Keresés a honlapon:

Tönköl József: Milyen volt PredrágovicsLincsi?

 

 

 

 

Milyen volt PredrágovicsLincsi?

 

Mintha aratási ünnep volna, áldomás, szertartás, áldozatbemutatás, elszéledtek már a szereplők, hajdani világjárók, lábuk többé nem éri a földet, hasztalan keresgélik csizmaheggyel, a föld nincs ott, ahol eddig volt és lenni szokott, bolyongnak újra az Isonzó partján, kinyűtték, letaposták a füvet a Don-kanyarban, újra foglyok Szibériában, egykor permetező vitézek, árulók és elárultak, megöregedtek, félrebillent a fejük, se hírük, se hamvuk, vigyázzák a rézgálicos inget, mely gyökeret vert a szélső szőlőkaró tövén. Az első pohár után sóhajtozva és megkönnyebbülve mondják, hogy minden korty a léleké, néhányan kapatosak lettek, ittak, mint kaszások a kánikulában, többet a kelleténél, vannak elegen részegek is, csüggedtek lettek, erőtlenek, eljámborultak, fekszenek a füvön, kenyér, tűzték bicskavégre az elmének vidámságot szerző pecsenyehúst, az és a noha dúdol hasukban. A démonok uralta pincetestvéreknek telik az idő odabenn, gyorsan, mint a mesében, töltik egyik poharat a másik után, bekapják, a maradék bort megjáratják a nyelvük alatt, az utolsó cseppig megisszák, elveszett benne a bú végső szála, napot, évet nem emlegetnek, a hordók, mint a templomok, pihennek, már csak a nemes fickók énekelnek, csujogatnak, mintha táncolnának, bódítóan hangzik a mondat: egye meg a tyúk a meggyet, ne szeressünk ketten egyet! Az öregek nehezebb csizmákban hazamentek szépen, olyan ámolygósan, hogy minden félórában léptek egyet. Az asszonyok nyúl szőrénél puhább sötét szakálla után kacsintani se tudnak. Nekik csak nyár és tél van, a hó nagy ernyőivel, lapátok nyelére fagyott meztelen ujjakkal, kaporszaggal, lószaggal, venyigeszaggal, reszketeg köddel. Szeptemberben már fehérben áll a pajta, májusban még nincsen tavasz. Újra vágják a kuglikat, csettegetik az ágakat a télre. Arra valók. Meg hogy hajtsák a köszörűkövet. Mondják, pohárral a kézben akarnak bársonyos ravatalra kerülni, fekete kendőre, lelógó takaróra. A pince: parasztnép s hordók hasa, abroncsokkal kerítve. Volt itt békesség, de régen volt, már nem emlékeznek rá, talán akkor még nem is éltek. Néha imádkoznak, mondják, hogy a menyecskék fara úgy ringjon, mintha felfújt hólyag lenne odakötve, hogy adjon az ég sok búzát, melyből lesz majd jó kenyér, adjon esőt, mely majd megnöveszti a kukoricát és füvet a bárányoknak és a teheneknek. Vesznek határnevek: Bábahalma, Bekerített, Agyagverem, Borjúrét, Remete, Dobogótető, Kiserdő, Malomsűrű, Százhold, Hatfa, Halastó, Rókalyuk, Szőlőoldal, Proletár, Kertekalja, Nyulak kútja, Csörgeticsorgó, Zúgóberek, Holtnádas, Almásálé, Szálas, Nyugvóhely, Kismosó, Hidegkút, Bagolysűrű, Veréberdő, Kenderáztató, Kopaszdomb, Hatfa, Császló. A határban bőven van nyúl, vaddisznó, őz. Van sok borz is. De már nem keni zsírjával senki a csizmát. A kutyaborz büdös. A disznóborz feje olyan, mint a disznóé, ha nagyon meghízik, hasa a földet éri. Vesznek pocelán- és vasedények, kancsók, tányérok, lábas, félkupás üveg, kanál, villa, gyújtó szerszámok, pipák, pipaszurkálók, rézdrótból csavart láncra kötve, gerebenek, orsók, guzsalyok, kuruglák, sütőlapátok, mángorlók, fejő edények, nagy pléhüstök, bödönök, balták, szekercék, karózott kerítések, mozivásznak, vadcseresznyefa kérgével körültekert pásztorkürtök, a fúvókák tövét szurokkal öntötték be, hogy ne szeleljenek, az öböl felőli végük hajlott, hímzés-minták, csokros bogár, pogácsás hím, szárnyas minta, kettős alma, kicsi török alma, inas alma, szekfűs minta, kicsi rózsás minta, keresztesrózsás, likas rózsás, vajformák, gyűrűk, pecsét-nyomók, gombok, félgömb és egres alakúak, viharlámpák, házszámok, utcanevek.

