VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
ami még hátra van
ejha ez már az ötödik x – súlyosbodó neurotiksz
még néhány x és figyeljetek tisztára szeniális leszek
az öregség-szag bio-illat jár mindenkinek akit illet
akit szétromboltak az évek így jutalmaz hogy a jó élet-
be nem láttam én ezt előre sebaj ha bottal is – ELŐRE
elvagyok így csendes emlékezésekkel a semmire amikből soha nem nőtt ki semmi ülök a magam kispadján a magam kis háza előtt és csendesen figyelem hogy rohan körülöttem a világ az egyre táguló semmi felé kedvem lenne vele rohanni de köt a házam meg a kispad
Kázmér az anyja halála óta nem tért magához. Kázmér író volt. De a haláleset óta nem írt semmit. Gabriella aggódott érte. Kázmér csak a szobában gubbasztott. Étvágya sem volt. Gabriella attól tartott, ura beteg lesz… Mária csendes, jó asszony volt, nem csoda hogy Kázmér most gyászolt. Orvosnő volt. Milyen sok beteget meggyógyított! De magát persze nem tudta. Kázmér ezért is csodálkozott a haláleseten. Hogy nem vigyázott magára? – gondolta. Az élet számára most nem ment tovább. Emlékszik arra, hogy kisfiú korában milyen sokat játszottak. Milyen sokat tolta neki a kisautókat. Ha erre gondolt Kázmér, el is sírta magát. Kázmér nem tudni miért, de az apját nem gyászolta annak idején úgy…
Vallomás
Elkapott az öregség magányomban csöndesség lépésemben bambaság lázadásban gyávaság. Látásom még épségben gyönyörködöm szépségben elmémet még használom verset írok, sajnálom. Lettem volna bankáros vagy egy limuzingyáros nem lettem csak oktató ide-oda dobható napszámosa népemnek ez való az énemnek...
Monsieur Xavier DuPont, közvetlenül azután, hogy vámpír létére megmagyarázhatatlan szeszélyből fél éve vegetáriánus étkezésre adta fejét Kongó ádáz vadaktól hemzsegő őserdejében, teljesen elvesztette repülési képességét, ráadásul fogazatát is elhullatta. Hasát fájlalva fetrengett a földön, ami lássuk be, nem illeszkedett épp arisztokrata vérvonalába. Bánta már, hogy bohém mód néhány hónappal ezelőtt háta mögött hagyta az unalmasnak vélt Európát. Kíváncsisága akkortájt hágott tetőfokra, midőn a Le Monde hírt adott a Kongóban dúló belga barbarizmusról. A vérködös messzeségbe révedő Kongó egyszeriben Kánaánnak tűnt szemében.
Első nap
− Ha karantén, hát legyen az. Mi nem megyünk sehová, de ide se tegye be senki se a lábát! – ízlelgette az új helyzetet Lajos. Vacsora után voltak, Mari kisírt szemmel mosogatott. Keze meg-megállt a zsíros, meleg lében. Könnyei végigcsorogtak az arcán, le se tudta törölni. − Na, ne sírj már! Nem hal bele mindenki a COVID-ba. Anyád meg korához képest igazán jól bírja magát. Még csak lélegeztetőre sem kellett tenni. A lélegeztető gép hallatán Mari hangosan elsírta magát.
Ólomsárga Az meg milyen A kurvásan magakellető kérdőjelek kokettáló hiánya, itt, az első sorban, nem bizonytalanságot jelent, elmaradásuk lehetőséget kínál a hazatalálásra, a haza találására. Mint ferde járda mellé sepert, sárgán a sárban rothadó levélmassza, olyan, valami árnyékféle is essen rá, csak úgy, korfestőként, a békés hangulat kedvéért.
