VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szilasi Katalin: Karantén /Színmű/
Karantén /Színmű/
I. jelenet
Szereplők: Férj, feleség /40 év körüliek/ Giulia, postás, doktor, Erzsi Helyszín: Igényesen berendezett szoba, egyik sarka konyhasarok. Jobb oldalon bejárati ajtó, baloldalon fürdőszoba-ajtó Idő: 2020 tavasza, délután
Feleség: (Bejön, bevásárlószatyrokat cipel, liheg.) Na, hála a jóistennek, hogy ezzel is megvagyok. Élesztőn kívül mindent kaptam. Nagy csoda, még kézfertőtlenítő is volt. (Leveti a cipőjét, a kabátját, a szájmaszkot, a kesztyűt, kezdi kipakolni a konyhasarokban a vásárolt holmit.) Férj: (Kulccsal nyitná az ajtót, bejön kabátban, utazótáskával a kezében.) Van itthon valaki? Feleség: (Meglepődve) Hát te? Hogy kerülsz ide? Mi a fenét keresel itt? Férj: (Kabátját levéve otthonosan a fogasra akasztja) Ha nem csal az emlékezetem, itt lakom. Ide vagyok bejelentkezve, ez az állandó lakhelyem, és itt kell a két hét kötelező karantént letöltenem. Feleség: (A maszk után nyúl.) Tán megfertőződtél? Beteg vagy? Férj Á, dehogy. Legalábbis remélem, hogy nem. De aki manapság Olaszországból jön… Feleség: (A kesztyűt is felveszi.) Mégis, hogy képzeled? Csak úgy egyszerűen beállítasz ide, azok után, hogy külföldre szöktél a válóper elől? Most meg két hétig itt leszel? Férj: Drágicám, ha tizennégy évig elviseltük egymást, mint férj és feleség, ezt a két hetet csak kibírjuk valahogy. Feleség: Ne szólíts drágicámnak! Már régóta nem vagyok a drágicád. Férj: Most sem vetted észre az iróniát? Hiába, (sóhajt) sosem volt érzéked a szavak mögötti többletjelentéshez. Feleség: Igen, mert én csak az egyértelmű szavakból értek. A szavakból meg főleg a számokból. Azért lettem statisztikus és nem költő. A számoknak nincs semmiféle többletjelentésük, ironikus felhangjuk. A számok megbízhatóak, nem úgy, mint egyes emberek. Férj: Hát persze, már amennyiben a számok valósak. Ha azt mondják, hogy negyven halott, akkor az nem harminckilenc és nem negyvenegy. (Kimegy a mosdóba.) Telefon: (Csörög, feleség fölveszi, idegen női hang.) Hallo! Giovanni mio! Felség: Jánosod most éppen a budin ül! (Mérgesen lecsapja a kagylót.) Férj: (Lehúzza a WC-t, kijön, a nadrágszíját igazgatja.) Ki telefonált? Engem kerestek? Feleség Hát persze! A készenléti rendőrség. Érdeklődtek, hogy hordod-e a védőmaszkot? Férj Ó, hát erről meg egészen elfeledkeztem. Milyen rendes tőlük, hogy figyelmeztetnek. (Előveszi a zsebéből a szájmaszkot, fölteszi. Házilag készített, bele van hímezve: GIULIA.) Egészen biztos, hogy itthon is kell hordani? Feleség: Hordjad, csak hordjad! Látom, Giulia a legújabb múzsád. És milyen szépen tud hímezni! Ő volt az a sürgős könyvbemutató, ahová pont a válóper napján kellett elutaznod? Férj: (Álmodozva) Tudod, nekem Giulia adja az ihletet, szárnyakat kapok tőle, szállni, repülni szeretnék, ha a közelemben van. Mintha a Pegazus lován ülnék. (Hétköznapi hangon) De te meg hová készülsz? Feleség: Repülök vissza a boltba. Az egész hétre beszerzett élelmemet te két nap alatt felfalod. És mivel gyerekünk nincs, aki ezekben a nehéz időkben ellátna bennünket, te meg