Videó

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus Előadja: K. Nagy László színművész Rendezte: Szakálos Dénes László




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kovács Katalin: A modell

 

 

 

 

A modell

 

 


Kukovetz Nana, A modell, 1919 előtt, Budapest, Kovács Ádám gyűjteménye

 

Anna! – a borízű hang kiáltására összerezzent a lány. Lelépett a zsámolyról, a festőállvány mellé helyezte ecsetjét és felsóhajtott. Elfordította szemét a falnak támasztott állótükörtől. Elszorult a szíve arra a gondolatra, hogy – mivel nem volt pénze modellre – ismét saját, túlságosan is jól ismert testét kénytelen lefesteni. „Zsánerkép női akttal” – állt a megrendelőcédulán. Örömmel töltötte el, hogy festményt rendelt tőle a jó nevű szegedi orvos, de jobban szerette volna, ha végre valaki más lehetne a modellje. Anna karcsú alakján táncoltak a napsugarak. A szemközti tükörre sandított, idegenkedve szemlélte tükörképét. Idegennek tűnt a terpentinszagú műterem, és saját, testét vizslató tekintete is idegenül hatott, amikor farkasszemet nézett vele. Enyhén előrehajtotta fejét, a napfényben megcsillantak a nyakszirtjén bodorodó szőkés hajtincsek. Érezte kontyba tűzött hajának a súlyát, kedve lett volna leereszteni, beleharapni az asztalon díszletként várakozó gyümölcsöstálon művészien elhelyezett, friss őszibarackokba és világgá szaladni.

Tekintete végigsiklott a szegényes szatymazi ház két szobácskáján, ahol édesanyjával lakott. Kedvtelve nézegette a falra aggatott új festményeit. Abban reménykedett, hogy virágcsendéletei és tájképei mellett az itáliai kikötőrészleteket ábrázoló, világos tónusú képei is végre komoly vevőre találnak. Szembefordult a tükörrel és a félig behúzott függönyön át észrevette a borízű hang gazdáját. Középkorú, testes férfi volt, katonazubbonyt viselt. Anna megpillantotta a férfi szakállában az ősz szálakat, szikár arcán a kezdődő ráncokat. Szemérmetlenül fürkészte a férfi arcát, aki nem látott be a műteremként szolgáló, apró szobába. Viszolygás fogta el. Érezte, hogy verejtékcsepp csorog a nyakán, letörölte. Zavarta a testén végigkúszó fénycsík, a július végi, perzselő napfény. Ismét fellépett a zsámolyra, de elvesztette egyensúlyát. Megszédült, az asztalra helyezett vizespohár után nyúlt. Nem vette észre, hogy valami lecsöppent a mennyezetről. Nyúlós-ragacsos lett tőle az asztal és a pohár, Anna rémülten visszarántotta kezét, amikor véletlenül hozzáért. Az asztal sarka árnyékba borult, s az a ragacsos valami mindannyiszor puhán megvonaglott, amikor az ablak előtt álló, óriási platánfa árnyéka rávetült – úgy tűnt, mintha kínozná a fény.

Anna most már közelebbről hallotta a borízű hangot. Magára kapta a falból kimeredő, csupasz kályhacsőre terített nyári ruháját és észrevétlenül kiosont a hátsó udvarra. Az udvar sarkában kuporgott, fejét a nádkerítésnek támasztotta, kifejezéstelen tekintettel bámulta a lábánál kapirgáló tyúkokat. Az egyiknek, amelyik szívesen volt a közelében, nevet is adott, Csárdának hívta. Ez a tyúk most is Anna mellett kóricált, a lány kukoricával etette, és elmerengve végigsimított a tollán. Csend volt odakint, vihar előtti, fojtott csend. Anna nem gondolt semmire, átadta magát az érzékein keresztül beszüremlő ingereknek. Az égen végigúszó bárányfelhők vonulását figyelte. Elnézett a falu végén pirosló, mákvirágokkal tarkított pipacsmező irányába. Messzi tájakról álmodott: Nagybányáról, ahol déltájban vibrálnak a színek, és lila árnyékot vetnek az égerfák; Szicíliáról, ahol mézízű a nyári napfény, és darázsdongástól hangos a narancsliget; nagyvárosokról, ahol alkonyatkor a gázlámpák fényében megnyúló árnyékok nyomába eredhet.

Ismét hallotta a katonazubbonyos férfi egyre ingerültebb hívó szavát. Képtelen volt visszatérni a dohos szobába, ahol a használati tárgyakon és a falakon megül az áporodott pipafüst és mindennek régi-szaga volt, ez vegyült el a műteremben terjengő, átható terpentinszaggal. Mennyire más ez az orrfacsaró szag, mint az a másik szag, a nyers fa illata, ami gyermekkorában, apja asztalosműhelyében körüllengte! Nem akart elérzékenyülni, mégis elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, amikor a régi, kedves illatra gondolt. A kertajtóhoz lépett, óvatosan, az ujjbegyével nyomta le, nehogy megnyikorduljon. Úgy, ahogy volt, lenge nyári ruhájában, mezítláb elindult a pipacsmező felé, s futott, ahogy csak vitte a lába – oda, ahol nem hallja többé a borízű hangot.

 

 

  
  
 

Kovács Katalin (Győr, 1972), romanista, szakterülete az irodalomtörténet és a művészetelmélet, a Szegedi Tudományegyetem Francia Tanszékének oktatója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.