Keresés a honlapon:

Tönköl József versei (Majdnem beszakad, Mikor)

 

 

 

 

Majdnem beszakad

 

Nem virágzó almafa ez, hanem menyasszony,

szétveti lábait a domboldalon,

s a gyerekek szeme gyökerestül kifordul.

 

Én csak elbóbiskolok inkább vágytalanul,

vénült, zakatoló szívvel leszek fölfagyott út,

otthon a hegyen, barátaimmal,

mint akinek édes minden arc, gyepű-tér,

ahol a hordók abroncsait letöri a moccanás,

rákezdenek hegedűsök,

járják a táncot koszorúslányok,

holtukban is cifrázzák, párosan forognak,

hoppsz! egész a folyópartig, hová lefut az ösvény.

 

Alig-emlék, szirom meg bokréta meg május,

meglehet, emlékszem sóhajra, remegésre,

csak anyánk ugató köhögése nem akar elmúlni,

most meg mintha nevetne, kezén csöpp bogár,

hát lássad a menyasszonyt nyíló almafánál,

a muzsikusokat csapongón fulladozó felhők alatt,

húzzák, nem szabad megállni,

lányok szállnak párban, mint a hattyúk, hoppsz!

a szívem fagyott deszka, éjjel majdnem beszakad.

 

 

Mikor

 

Mikor tőlem elárvulsz, vérrel boronálsz,

ha húsvétoló barkám vagy, akkor is,

 

el innen, el, fejszével a vállamon az útra,

ahol a méhek vörös szárnya zönög,

 

mikor kígyók, békák összemardosnak,

nő a számban a penész, a fű és a homok.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-08-10 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.