni, másrészt viszont sértette az arányérzékét. Megszokhatatlan módon a szárnyaival kapaszkodott. Tisztelte az éjszaka törvényeit, a tengert, (is) melynek partjára bármikor letérhetett, hogy megmártózzon. Meztelenül repkedett az erdő felett. A legszelídebb gyerek volt, egy nyavalyás, indulatos stréber. Kapaszkodva mászott felfelé a kerítésen. Képes volt megbolondulni, és visszaélni a helyzettel. Lehangoló tanácsokat ad. A saját dolgai lehetetlenné válnak. Az ország legfontosabb útvonala elérte a folyót. Miért kellett azokat az embereket agyonlőni? - kérdezte évekkel később. Agyonlőtték Somfait, miközben mélyen aludt. Egy sorozatot engedtek belé, mely megakadályozta abban, hogy folytassa előtanulmányait. Itt született, itt kenték prófétává.

Somfai kétfejű és bonyolult, gondolta. Kopasz fejében gyermekei képét őrzi. Az útelágazásnál, néhány asztallal feljebb. Bízva a természet méltóságában, átfestette a szamarát. Átszerelte. Hangosan és férfiasan beszélt hozzá. Lecsiszolta a köveket. Senki nem volt otthon, előbújtak a zöld konyhaszekrényből, a fiókból, képekkel a szívükben, ahol semmi keresnivalójuk nem volt.

(somfai egy bő széles vicces sapkában tért magához a hegy lábánál az országban ahol mindenki másképp írja a nevét a hajladozó csend eszébe juttatta elmúlását ügyelnek búcsúzóul megcsókolják egymást a szája elé emeli a kezét adódnak pillanatok állnak a panorámaablak előtt némelyek még az asztalra is fél a bombától a repülőgéptől sapkába dugja a fejét ebben az életkorban az ember rohan megpillantani a saját énjét kifordítja a szemhéját beleturkál a gyomrába beül a folyóhoz utazik veszekedve formálódik hajtogatja a kezét rágja a körmét tördeli a csontját cipel zsákot gyanútlanul bízva a többi ember segítségében árkot ásott morfondírozott hogy megölne-e valakit kezdett a bosszús pusztuláskori időkben hinni mert szeretik csinálják az elhajlított ujjak a szétrágott körmök az olcsó lakások ahelyett pontosan felbecsülte volna a távolságot elégségesnek érezte a tömegvonzást a feketeséget)

Készült, jól ismerte, tisztelte a hazugságokat. Hegy létére lement felfedezni és támogatni. Lehet-e maszkban csókolódzni? A földtől 500 évi járóútra van az égbolt. A vasúti sínek azért még kívül estek az említésre méltó építményeken, melyek látására félelem keletkezik. Somfai jóhiszemű és lojális, éppen nem áll módjában uralkodni. A drótkötélpályák ráfeszültek a sziklacsúcsra. Soha sem lesz jóízű. Nagy példányszámban ír mindenről, amit a nap megmutat. Úgy beszél, mintha nem lenne sem föld, sem ég. Átjön, megkeresi, panaszai vannak, melyeket orvosolni kell, persze nem gyűlölettel, és ha majd egyszer meghal, a halála után helyénvalónak fogja tartani. Szavakat szeletel, disznót vág, szétnéz rögtön. A legmegdöbbentőbb a többes szám harmadik személy.

A fellegvárban vagyunk, ahol bódító illatú fejek kerekednek, pipáznak. Káposzta terem a csupasz földön, meg furcsán, távolinak gondolt dolgok, (mögött) a rossz soha sem erősödik meg annyira, de beköltözik az agyba, a fülbe, a nyelv alá, melyek előbb voltak, (nem is tudom), mint a vasútvonal. A kerekek figyelmeztetnek az emlékezetre. Az érzelmekre utalás értelmetlen, még ha az egész világ is azt mondja. Másnak van szüksége az ételekre. A jelen horizontjainak összeolvasztására. Alárendelik magukat, együtt vannak. Vádakat nyújtanak be, hivatalos szóhasználattal, így akarják elérni azt, ami nem sikerült.