Egyszer, szinte véletlenül, betévedtem egy boltba. Már nem tudom, miért mentem be, talán melegem volt ebben a hőségben és azt hittem, ott van valami klíma. Ehelyett egy klimaxos hölgy fogadott. Igaz, kedvesen kérdezte meg a pult mögül: – Mit kíván, uram? Most mit válaszoljak neki? Hogy „mars, fordulj a falnak és húzd le a bugyidat!”, vagy mit kívánok én tulajdonképpen? Zavaromban megkérdeztem: – Kenyér van?
analógia
hogyan is lehetne bárkié akár csak kvantumnyi belőle ha egyszer mindenkire sugárzik ám forrása nem rendelkezik vele
birtokolja de nem tulajdon mivelhogy visszavonhatatlanul lemondott róla
Történik 1988 telén, Nagyváradon. Szegényesen berendezett garzon a 11. emeleten. Kopott bútorok: egy ruhásszekrény, kétszemélyes rekamié ágyneműtartóval, melyen egy tévé- és kazettás rádiókészülék látható. A szoba közepén asztal négy székkel. A sarokban hintaszék. A falon tükör és Nicolae Ceauşescu elnök arcképe. A földön összevissza különböző tárgyak hevernek: zoknik, könyvek, dobozok stb. Függönytelen ablak alatt feltűnően hosszú fűtőtest húzódik. Ennek ellenére szokatlanul hideg van a szobában. Vasárnap. Első jelenet (Rudi, Aurica. Alszanak. Hirtelen felberreg az ébresztőóra a… parkettán.) RUDI (kidugja fejét a paplan alól. Fején báránybőrkucsma). Ébredj, Rica! Takarítani kellene. AURICA. Miért, hány óra? (Ásítva tapogatódzik az ágy mellett sorakozó üvegek közt.) Egészségedre és az övére! (Az elnökre emeli a palackot.) RUDI. Kilenc óra. AURICA. Hukk! Akkor ráérek, a cukrászod úgyis csak dél körül érkezik. Jaj, a fejem, a fejem! Mindjárt szétpattan. RUDI. Miért piálsz, ha ennyire nem bírod? AURICA. És te? Miért piálsz, ha még kajánk sincs? RUDI. Jó, hogy mondod. Csinálnál nekem reggelire egy szalonnás rántottát úgy öt tojásból?
afrikai anzix
arcot rajzol a bazalt forróságtól részeg lépcsők indulnak a csúcsra a hegy fölött felhők füstje száll a barlanglakás ajtajában egy megkövült őslakó mereng előtte az eukaliptusz-út a kaktusztüske tenyerembe vérzik az égig nyúló pálmalábak erdőtűztől feketék
égbe szökött az óceán és a kókadt banáncserjék vízért könyörögnek
Még idejében érkezik az éjszaka. Darabokra törik, szétszakad hirtelen, anélkül, hogy egyetlen hangot is kiejtene. Mintha kettőig sem tudna számolni, fekete szakállával és viasz arcával a szemekbe világít. Furcsa, a hangyákhoz hasonlít. A támadó ok nélkül nekiugrik bajtársainak. Ide sorolhatom a tehetségeseket, a mit sem sejtő kedveseket, a meggörbülteket, az eltévelyedetteket. Majd elmondja, és megkérdezi. Meghatározó módon manifesztálódik a teremtmények világában. A tan megkeményedett, ez a periodikus változás titka. (A könyv sértetlenül került elő a holdbéli barlangból.) Pusztításra figyelmeztetnek a lepecsételt kövek. A teremtéshalmaz bojkottja okozhatja. Működik, de nem úgy. Az égi út az ő erőszakosságára bízva. (Nincs égi út, csak termékeny vidékek vannak.) Megszakíthatatlan sorokban jöttek a hangyák a sötétben. Az átéléssel szemben az esztétikai igazságot részesítik előnyben. (Bemutatja, véghezviszi, megteremti.) Tanításuk még nem jutott el a megvalósulásig. Az egyik iparos, a másik hordár, ritkábban csavargó. Valaki ráül, mert jó, rohanva jön, emésztőszervei furcsák és hosszúak. Tiltakoznak az ellen, amit a filozófusok mondanak, a kezükben kő, élőlény, egészen közönséges. Vadat fognak az indák. Megdermed, az élet csak nehezen áll össze újra. (Apró szilánkok, maszek humanizmus, panaszkodni a legkönnyebb.) Hátukon szétnyílt hátizsák, és vérző seb.
Megint a kertre nyíló ablak a képkeret: hullámzanak lombjai a nyírnek, zöldarany süveghegy – tuják levéldárdái merednek fürtökben duzzadó tüskés termések fölé – Nyárközépi kertben lüktet az élhető lét velem, bennem a lélek kiáltásmaradéka, s a szóé, – ahogy a gyökerek életnedvei – áramlik, indul növekedésnek a fényben. Ma szélárnyékot választok magamnak, messzire szöknék a szikkasztó magányból.
