Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: A pénisz töve

 

 

 

 

A pénisz töve

 

Hogyan csinálod, hogy ne rontsd el? Praktikákat akarsz? Női praktikákat? És évezredeseket?

Nem vagy te ilyen gyökött, hisz’ épp a kortalanságod fogott meg, a szabad szellemed. És a bögre forró almalé, amit a torokfájásomra adtál, hogy könnyebben tudjak dolgozni. Veled, melletted beosztva.

Mert ugyan mire mennél régi fogásokkal? És egyáltalán. Mi ez? Mi ez tebenned, mi ez a nőkben, hogy nekik kell nem elrontani, megtartani, fenntartani és élettel tölteni meg egy kapcsolatot? Végül is képesek rá, mert jók ebben, mert szeretik, ha élet van körülöttük, mert szeretik elsimítani a gubancokat. Mert szeretik letörölni a könnyeket, le kézzel-lábbal, bárhogyan. , És képesek, és meg is hallják a sóhajtást, bármilyen korú és nemű tüdőből jön is. De törekedni, pedálozni eleve, ugyan miért neked kell? Mert megpattan mellőled, mert elszeretik tőled?

Csak nem? Csak nem, hogy te is alapnak veszed a testi hűséget? Te is, és még mindig? Csak nem te is kidobnád, ha félremenne egy pillanatra? Ha félrelépne egyszer, de aztán, a biccenés után veled és melletted akarna tovább menni. Csak nem te is hosszú távra akarsz valakit? És csak úgy? Mert akkor eleve elveszed a kedvet magadtól, már az ismerkedéshez is. Mert unod, valld be, hogy unod, hét évezredes unalom van benned, hogy azt kell vizslasd az első perctől kezdve, hogy ez itt, előtted, ez a nagyszájú vagy éppen hogy berezelt pöcsös vajon alkalmas-e, jó lesz-e neked még holnap is? Meg azután is, meg azután is. Hű lesz-e hozzád testileg-lelkileg. Azaz megmarad-e melletted? És közben, míg méricskéled, míg mérlegre teszed az első gesztusait, szavait, elveszed magadtól a lehetőséget, hogy belevessz. Hogy csak élvezd. Megéld minden percét, minden apró kis, remélhetőleg kedves mozzanatát az együttlétnek. Hogy rácsodálkozz: no, nézd csak! Ő pöcsös, én meg punás vagyok, ő isten tudja honnan jött; hogy én is örülni tudok neki, és mégis tudunk együtt lenni, hogy kíváncsiak tudunk lenni egymásra. Kezdetnek nem lesz ez elég? Hát nem csoda, hogy egyikőtök se kapott annyira rosszat a másik nemtől, hogy egy életre elvegye a kedvét? Nem csoda már ez is manapság? És csak nem azt akarod tudni, hogy miféle praktikákkal kösd magadhoz, ha majd alkalmasnak véled a kötéshez? Mert mondd csak, ha tényleg együtt maradtok, nem fogod szégyellni ezeket az előre gyártott, betanult és lefuttatott fogásokat önmagad előtt? S mivel maximalista vagy, és pozitív az énképed, azonnal őt fogod hibáztatni. Hogy miatta kellett fogásokhoz nyúlnod. És ezzel, és azonnal el is értékteleníted őt, el a kapcsolatot, el, amiért nem spontánul alakult.

Holott te nem akartál spontán lenni. Te féltél attól, hogy nem elég csak magadat adni. Lehetőleg magadat. Mert ez is a modern ember, az egoista, a földhódító, a gépgyártó modern ember egyik elbizakodottsága. Hogy képes mindig, ha akarja, csak önmagát adni. Törekedni, azt lehet rá, de teljesen kizárni mindent, minden előző kapcsolati tapasztalatunkat, azt nem lehet. Hát csak próbálkozz az lenni, aki vagy, vagyis akivé tett anyád és apád, gyereked, volt férjed. Ismerd meg azt, aki vagy, aki lettél, és bólints rá. Bólints rá nyugodtan, vagy ne bólints, szemelgesd még egy kicsit magad, ha jólesik. Nyitott, bátor embernek ismerlek, képes leszel változtatni azon, ami nem tetszik magadban.

