Videó

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus Előadja: K. Nagy László színművész Rendezte: Szakálos Dénes László




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Nyugodj meg, bogaram!

 

 

 

 

Nyugodj meg, bogaram!

 

Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján.

Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.

Az édesapád.

Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni?

Az édesapád – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató.

Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek.

Tessék!

Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre.

Nem ismerem magát. Volt szerencsém!

Hahó, kész az ebéd! – libbent a szalonba Indig Igorné. – Ejnye, de sápadt vagy. Kivel be­széltél?

Az apámmal – adta a közömböst az őszülő halántékú, enyhén pocakos történelemtanár. – Legalábbis ezt állítja.

Viktorral, azzal, aki nyolcvannyolcban disszidált? – kapta fel a fejét a felesége.

A tanár vállat vont.

Elég topis az öreged – pislantott a monitorba az asszony is. – Biztos, hogy ő az? Eddig azt hittem, meghalt az édesapád.

Akár ő, akár nem, irreleváns, küldd  a fenébe, és menjünk ebédelni.

Ejnye, de goromba lettél egyszerre! Igazán ezt akarod?

Te mit gondolsz?

Halló, maga ott a kapuban, megkérhetném, hogy távozzék?

Ez Indig Igor úr lakása? Szeretnék vele beszélni.

Szeretne veled beszélni – érzékenyült el a remegő hangra Ingrid Igorné.

Én viszont nem. Világos? – keményedett meg a tanár arca hirtelen.

Hát, szerintem, bocsáss meg, de nem kellene mégis tisztázni, mit akar – ellenkezett óva­tosan Indig asszony, nehogy felingerelje impulzív természetű férjurát. – Amiért nem a faterod, attól még meghallgathatod, nem? Hátha… hátha segítségre van szüksége, ha viszont mégis a faterod…

Itt van a nagypapa? – hallotta meg az utolsó mondatot Indigék nyúlánk, tíz év körüli kis­fia, aki éppen ekkor toppant a szobába.

Hogy a csudába lehet itt – tiltakozott bosszúsan a családfő –, amikor, ezerszer elmond­tam, hogy meghalt, te észkombájn.

De Igikém, hogy állíthatsz olyasmit, amiről magad sem vagy meggyőződve?

Már megint kekeckedsz? Egyáltalán tudok én veled olyat közölni, amit te kommentálás nélkül elfogadsz?

Bocs, ez csak egy szerény megjegyzés volt. Vagy boldogabb lennél, ha mindenre bólin­tok? – perlekedett a két szülő.

Khm! – köhintett az ajtóban váratlanul valaki.

A szülők meghökkenve bámultak a szakállas, kék dzsekis öregre. Mellette Ernő fiuk bazsaly­gott. Hát ezek meg hogy jöttek be úgy, hogy észre sem vették őket!

Behoztam a nagypapát az esőből.

Maga még mindig itt van? – reccsentett az öregre Indig úr. – Ernuska, miért hoztad ide ne­kem ezt a csavargót?

De hiszen ő a nagypapám.

Ezt maga mesélte be neki?

Az öregember válasz helyett el kezdett könnyezni, és csak sírt, szipogott némán, szomorúan.

Apuka, miért sír a nagypapa? Megbántotta valaki?

Még hogy nagypapa! Na, elég, elég, ne komédiázzon itt nekünk, mert ez nálam nem jön be.

Elnézést! – vette le szájmaszkját a túlvilágról érkezett (nagy)papa, és megtörölte szemeit.

Teszi gyorsan vissza azt a nyavalyás szájmaszkot! Még csak az hiányzik, hogy megfertőz­zön bennünket. Köszönöm, és most volna szíves elhagyni a házamat?

Nem hallgatnál meg előbb? Csak tíz percet kérek, vagy még annyit sem, aztán ha akkor is ragaszkodsz hozzá, ígérem, örökre eltűnök az életedből.

Távozzék!

Apuka, miért küldöd el a nagypapát?

Dehogyis küldi – csitítgatta fiát Igorné. – A te apád megértő, jó ember, aki mindenkin, még egy kivert kutyán is segít, ha rászorul. Igaz, kedvesem?

A férfi tekintete tétován rebbent az asszonyról a fiára, róla pedig az öregemberre, akiben las­san felismerte harminckét éve dobbantott édesapját. Ami azt illeti,  jócskán megvénült a gaz­ember. Teljesen megőszült, meggörnyedt, arcán a ráncok akár a fák évgyűrűi sorakoznak, egye­dül a két kiálló szemfoga nem változott.

