Szilasi Katalin versei (Télutó, Tavasz?)
Télutó
Még hóban kucorognak a bokrok,
és libabőrös a nagy tó,
ahogy átlábal rajta a hajnal
lilakéken.
Meggörnyedt öregember-fák
pisla szemükből törlik az álmot,
képzeletükben már leveledznek.
Nyílik az ajtó, nyikorog, kelek én is.
Még koccannak a hangok a fagyban,
ám lágyul a jégcsap a nap melegétől,
cseperészik.
Tavasz?
Sikolt a fény,
kondenzcsík hasítja az eget.
Nem gyógyulnak
a régóta gennyedő sebek.
Az ágak riadt póklábak,
kaszálnak összevissza.
Lázas duzzanatok
a bennragadt rügyek,
fájnak a fáknak.
Tébolyult madarak
fészküket bontják.
Szertedobálnak pelyhet,
fűszálat, gyönge fiókák
a földre esnek.
Idegszálakat penget a szél,
majd vihogva
egy villanypózna tetejére ül.
Az ember elcsöndesül,
tudja, hogy mindig a túlélő temet.
Én pedig megcsókolnám
a falrepedésből elsőként
kibújó legyet,
ha végre igaz tavasz lenne.
Megjelent: 2021-04-29 20:00:00
 |
|
Szilasi Katalin (Debrecen, 1949) Nyugdíjas tanár, író, költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