A lecsapott fejű domb csak a nyugati oldalról enged kilátást az elszélesedett völgyre, a faluk gyönyörű gyöngysorára, a végvidékre, rétekre, szántókra, elhagyott és kivénült gyümölcsösökre, erdőfoltokra, egészen odáig, ahol az Alpok nyúlványai előtt az égbolt leér a határhegyre, a holdhegyre, ami az ég és föld házasságából eredt szélkirályé, akinek négy testvére van, napkirály, holdkirály, tűzkirály, ködkirály. A felhők az utóbbi leányai, a villámok pedig a tűzkirály fiai. A hegyen tanyáznak a holtak lelkei, s gyertyák égnek az aljában, előtte még kiválik néhány falu templomtornya, kéményekből füst eregél, a felhők cammogva, mint a tehenek, arrafelé tartanak, s olyan sűrűek lesznek, hogy lementekor a napot egészen eltakarják. Itt már egészen sötét van, mikor még az őrhegy csúcsa bíborfényben tündököl. Ez a macskák hegye, akik az életben sokat vétkeztek, fekete macska alakjában erre kóborolnak, néha követ kell dobni valamelyik bokorba, s mondani: Szent Illés, űzd el a gonoszokat és hozd el a holdat! Ez szerencsés hegy. A gazdák szerint a belseje üres, olyan, mint egy fölfordított tál, ott sem ördög, sem angyal nem lakik, ott kígyókká és galambokká változtatott emberek élnek, kincseket őriznek. Ha valaki szentségtelen dolgot követ el, a napkirály a férfit kígyóvá, a nőt galambbá változtatja. Ilyen hegyben lakik a szürke farkaskuvasz is, a fehér juhászkomondornál kisebb, de mérgesebb természetű, ugatása a hegy belsejéből kihallatszik. Ha ez az állat kijön, hogy a forrásnál vizet igyon, akkor tartós esőzés várható. Aki a piszkába lép, előbb-utóbb kincset talál. Akinek kívánsága van, az böjtöljön három napig, aztán vigyen fel a hegyre napfeljötte előtt egy darabka húst, fekete tyúk két tojását, a húst és a tojást egye meg, a tojás héját ássa a földbe, akkor a boszorkányok nem árthatnak neki, teljesül a kívánsága. A hegyoldal vizes, forrás-forma kiütésiben, gödreiben van gyapjúsás, a füvek között terem meg.

József bátyám a derékig érő árvacsalánnal benőtt gyepűnél áll, s azt kérdi: milyen volt PredrágovicsLincsi? Hát elfelejthetetlen, gyönyörű, szerelmes. Hát milyen Zombor? Borostás, poros, mint egy ember, küldetéses, jobbat akaró, igazat mondó, mint az író, Herceg János, aki a bácskai lapály valamelyik árkában guszale-maszalét játszott, találkozott parlagi gavallérokkal, nábobi hajlamú suttyókkal, akik cinkelt kártyával bolondították maguk felé a szerencsét.

Ami Józsefet a szerb korzóra visszahúzza, az mégiscsak PredrágovicsLincsi. Nem tud a képzeletre bilincset rakni semmi, szólnak a füttyentések a bájos kisasszonyoknak, úrihölgyeknek, akik reménységet ébresztenek a férfiakban, tekintetükkel parancsolnak, egészségesek, mint a hajnal, bárkit a pokolra juttatnak, a hajuk jobbra-balra illatozik az utcákon, szólnak pöttömnyi tamburák, jön Tilger, a szitás, Schneider, a kárpitos, a kurtára nyír szakállú tekintetes úr, Kosta Grk meg újra a háború előtti bécsi Wiener Nachrichtent böngészi.

„Szép napunk van.”

„Szép.”

Vérmes nézésű, duhaj ember nyargal be habos lován a kávéházba, belelő rozsdás pisztolyával az aranyozott keretű tükörbe, amiből rögtön tudja az elnémult vendégsereg, nem szerelmet virágzott neki az éjszaka. Ilyen világ volt az. Akkoriban mindenki Pestre ment, s nem minden lány rosszult el. Divat lett jövendőt olvastatni, mondatni, Zomborban és környékén gyakran tárgyaltak szöktetési kalandokat, titokzatosan suhogtak a selymek, a vásárban gyakorta megjelent Csíró, azaz Falcione Sándor. De eltűntek az illatok, a fények, a színek, a lószakértők, elnyargaltak a büszke paripák, paraszt-táltosok, magukkal vitték a tündöklő szépségű doroszlói lányokat. Leléptek a járdáról, bezárkóztak valahová, soha többet nem mennek ki a korzóra, ahogy a többiek, a köztiszteletben álló személyek, borbély, hentes, pap, lapszerkesztő. Milyen volt PredrágovicsLincsi? Ráérős és andalgó? És Sándor Margit? Nos, az ő muskátlis ablakára vetett pillantásokat a hórihorgas lábszárú, epekedő, vágyakozó rajztanár, amikor a sétány fái alatt végigbicegett. A gimnázium magyar tagozatának egykori diákja. Herceg János így emlékezik rá: „A tanárok egy része is elment az első év után… Mihalek se jelent meg többé a másodikban az algebrával, se Horváth József, a rajztanár, akit Pemzlinek csúfoltunk, s aki hazament Sopronba, hogy majd a magyar akvarellnek legyen, legalább technikában, utolérhetetlen mestere.”

Az Apatini út népe sokáig emlegette? Margit is? Van-e édesebb kép, mint egy dézsában fürdő leány látványa? Aki padlóra rázza a vízcseppeket. Ha ma boldogtalan változás esne rajtunk, gondoljunk a függöny mögül leskelődő lányra, a királynői nevűre, gondoljunk azután PredrágovicsLincsire. Elromlott ez a világ, meg van indulva az Antikrisztus a földön, viszi a korsóját, s aki abból iszik, annak vége, az mind a pokolba megy. Egyre kevesebb az édes húsú, szerelmes asszony, aki olyan titokzatosan tud mosolyogni, mintha mindent tudna mindenkiről. Ebben a világban egyre több a szívtelen hidegség. A tamburákról leszakadtak a húrok. A csordáskutyák, a varkocsos juhászok összeverődve nézik kemenesszentpéteri Józsefet, aki szerette az embert, és mindenekfölött a tisztességet.

„Szép nap kellene fölénk.”

„Az.”

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-06-25 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.