szigorúan ellenőrzött karanténban vagy, kénytelen vagyok én menni. (Veszi a bevásárlókosarat.) Férj: Tényleg. Még csak gyermekünk sem született. Nem fogok továbbfolytatódni senkiben. Ki viszi tovább a tehetségemet? Feleség: Mert hiába kértelek, mit kértelek, könyörögtem, hogy legalább egy gyerekünk legyen! Mindig arra hivatkoztál, hogy a csecsemő téged zavar az írói kiteljesülésedben. Pedig hogy elképzeltem egy szép, szöszi hajú, kékszemű kislányt, aki olyan lett volna, mint én vagyok. (Karjába veszi a kosarat, ringatja, mint a kisgyereket.) Vagy egy barna hajú, feketeszemű kisfiút, aki meg olyan lenne, mint te (Ránéz)… mint te voltál. Na, majd folytatódhatsz a Giuliádban, ha egyáltalán kikerülsz ebből a karanténból. No meg persze, ha túléled a járványt. Férj: Miért ne élném túl? Én nem vagyok beteg! Feleség: Még. Majd leszel. Azt mondják, mindenki átfertőződik. Csak idő kérdése. (Indulna a kosárral, csengetnek, kétszer, hosszan. Összerezzennek, a férj kiveszi a zsebéből a kesztyűt, felhúzza, a feleség ajtót nyit.) Postás/hang/: Már azt hittem, nincsenek itthon. Hogy lenn kószálnak valahol a tilalom ellenére. Csak maradjon benn, asszonyom, szigorúan másfél méter távolságra! Nem kell aláírnia semmit. Majd bedobom a küldeményt. Feleség: (Majdnem hanyatt esik a nagy doboztól.) Hát ez meg mi? Neked jött. Tóth János író…, Pacsirta út 3. Férj Te Juliska! Ezek az én könyveim! Hát mégis megjelent a kötetem! Ezek a szerzői példányok. (Kibontja, kivesz egy könyvet, körbetáncolja a szobát, fél lábon ugrál.) Hallod, Juliska! Te nem örülsz? Feleség: (Félre) Juliska neked az öreganyád. (Hangosan) Neked én nem vagyok sem Juliska, sem Julcsika, sem Julkó. Ez mind nagyon régen volt. Most maradjunk inkább csak a Júliánál. Férj: (Az ugrálástól kimerülve köhögni kezd, leroskad a kanapéra, zihál.) Feleség: (Megint indulna a kosárral a boltba, megáll, ahogy a férj köhögését hallja.) Na, mi van már veled? (Leül mellé, a hátát ütögeti. Felveszi a könyvet, nézegeti.) Szép nyomdai munka. Nem kapsz levegőt? Férj: Az örömtől… úgy kimerültem… Ha Giulia megtudja, hogy megjelent… olyan… olyan boldog lesz… hiszen neki…. neki szól… el tudod képzelni… Feleség: (Ledobja a könyvet, mintha fertőzött lenne.) Most fontosabb dolgom is van, mint képzelődni. (Kimegy a fürdőszobába.) Férj: (Lassan ledől, halkan, el-elfulladva mondja.) Drága, drága Giuliám… ezt a könyvet neked köszönhetem… a gyönyörű szemednek,… a cseresznye-ajkadnak, a… a hattyúfehér kebleidnek… a szép, sima bőrödnek, a… karcsú, formás…(Itt elfullad a hangja, lehanyatlik a keze, mintha elaludt volna.) Feleség: (Bejön, teljes védőfelszerelésben, kezében homlokhőmérő.) Na, mutasd magad! Jézus isten! Majdnem 40 fok! Telefon: (Csörög, feleség fölveszi.) Hallo! Io sono Giulia! Mio Giovanni? Feleség: János beteg. Telefon: Non capisco! Feleség: Johann ist krank. Telefon: Non capisco! Feleség: Iván bolen. Telefon: Non capisco! Feleség: (Félre) Még egy ilyen buta libát! Csak olaszul tud. A nagy múzsa! (Közben a szótárban keresi olaszul a beteg szót.) Biztos valami utcasarki lotyó. (A telefonba) Giovanni e malati. Telefon: (sír) Oh, povero! Feleség: Na, végre, hogy kapizsgálod már! (Leteszi a telefont, a férjet kezdi pizsamába átöltöztetni, közben azt hiszi, hogy alszik, beszél hozzá.) Hogy szeretted vagy tíz évvel ezelőtt, ha vetkőztettelek. A szemüvegeddel kezdtem, milyen édesen bandzsított a szemed. Aztán haladtam lefelé, milyen férfiasak voltak a szőrszálak a melleden, aztán… aztán ott álltál előttem izmosan, mint egy meztelen, görög isten. Hajjaj, mivé is tud válni egy egykor szép férfitest! Kopaszodni kezdtél, pocakod lett, a többiről meg már ne is beszéljünk. (Betakargatja.) Na, aludj csak tovább! Férj: Nem… nem aludtam… (köhögni kezd, hosszan, kínlódva) A nevedet… a nevedet szerettem meg először. Mondtam már neked, hogy… hogy nem is volt más nevű kedvesem, csak Júlia?... Aztán a kezed… ahogy simogattál, puhán, alig érintve a bőrömet… ahogy súgtad a fülembe, hogy Jánosom… (Zihál, kicsit hallgat.) A szemüveged, az mindig zavart. Feleség: Hát persze! Te intelligens voltál szemüvegben, én meg vaksi. Vagy, ahogy az utolsó évben neveztél, vak tyúk. Vak tyúk vagy, mondogattad, aki talált egy gyémántszemet, és nem tud vele mit kezdeni. Férj: Te Júlia, ha esetleg meghalnék, csak úgy egész véletlenül… bocsáss meg nekem… mindenért! Feleség: Jó. De csak akkor, ha tényleg meghalsz. Most egyelőre aludj! Azt mondják, az alvás gyógyít. Hozok vizes ruhát a fejedre. (Kimegy a fürdőszobába.) Férj: (Próbál felülni, akadozva Shakespeare-t szavalna.) „Nem fülmile. Nézd, már irígy sugár Szegélyzi a felhők nyíló kárpitát Kelet felől. Az éj lámpái már Feleség: (Jön vizes ruhával, megáll, hallgatózik.) Aha, már egyenletesen szuszog. Sőt, horkol. Akárcsak régen. Na, az jó. Akkor már megmarad.
Függöny
II. jelenet
Másnap, kora délután. Feleség a konyhasarokban teát főz, Férj ágyban fekszik, nyugtalanul forgolódik, majd nyöszörög.
Feleség: Ébredezel? Épp ideje már. (Odamegy hozzá, a homlokára teszi a kezét.) Kihívtam az orvost. Még mindig lázas vagy. Férj: Fel akar kelni, de visszahanyatlik az ágyba.) Nincs erőm. Te Juli… nekem… nekem… végem van. Feleség: Dehogy van véged, feküdj csak nyugodtan. Főztem neked finom kamillateát. Férj: Pfuj! Tudhatnád, hogy utálom. Feleség: Az most lényegtelen. Meg fogod inni! (Hozza a csésze teát, leteszi az asztalra.) Férj: Persze, mert az anyád, isten nyugosztalja, azt mondta, hogy a kamillatea mindenre jó! Feleség: A te anyád, sőt a nagyanyád is azt mondta, de te erre már nem emlékezel, csak amit az én drága édesanyám mondott. Ugye? Férj: (Legyint, nincs ereje vitatkozni, visszahanyatlik az ágyba) (Csöngetnek, Feleség ajtót nyit.) Doktor: (maszkban) Kezeit csókolom, drága Julika, hogy maga még mindig milyen szép! Jöttem, ahogy véget ért a rendelés. Hogy mennyien voltak ma! De kiskegyed óhaja számomra parancs. Feleség: Hát maga, doktor úr? Úgy tudtam, nyugdíjba küldték. Doktor: Jól tudta, Julika. Elküldtek, aztán visszahívtak. Jött ez a fránya vírus, a helyemre meg csak egy fiatal rezidenst tudtak keríteni. Be kell segíteni a kollegának. Jé! Az író úr könyvei? (Az asztalhoz megy, nézegeti a kibontott csomagot, egy könyvet kezd lapozgatni.) Szép, igen szép nyomdai