KIKÖTŐ
Kikötő vagyok, hajók menedéke Kicsik és nagyok koptatják partomat Maradok mozdulatlan Évszázadok, évezredek óta Ellenállok viharnak, jégnek Kereskedők mohó harácsolásának Kikötő vagyok, sóhajok menedéke
Nagyanyja – édesanyja megítélése és a falu szája szerint – nem élt épp erkölcsös életet. Lehetett ebben valami, hisz az anyja két házasságon kívüli gyerek közé született, egyedüli törvényesként. Soha nem beszélt neki arról, őhozzá hogy viszonyult a falu és a többi gyerek, de biztosan érték sérülések, különben nem emelt volna pici korától kezdve benne is a szexualitását jól körbezáró, koncentrikusan egymásra épülő gátrendszert. Stabilnak bizonyultak a felhúzott falak, hisz házassága évei alatt úgy volt nő, hogy ez a védrendszer szinte teljesen ép maradt, a felszabadult szeretkezéseket, a teljes orgazmust sem ismerte meg. Nem mintha nem élvezte volna általában az együttléteket, de az örömhöz nála hozzátartozott a szégyenérzet és a hiány is, ami miatt az ágyban soha nem kerülhetett egy hullámhosszra férjével. Hiába sikerült időközben megszabadulnia néhány kevésbé szilárd tabutól, lelkiismeretfurdalás és pironkodás maradt mindegyik helyén. Talán ez is közrejátszott abban, hogy házassága utolsó éveiben már kerülte az intim együttléteket. Kapcsolatuk tűréshatárig mérgesedett, és párja egyre gyakrabban vágta fejéhez "Te még arra sem vagy jó, hogy a lábad széttedd!". Ő pedig magábagömbölyödve ebből a mondatból épített újabb falat a meglévők köré.
Gyermekkorom boszorkánya Juli néném volt. Hajlott hátáról már csak a macska hiányzott, állán, a csúf szemölcsön szőrszálak lifegtek. A hideg rázott, ha meg kellett csókolni. Meg kellett. Minden találkozáskor kétszer is. Ezt diktálta a családi összetartás és szeretet. Imádott nagyanyám testvére volt ő, aki kegyetlen nagyapámtól való válása után ennél a férfit soha nem ismerő asszonynál kapott menedéket gyerekeivel együtt, s cserébe cselédjévé vált. Juli néninek fogalma sem volt arról, mennyire rosszul bánik az emberekkel. Ha botjára támaszkodva kilépett a házból, még a galambok is behúzták a nyakukat. Csakúgy, mint apám, nagybátyáim, a meglett férfiak. Mind féltünk tőle. Ártatlan gyermekésszel sokáig azzal mentegettem magam előtt, hogy bizonyára sokat csúfolták kiskorában, azért kérgesedett meg a lelke. Nem lehetett egyszerű a balesete után.
és ami már rég nem neked szól.
Sokáig nem éreztem szükségét, hogy kilépjek a kovácsoltvas kapun. A „birtok” kimeríthetetlennek tűnt. Ha friss vakondtúrást találtam, elég volt csak lehasalni a fűbe, és várni. Előbb-utóbb megmozdult a kupac csúcsa, és akkor az ember a tenyerével egyszerűen kifordította a bársonybundás, kapálózó kis fúrógépet. Utána rögtön el is engedtem, mert megunhatatlanul szórakoztató volt, ahogy egy gyorsúszó mozgásával hadarja vissza magát a föld alá. Nagyapa ezt is ostoba játéknak tartotta, a vakond kártevő, ha már megfogtam, akkor miért nem... Úgyhogy leginkább szieszta idején lestem a vakondot.
Béke veletek! –
Ez nem novella. Nem is dokumentum. Nem krimolett. Ez egyszerűn nem az, ami. Ha ugyanis az lenne, akkor már nem lenne az. Arra ébredtem egy borús/napos reggelen, hogy pisilnem kell. Ekkor még nem vettem észre semmi szokatlant. Még akkor sem, amikor megvakartam a tökömet. Vissza is feküdtem, aludtam még vagy két órát, ami, utólag úgy tűik, súlyos hiba volt, de nem bántam meg, mert szép, szürrealista álmaim voltak, mint általában, amikor nem bánom meg, hogy visszafekszem még két órára. 
|
