VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kovács Katalin: A kazalmester
A kazalmester
Csípős decemberi délután volt, fénytelen és hangulattalan. Egyre hamarabb esteledett és egyre kevesebb volt napközben a fény, úgy tűnt, mintha sohasem akarna elérkezni a téli napforduló. Az utcákon alig lézengett néhány árva lélek. A kertek végében, a hegyi dűlőn napok óta senki sem járt, állatok lábnyoma látszott csak a hóban. A csupasz faágakon rejtőzködő császármadarak árnyéka a hósipkás boglyákra vetült. A falu szélén, a többi háztól elkülönülve piros tetős, agyagfalú építmény állt. A szó hagyományos értelmében aligha lehetett háznak nevezni, voltak ugyan falai és ablakai, de szabálytalan sokszög alakú alaprajzával, jobbra-balra dűlő falaival – amelyeket ki tudja, milyen titokzatos kötőanyag tartott össze – erősen elütött a többi épülettől. Ebben a hajlékban lakott a kazalmester, akinél szebben senki sem tudta megrakni a boglyákat. Magának való ember volt, ritkán beszélt; egyetlen társasága, egy komondor pár éve szegődött hozzá. Pontosan emlékezetébe tudta idézni azt a nyári estét, amikor arra lett figyelmes, hogy egy apró, fehér szőrcsomó nyüszít az ablaka alatt. Megcsóválta fejét, pipára gyújtott és eltűnődött, majd – miután látta, hogy hiába sötétedik, az ajtaja előtt kucorgó kölyökkutya tapodtat sem mozdul – úgy döntött, hogy magához fogadja a jövevényt. A komondor gyorsan növekedett, mindenhová gazdája nyomában járt, s idővel a falu lakói is megszokták jelenlétét. Az év nagy részében távolságtartón viselkedtek a kazalmesterrel, amikor azonban elérkezett a kazalrakás ideje, mindannyian hozzá fordultak. Ilyenkor feltűnően barátságosan beszéltek vele, kutyája hogyléte felől érdeklődtek, méregerős pálinkával kínálták és bizalmukba avatták, a falu apró-cseprő dolgaival traktálták. A kazalmester közömbösnek mutatkozott a pletykák iránt és az italt is visszautasította. Ráérősen dolgozott, akkor sem sietett, ha sürgették. Minden egyes boglyát tökéletesre akart rakni. Félszavakkal irányította a kazalrakók munkáját, árgus szemekkel, lentről figyelte, egyenes-e a boglya oldala, s ha görbének találta, faágakkal támasztotta meg. Azt is ő döntötte el, milyen kazaldísz kerüljön a karóra. A szalmacsomó legtöbbször madárijesztőt vagy púpos embert formázott, ám a legmagasabb boglya tetején a dísz – véletlenül vagy sem – a falusi bírót mintázta. Éppolyan hegyes volt a bajusza és szúrós a tekintete, mint a bírónak, s annyira élethűre sikerült, hogy akárhányszor látta, mindig megugatta a komondor. Az egyik december végi hajnalon, amikor olyan nagy volt a hideg, hogy jégvirágok nőttek az ablakon, a máskor békésen alvó állat váratlanul kiugrott a vackából és vonítani kezdett. A kazalmester kelletlenül feltápászkodott, maga elé dörmögött, hogy az átkozott kutya miért nem hagyja pihenni, mégis követte a komondort. Az udvarra érve megérezte az égett szalma szagát, és elképedve látta, hogy épp a legmagasabb boglya – amelynek csodájára jártak a falu lakói – gyulladt ki. Égett a bíró-báb hegyes bajusza, és a pislákoló fényben úgy tűnt, mintha a karó tetejére szúrt szalmafigura kárörvendőn vigyorgott volna. A tűz pillanatok alatt átterjedt a többi kazalra, a boglyák előtt száradó színes ruhákba is belekapott, s kis idő múlva az egész mezőt elárasztotta a füstszag. Félelemszilánkok fúródtak a csendbe, hallani lehetett a tűz ropogását. A falu álmukból felriadt lakói riadtan dugták ki fejüket házaikból, azon tanakodtak, hogyan lehetne minél gyorsabban megfékezni a tüzet – egyedül a bíró emeletes palotájának ablakában honolt sötétség. Mire kivilágosodott, elaludt a tűz. Porig égett a bíró palotája, szanaszét szállt a levegőben a keserű pernye. Keskeny sáv volt az ég, s a távolban kékesen derengett a hegyek mesebeli állat gerincét formázó vonulata. Valahol a messzeségben hangtalanul énekeltek a császármadarak.
Megjelent: 2021-08-08 21:00:00
|