munka. (Beleolvas.) „A szerelem teljesen elvette a férfi eszét, ahogy megpillantotta a lenge…” Férj: (Elhaló hangon megszólal.) Talán, ha megvizsgálna a doktor úr! Doktor: Hát az író úr a beteg? (Kezdi kipakolni a műszereket.) És mi a panaszunk? Férj: Félek, hogy ez a COVID–vírus. Doktor: Na, akkor feleljünk szépen! Milyen szagot érzünk? Férj: Én csak a kamillatea szagát… de már tegnap óta köhögök meg… Doktor: (Elővesz a zsebéből egy Negro cukrot.) Na, akkor kóstoljuk csak meg ezt a cukorkát! Milyen ízt érzünk? Férj: Édes… mentolos… Doktor: Nagyon jól van, nagyon derék. (Leveszi a maszkot.) Nem COVID. Férj: De ha nem COVID vírus, akkor mitől vagyok ennyire rosszul? Doktor: Azt nem mondtam, hogy nem vírus. Tudja az író úr, hogy hányfajta vírus létezik? Van a Nílusi-láz vírus, az Ebola, a HIV, a… Férj: Drága doktor úr, nekem most akkor melyik van? Doktor: Az majd elválik, ha egyértelműek lesznek a tünetek. Magas láz, hányinger, véres széklet… Férj: Jaj, én már mindegyiket érzem! (Meggörnyedve kitántorog a fürdőszobába.) Feleség: (Előjön egy csésze teával a konyhából.) Doktor úr! Egy csésze kamillateát? Doktor: Az jó lesz, kedves Júlia, tudja-e, hogy az mindenre jó? (Közben megissza a teát.) (elmenőben) Ja, majdnem elfelejtettem. Ha az író úr állapota válságosra fordul, csak telefonáljon kedvesem, és én már repülök is. Férj: (Előbotorkál a fürdőszobából.) Te Juli! Nem volt neked viszonyod a doktorral? Feleség: Ugyan, az apám lehetne! Férj: Nono! Az nem kizáró ok. Feleség: És ha volt? Vagy van is? Mi közöd hozzá? Válunk, nem igaz? Egyébként neked is van egy Giuliád! Férj: Az egészen más! Írt valami gyógyszert az öreg? Feleség: Nem. Mondta, hogy nem COVID. Férj: És ha az a nílusi vagy Ebola, akkor meg is halhatok? Feleség: (Vállat von.) Az most úgysem számít bele a statisztikába. Férj: (Visszafekszik.) Te Juli! Sajnálnál engem, ha meghalnék? Feleség: Sajnálnálak. Nekem kellene eltemettetni, mert mire az a csodálatos Giuliád ideérne, jó sokra rúgna a számla. A hűtés miatt. Férj: Ne hülyéskedj! Komolyan kérdeztem. Feleség: (Elgondolkozva) Sajnálnálak. Hiszen szerettelek. Emlékszel, mikor megkérted a kezem? Még a szemüvegem is elhomályosodott a meghatottságtól. Na, de ne érzelegjünk. Idd meg ezt a kamillateát, mielőtt teljesen kihűl! A doktor úr is azt mondta, hogy az Egyszerre: mindenre jó. Férj: (egy hajtásra megissza)
Függöny
III. jelenet
(Két hónappal később)
Férj: (A kanapén fekszik cipőben, a lába alatt újságpapír. Borotválatlan, elhanyagolt kinézetű, aludna, de nem tud.) Feleség: (Kívülről babrál a kulccsal, bejön. Sovány, sápadt, erősen hunyorog, kezében sportszatyor.) Hogy maradhatott nyitva ez az ajtó?! Még jó, hogy ki nem rámolták a lakást! Férj: (Felül.) Te vagy az, Juli? A szívbajt hozod rám. Azt hittem, hogy a nagypofájú Erzsi jön, tudod, a közös képviselő minden lében kanál felesége. Őt kértem meg, hogy takarítson már ki, mire hazajössz a kórházból. Feleség: (Pakolászik a szatyorból, az asztalra öt-hat orvosságos üvegcsét rak.) És elvállalta? Férj: El. De mondta, hogy csak rád való tekintettel. Értem egy szalmaszálat sem tenne arrébb, mert én