De a törekvést a hosszú távúságra, azt felejtsd el. Az csak arra lesz jó, hogy folyton görcsölj, hogy parázz is olykor, hogy vajon nem vagy-e túl ilyen vagy olyan. Pedig hát miért ne lehetnél olykor szertelen, vagy egyszerűen csak más, mint ő, hisz épp ez benned a jó őneki? Miért akarsz az első perctől kezdve hasonulni őhozzá? Hát nem volt elég? Nem volt elég, hogy úgy akartunk egyenrangúvá válni a férfiakkal, hogy olyanok akartunk lenni, mint ők. Pedig csak hatalmat akartunk, nem nagyobbat, csak ugyanakkorát, mint ők. S láttuk, hogy az ő hatalmuk a munkájukban van, és a tulajdonaikban. A kezükben, az eszükben, abban, amit örököltek vagy létrehoztak a munkájuk által. És dolgozni akartunk, és ők megengedték, hogy dolgozzunk. Gyerek és háztartás mellett. És a minket megelőző generáció hiába vívta ki a testiséghez, a test önrendelkezéséhez való jogunkat, mi továbbra is görcsöltünk. Szorongtunk és féltékenykedtünk és titkoltuk a férfi féltését magunk mellett, és elfogadtuk, hogy kevés az önbizalmunk, azért csináljuk. Azért félünk, mert csökkent rendűvé tesszük magunkat, magamagunk által. Holott tényleg azok vagyunk, mert hiába kezdtünk el dolgozni. Annyit még mindig nem kapunk, hogy ne kelljen félnünk az elhagyástól. És az ingatlanok és egyebek több mint háromnegyede még mindig a férfi nevén van, a férfiak nevén, és az átlag férfi bér is több, mint a női átlaga. Akkor ugyan miért is ne féltenénk azt az egy pöcsöst, azt az egyetlenegyet, aki adatott nekünk. Praktikákkal vagy azok nélkül. Naná, hogy féltjük, ha nagy anyagi-érzelmi stb. slamóba kerülnénk, ha egy nap kiröppenne a fészekből.

És tényleg praktikákat akarsz? Hogy húszévesen a férfi szeretőt akar, negyvenévesen szakácsnőt, hatvanévesen pedig már ápolónőt inkább? Nem egyszerűsítjük le így nagyon a férfiakat? Azért mégiscsak elég okosak is, annyira legalább, hogy az ő kezükben van majdnem minden. És elég praktikának is, hogy egy kis csúsztatással bennünket okolnak a féltékenységünkért. És mi ezt benyeljük. Holott ki kellene mondanunk, hogy a férfi, mivel többet birtokol, jólétet is jelent nekünk, vagy csak annyit, hogy vele igen, de nélküle igencsak nehezen tudjuk felnevelni a gyerekeinket, vagy egyáltalán nem. És ha így van, akkor mire ez a megkülönböztetés hosszú- és rövid táv között. Mire ez a puncidiszkrimináció, mire ez a punciüldözés?

Hol az a jó punci, ami nem csak megfogja, de meg is tartja a férfit? Egy kicsi punci azt a nagy, nem csak péniszből álló férfit? Ugyan már! Nem veszed észre, hogy a munkához való joggal csak a dolgaink száma nőtt meg? Hogy az előző generáció hiába járta ki a testünk szabad odaadásának a jogát, nem teremtette meg hozzá az anyagi, erkölcsi alapot. Társadalmi erkölcsit, azaz, hogy mindegy, honnan és kitől és miért lesz a testünkben a gyerek, az apja egyedül is fel tudja nevelni. Sőt! Előbb a nő képes legyen eltartani magát, egyedül. És olyan szinten legalább, mint szerencsésebb nőtársa, aki egyébként egy átlagosan kereső férfival él együtt. Vagy csak együtt él vele, s legalább a rezsit közösen fizetik. Látod, ezért kap még mindig jó jegyet, pozitív diszkriminációt a jól fogó, jól tartó punci. Ami, látod, már rég nem, sőt sohasem a pöcskőt fogja, hanem főleg azt, ami a pénisz másik végén van, ami a tövénél kezdődik, fölfele. De te tényleg ne kezdd el méricskélni magad. Te mindig is a magad lábán álltál, az orgazmuskészséged is megvan, megmaradt, bár hatvan felé ballagsz. Akkor meg mit akarsz? Mit még magadtól? Felejtsd el már legalább te a testi hűséget, az elvárásokat, legalább te emlékezz meg velem azokról, akiket kirúgtak, elhagytak egy röpke félrebrunzolás miatt. Mert ha neked csak az volt, inkább utólag az, s ha nem akartak vele megbántani senkit, akkor miért nem hisszük el ezt nekik? Ugyan hány nőt, férfit, apát és anyát rúgtak már ki ezért? És ugyan hány visszafogadó nőt és férfit próbáltak már megingatni a visszafogadásban a kérdéssel, hogy te. Tudsz még ezek után bízni benne? És a visszafogadók, a buták, elkezdenek töprengeni, ahelyett, hogy visszakérdeznének. És te, te erre, csak erre, egy pénisz útjára, járására alapozol? Csak? Mert az már elég? És a többi, hogy mit érez, mit gondol rólad, miközben hű a férfid, az már nem érdekel? Hogy lehet, hogy neki rabság a hűség, ami neked szabadon választott gyakorlat.