A konyhából behallatszottak a csörömpölések az ebéd utáni csendben. (Kellemetlen lehet hallgatózni a függöny mögött.) A káposzta azt mondta, átmegyek hozzátok, magatok (magam) mellé. (Az Örökkévaló bocsánatot kért tőlük.) Ott álltak karba tett kézzel, összevont szemöldökkel, összeszorított farral kimerülten. Az átkelés fényei megvilágítják. Közben nyugodtan fociznak. Ügyetlenül, túlságosan közelről. (Volt módjában gólt rúgni. A nagyhírű mester röpiratokat ír, számos kérdést tesz fel, melyeket gyermekkorában nem értett. Kőbe vési.) Ez volt a legdélibb pont az életben maradottak számára, a sínek itt megolvadnak, nem tartottak lépést a vasúti menetrenddel. Parkosított erdők és oszlopok állnak azokon a helyeken. Feldúlt arcok, a csók, a harapdálás, a nyelvek, felülmúlhatatlanok, reménytelenek, nem tesznek kárt. A lelkes próféta tekintetét a múltra veti. Évszázadokban gondolkodnak. A foguk vásott belé. A megoldás érdekében, a városközpontban, a szétlőtt víztorony, a sérültek vágyakozó szeretettel elhagyják testüket. (Eredeti állapotban.)

Miniszoknyás lányok a Duna jegén, túlerő. Kacérkodás, végtelenül hűvös, gépies morgás, lépés ide - oda. Teljesen sötét a láb, egy szentély, a fény megtalálja természetes helyét. Szédülök, figyelek, nem látom, hogy alattam beszakad a jég. A lányok kezében leveles nyírfaágak hagyomány szerint. Női harcosok az emeleteken, ahová a lépcső vezet. Hozzászoktak, élvezik, feketék, sárga sapkásak. A völgy sorsszerű végében építkeznek, ez kielégülést jelent, boncasztalon az ország. (Rengeteg újságíró és rendőr volt a paloták között.) Nem tudják az időszerű dolgokat. Domború fenekű lányok szemetet szórnak az autópályára. Valakit üldöznek, az ágyékára szorítja tenyerét, rohan a Duna felé. A feje bagolyszerű, nem is piros, nem is fehér. Olyasmire gondol, ami hatásos, egy tucat piros rózsára. Vidáman lövöldöznek, nevetésbe csúszó szájjal. Rejtve marad a sikoly, a kerítéshez koppan egy kő. Emberek esnek bele, annyira, amennyire lehetséges.

A helységekben nagyméretű bronz, arany és ólom székeket helyeztek el, hűvösen szürkésbarnák, hosszú derekúak és szeműek. Felsírnak, levegőért kapkodnak. Szilvia mosollyal, szinte szerelemmel kezeli az embereket. Üres férfiak, nőiesen öltözködő ringyók, párszor ugatnak, dulakodástól, harapástól kékek, zöldek. Látnak maguk előtt, befejezetlennek látszó csoport menetel, köztük vagyok, a kiejtésükön is érezni az összecsapást. Belegabalyodnak a drótokba, nehezek lesznek a betonvázak, a szerkezetkész pályaudvarok, ahol szótanilag is problémás a szó. Ülnek, fekszenek, gyalogolnak. Talán megtörténik, nem tudni hogyan. Jó lenne ízlelgetni. Somfai felajánlott egy láda sört. Meglátta Szilviát, a vulkán széléig húzódó kedvelt üdülőhelyen. Átölelte, hibás reakciónak kellett következnie. Egy nagyollót használt óvatosan, csapkodott, mint egy angolna, utána rohant a lépcsőn, szóba hozta, ideges volt. (Tetőtől talpig.)

Megállapodtak, hogy becipelik a zsákokat, miért ép ott parkolt, kérdezték, de kiverte őket a verejték, vagyis nem sokkal azután, hogy megszületett, még egy napos sem volt, amikor már túltette magát az izgatottságon. (Két egymásba fúródó tekintet.) Elolvasott mindent, de úgy látszik, hogy nem eleget. (A káposztaevés csak megnövelte a bajokat.) Mérföldekkel arrább felértek a dombra. Öreg próféták ültek. Éppen annyi ideig tartott, mint egy házat felépíteni. A vonatok meg sem álltak, nem bírták a megterhelést, rohantak a repülők után, felmásztak az asztalra. Ez a mese, de miért kellett az embereket agyonlőni? Ritkán fordul elő, mondta Szilvia.

(arra kérte a mozdonyvezetőt forduljon vissza félt hogy leborotválják a szemérmét keresztülvillant az agyán hogy elromolhat a villanymotor a fájdalmakról nem akar tudomást venni az volt a benyomása hogy értelmes ember nem csúszik le a tér sarkán ahol a gyalogjárók átívelik a szigetet a legalacsonyabb vízállások idején közben a kupolát uraló kép megragadja a figyelmüket társadalmi visszatükröződés kísérletezni a gyilkosok auráját tökéletesség veszi körül)

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-07-29 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.