senkiházi vagyok meg szemétláda meg kurvapecér, aki csak ahhoz ért, hogy a nőket hajkurássza. Feleség: (Sóhajt.) És milyen igaza van! Férj: (Odamegy a nőhöz, megfogja a kezét.) Hát végre kiengedtek! Nagyon lefogytál. Lánykorodban voltál utoljára ilyen sovány. Emlékszel, mire sor került az esküvőnkre, a jegygyűrű is majdnem leesett az ujjadról. De régen is volt! Feleség: Akkor már épp ideje volt, hogy végképp leessen. (A fürdőszobába megy, átöltözik.) Férj: A válásunkra célzol? Feleség: Mire másra céloznék? Férj: (Az orvosságos üvegeket nézegeti.) Jó isten, micsoda arzenál! Ezt mind szedned kell majd? Feleség: (Hálóingben, fürdőköpenyben.) Gondolod, hogy szórakozásból vettem meg ennyi mérget? Férj: Még nem is kérdeztem, hogy érzed magad? Feleség: Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Testileg-lelkileg. (Lefekszik a kanapéra.) De te tulajdonképpen mit keresel még itt? Egy hónapja megtörtént a válás, miért nem repültél már a te csodálatos Giuliád karjaiba? Akitől idehoztad ezt az átkozott vírust nekem. Te persze könnyen átvészelted, én meg majdnem belehaltam. Akárcsak a válásunkba. Én, vak tyúk, hónapokig nem vettem észre, hogy megcsalsz! Csak akkor eszméltem, amikor elém álltál, hogy válni akarsz. Hogy vár az új élet Olaszországban. El tudod képzelni, mit éreztem? Férj: Mert te sohasem figyeltél rám! Csak a számok, a képletek… Feleség: Egy statisztikusnak ez a munkája. Meg kellett volna értened, hisz ebből éltünk, nem a te verseidből, az álmodozásaidból. Férj: Persze, én szinte nem is léteztem számodra. Tudod egyáltalán, hogy hány könyvem jelent meg eddig? Elolvastál magadtól egyetlenegy versemet is? (Le-föl járkál, hoz egy takarót, betakarja vele Julit.) Igaz is, hol van a szemüveged? Feleség: Ellopták. A kórházban, amíg a lélegeztetőn voltam. Férj: Egy szemüveget? Ellopni egy szemüveget, ráadásul egy olyan sokdioptriásat? Feleség: Mindent lopnak, ami mozdítható. WC-papírt, tusfürdőt, ételt is. Férj: Csoda, hogy látsz egyáltalán. Feleség: Talán az lenne a legjobb, ha semmit sem látnék. Ha semmit sem láttam volna. Mellőlem vitték el, akik meghaltak. Egy éjjel azt hittem, rajtam a sor, hogy engem tolnak ki a kórteremből, legalábbis a testemet. Én meg, ami nem halt meg belőlem, a plafonról figyelem magam. Aztán, mikor rám jött a hányinger, felfogtam, hogy nem én exitáltam, ahogy a nővérek mondják, hanem a sarokban fekvő öregember, a Sándor bácsi. Én meg hál’istennek vagy inkább sajnos, még élek, még szenvedhetek egy kicsit. Te, János, írhatnál arról, hogy mennyire ragaszkodnak az élethez a szenvedők is. És minél közelebb van a halál, az ember annál jobban szeretne élni. Férj: Mint Gorkij Annája az Éjjeli menedékhelyben? Talán azért, mert a halál ismeretlen valami, az élet meg többé-kevésbé kiszámítható. És hogy meghalni végleges. Az anyag soha többet nem fog úgy szerveződni, hogy az te legyél. De hagyjuk a fenébe most a halált, hiszen egyelőre élsz, élünk. (Megigazítja Júlián a lecsúszott takarót.) Feleség: Jó, hagyjuk. De nem válaszoltál arra, hogy miért vagy még itt. Elváltunk, szabad vagy, a karanténod is rég letelt. Giuliád már biztos