Szabadon? Tényleg szabadon, és nem félelemből, hogy mi lesz veled és a gyerekkel. Vagy csak veled, ha egy alacsonyabb életszínvonalat kellene megszoknod nélküle. A férfi nélkül, akinek így már igencsak mellesleg pénisze is van. És akkor már mindegy, nem, hogy mije van és kicsoda. A lényeg, hogy te birtokold. És te, nem kellene megkérdezni az ilyen fogadatlan agyturkászoktól, kéretlen-képtelen pszichológusoktól, hogy és te? Te nem érzed úgy, hogy megrövidíted a férfit, ha szorosra húzod a gyeplőt, hogy lehet, lehet, hogy vele élsz évekig, évtizedekig is netán és egyszer csak eszedbe jut. Kár volt, kár ilyen szorosra fogni, mert itt van, melletted maradt, melletted, annyi vihar után, annyi jó és rossz nap után is, hát akkor igazán megérdemelt volna egy kis ficánkolást, tapasztalkodást a puncik berkeiben. Hisz elbírta volna, el azt is a kapcsolatunk. Hisz’ itt van, itt maradt. Te, és miért pont a szexuális tapasztalatok terén zsonglőrködünk? Miért a szextapasztalat, a szexélmények nem öncélú keresése a tabu? Hisz a nők is észrevesznek ezt-azt a férfiakból nappal, mélységes lelki hűségükben is. Csakhogy, ami szabad, ami nekik szabad este, azaz elképzelni, milyen is lehetne, hogyan is lehetne ezzel és azzal, az a férfinak nem szabad. Ha a férfi képzeleg vagy tesz valamit más nővel, az baj. Az azt jelenti, hogy megunta a nőjét. Holott dehogy. Csak a más, az ismeretlen jó esetben sose félelmetes, csak izgató, csak kíváncsivá tesz. Ennyi és nem több a jelentése.

Te, és ha praktikákat akarsz, nem érzed, hogy ezzel megalázod. Leegyszerűsíted őt, egy recept, egy rutinrecept szintjére teszed őt. És ezzel el is értékteleníted azonnal. És főleg magad előtt. Te, tényleg! Csak nem olyan pasi kell neked, akihez elég egy recept? Egy rövid használati utasítás, és máris működik a kezedben. Mint egy jó kis botturmix a konyhádban. Ha nincs, vegyél egyet, tényleg jó. Gyors és praktikus, mert könnyen lehet mosogatni. Én még diót is daráltattam vele, és nem fuccsolt be.

No de Feri, az már mégiscsak más. És az az igazság, hogy szégyenkezem is miattad. Szégyellem, hogy azt a szabad szellemet, jó humort, és igazi, mély együttérzést és áldozatkészséget éppen te a magad kezével akarod megkötni, lekötni, beszabályozni. Hogy passzoljon őhozzá. Hát tényleg nem kell ezt magaddal csinálnod, és szégyelld is magadat, ha ilyesmibe kezdesz. Hidd el, nem kell semmit se tenned magaddal. Ő nem akar magához idomítani, különben folyton csak magát nézegetné a tükörben. Azt meg már bizonyára unja. Unja, mint a pap, aki mindig csak magának misézik. Unja, mint Ádám a Földet a teremtés után, kb. a második órában. Hogy jó, jó, meg szép is, de csak nekem egyedül? És ekkorát? És minek, ha nincs kivel megosztani? És ráadásul még össze is passzoltok, de ha én mondom, nem olyan durranás, mint ha egyszer majd te jössz rá. Feri egy csontja velejéig, vérre menően emancipálódott asszony férje volt. Bele is rokkant a nagy igyekezetbe. Hogy eleget is keressen, de otthon is úgy legyen minden, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Nagyanyáink nagykönyvében. Mert mondjuk a dolgozó nő szakácskönyve még sohasem íródott meg, s a dolgozó anyáknak szóló tanácsok se íródtak le soha. Bár próbálkozások azért voltak. De igazán azzal senki sem törődött, hogy lehet-e teljes gőzzel helytállni itt is és ott is. Az egyenlő jog valahogy kívül rekedt a konyhából és a gyerekszobából. A nők meg beletörődtek, hisz ezt ők akarták. Bár talán nem így. Ők akarták elhagyni a konyha, gyerek, templom háromszögét. Egyék meg, amit főztek, talán így gondolták. És Feri felesége tényleg munkagép és konyhagép lett. Dolgozott, amennyit tudott, itt is, ott is, csak hát túl komolyan vette ezt az egészet. És túl sokat aggódott, és észre se vette, hogy kiveszett, teljesen és örökre kiveszett belőle a játék, a pici csintalanság, a vágyott, az éltető kiszámíthatatlanság. Előbb az ágyukból, aztán az egész otthonukból kiveszett a játékos kockáztatás, a szerencse, a bátorság a szerencse, az egy kis kézben nem tarthatóság elismeréséhez és elfogadásához. Egy kis szabályozatlanság, legalább odahaza.

Egy kis édes semmittevés. Céltalan mosoly, tréfa, csiklandozás, valami, ami csak úgy van. Csak úgy lesz hirtelen, és van néhány pillanatig. Csak úgy. Ok nélkül és cél nélkül. Mégis édesen vagy sósan, kinek hogy tetszik. Az, ami önmagáért való.

Ami te lehetnél neki, ha nem akarnád eleve átgyúrni magad, mint isten a sarat, hogy eltakarja vele a bordát, amit Ádámból szakajtott, mert látta, hogy embere, teremtése koronája boldogtalan. Hát te legalább lásd azt az eleven bordát, fedezd fel magadban. A férfi vágyát a nőre. Az ember alapvetett vágyát az emberre. S te be is teljesíthetnéd ezt a vágyat, és pont te, és csak te, ha hinnél magadban, és ha előbb látnád is magad. Mert te meg Pista mellett éppen hogy nem lehettél soha elengedett. Családfő voltál mindig, szabályzó, de meg is tartó erő. Dolgoztál és gyereket neveltél és beosztottál és hű maradtál egy főleg önmagát szerető férjhez. És játszottál, játszottál mindig, amikor csak lehetett. Játszott, persze, veled is játszott a világ, az élet, becsaptak téged is pontosan annyiszor, mint mást, de te is, ha lehetett, csak játszottad, hogy mennyire komolyan veszed ezt az egészet. Bárhogy is volt, sose azon nyonyóztál, kinek és mit kell megbocsátanod, inkább az örömöt kerested, önmagad megvigasztalását, ha pofára estél olykor. És annyi mindent találtál vigasznak. Egy jó, fogadra való falatot, egy sétát, egy beszélgetést, egy jóízű rájövést. Igen, az a legjobb benned, ahogy rájössz valamire, hisz ismered jól az embereket, hát könnyen rájössz valami dőreségükre, valami álcájukra, amivel lustaságukat, önzőségüket takarják. De nem haragszol rájuk, mert inkább valami finom kis humort csinálsz, poént belőlük, de elfogadhatót, hát együtt nevetnek veled magukon. Szívesen, szívből. Hát tényleg nem tudom, mi bajod lehetne magaddal.

Feri pont erre vágyik, erre van kiéhezve. Egy emberre, aki békére törekszik. Békére, legfőképp önmagával.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-04-14 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.