nagyon vár. Férj: Nem mondtam meg neki hogy már megtörtént a válás. Nem kellene bevenned a gyógyszerekből? (Hoz egy pohár vizet Júliának a konyhából.) Feleség: Nem? De hát miért? (Gyógyszert vesz be.) Férj: Giulia szép, fiatal, aranyosan csacsog, ahogy töri a magyart, meg kell zabálni. De ez a válás-dolog a mi ügyünk. Nem tartozik rá, ő ebben kívülálló. Jó, ha velem van, de ha nincs, nem hiányzik. Ahogy a többiek sem hiányoznak. Néha felbukkannak egy-egy regényalakban, vagy egy hirtelen jött vers őriz belőlük valami hangulatot, érzést. De amikor te bekerültél a kórházba, és megtudtam, hogy a lélegeztető gépre tettek, ha hiszed, ha nem, kétségbeestem, hogy talán nem látlak többé. Minden nap odamentem a kórház elé, természetesen nem engedtek be a biztonsági őrök. Ott tébláboltam, amikor a portás megsajnált. Örüljön neki, hogy nem engedik be, mondta, mert akkor van még valami remény. A végső búcsút általában szokták biztosítani. Feleség: János, akkor te megszegted a karantént? Hiszen neked sem volt szabad kijárnod! Férj: (Mosolyog.) Mert mikor tartottam én be bármilyen szabályt is? Feleség: Igaz, mindig bolond voltál. Kiszámíthatatlan. A valószínűség-számítás rád egyáltalán nem vonatkoztatható. Égtél, lobogtál, ha kellett, ha nem. Én meg csak a füstjét érzékeltem ennek a nagy tűznek. No és most hogy tovább? Férj: Kit érdekel a tovább, a lényeg, hogy most itt vagy, hogy meg fogsz gyógyulni teljesen. A most a lényeges, amit meg kell ünnepelnünk. Leszaladok a boltba valami jó borért. Vagy pezsgőt innál inkább? Feleség: Nem, nem! Jó lesz a bor. Én úgysem ihatok sokat, te meg a bort szereted. Férj: (Öltözik, visszaszalad a tárcájáért. Az ajtóban összeütközik Erzsivel.) Hogy az a… vagyis hogy bocsánat! Erzsi: (40 körüli kövérkés nő, kezében leveses fazék.) Na, nézd csak, még kilöki a levest a kezemből. Széllelbélelt alak! De jó, hogy már hazajött, Julika. Kitakarítottam a lakást ezután a semmirekellő férje után, hogy maga nyugodtan tudjon pihenni. Hogy mi volt itt! Poharak, ételmaradék, könyvek összevissza. Mondtam neki, ha rá meri tenni a kanapéra a lábát a sáros cipőjében, meglátja, hogy mit kap. (A konyhasarokba megy, felteszi a levest melegedni a gáztűzhelyre.) Ha az én uram lenne, már kikapartam volna a szemét. Feleség: A cipő miatt? Erzsi: A fenét! A nők miatt, Julika. Akinek ilyen felesége van, az miért kujtorog más szoknya után? Hoztam egy kis húslevest házi csirkéből. Anyám hozta be Csömörről, jó sárga, kukoricán nevelt volt. A Salgóné a másodikról is kérdezte, hogy hazaengedték-e már Julikát, majd süt egy kis piskótát, és eljön látogatóba. Mondtam neki, hogy ráér még, hadd pihenjen az a szegény beteg. Mondták a tévében is, hogy ez a Covid-kór nagy fáradtsággal jár. Na, megyek én is, nem zavarom tovább. Ha hazajön az a szélhámos ura, majd megterít. Azért, ha én Julika helyében lennék, kiadnám az ilyen férjnek az útját. Feleség: El fogom küldeni. Most még hadd maradjon egy kicsit, de elküldöm, mert olyanok vagyunk egymásnak, mint a tűz és a víz. Ha továbbra is együtt maradnánk, előbb-utóbb kioltanánk egymást.
Vége
Megjelent: 2021-05-22 20:00:00
|