Gyere, nagypapa, ülj ide a radiátorhoz! – fogta kézen Ernő a vacogó öreget.

Szegény ember, teljesen átázott – sajnálta meg Indig asszony. – Nem éhes? Várjon, hozok magának egy kis élelmet, nem, jobbat ajánlok: meghívjuk ebédre.

Éljen, velünk ebédel a nagypapa!

Én, veletek? Isten áldja meg a jóságát! – hajolt meg az öreg hálásan –, bár nem tudom, mit szól hozzá a professzor úr.

A történelemtanár zavartan gyújtott cigarettára. Már most mit tegyen? Ha kidobja az apját, mindenért bosszút állhat, mindenért, de ezzel nemcsak Ernuskát sebzi meg, hanem még le is járatja magát előtte, más szóval az apja után elveszíti a fiát is. Idegesen túrt gyérülő hajába. Di­lemmatikus helyzet, melyik megoldást válassza? Hagyja a feleségét jótékonykodni? Mi lesz akkor a bosszúval, mely apja felbukkanásával újult erővel lángolt fel a szívében? Nem, ezt az al­kalmat semmiképp sem hagyhatja ki.

Jöjjön, kedves papa! – törte meg a csendet az asszony, miután a férje se bűt, se bát nem mondott. – Igornak semmi kifogása, sőt, megtiszteltetésnek veszi, hogy a papával ebédelhet.

Egy pillanat! – vett elő a szekrényből egy infrahőmérőt meg egy kézi fecskendőt Indig úr. – Na lássuk! 36,8°C. Normális. Nyújtsd előre a kezedet! – fertőtlenítette az öreg eres kézfejét. – Így, ez is rendben van.

Mi az ebéd, anyuci? – kérdezte Ernőke.

Majd meglátod – sietett előre a ház asszonya, és két perccel utóbb már hozta is a forró, gő­zölgő húslevest. – Parancsoljatok! Papa, miért oda ült? Üljön csak ide a főhelyre! Igorkám, át­adnád helyedet a papának?

 Indig úr vasvillaszemeket vetett a nejére.

Jó étvágyat! – mondta az asszony.

Köszönjük – rebegte az öregember.

Egy darabig szótlanul kanalazgatták a levest, majd Indig úr váratlanul felpattant az asztaltól.

Szent isten, mi a baj? – riadt meg az asszony, és még jobban megdöbbent, amikor férje te­kintetét követve észrevette, hogy az öreg orrváladéka a tányérba folydogál.

Anyu, nem vagy jól? – meredt Ernő az anyjára, aki kezét szája elé kapva büfögött.

Semmi vész, csak egy kicsit félrenyelt! – legyintett maliciózusan a ház ura.

Indig Igorné kisietett a szobából. Csend. A kék dzsekis vendég rosszat sejtve kapott az or­rához, és mindent megértett.

Hát akkor én megyek. Bocsánat a zavarásért! – kászálódott fel vérvörös arccal. – Örülök, hogy láthattalak. Valamelyik nap azért még fölkereslek, hiszen alig váltottunk pár szót egy­mással. Föltéve, hogy beengedsz – tette hozzá reményvesztetten.

Ne menj még, nagypapa! Én is akarok veled beszélni – kérlelte a fiúcska. – Apuci, szólj már neki, hogy maradjon!

Maradj még! – engedett a kérésnek rövid vonakodás után a családfő. – Meg vagy elégedve?

Meg.

Akkor engedd meg, hogy előbb mi beszélgessünk egymással! Mégpedig négyszemközt, ha nem haragszol. Mit akarsz tőlem? – mordult apjára, amint egyedül maradtak. – Elfelejtetted, mi­lyen szavakkal váltunk el, amikor hazádat, családodat otthagyva átsprintentél a határon? Idé­zem: jól vésd az agyadba, ha most elmész, nem tekintelek többé apámnak, és semmi közünk egymáshoz.

Nem felejtettem el, de azt hittem, pontosabban reméltem, hogy felnőve toleránsabb leszel meg bölcsebb is, és azóta te is rájöttél, mennyire fájt magatokra hagynom bennetek.

Mégis magunkra hagytál, csak azért, mert néhányszor megnyirbálták az önérzeted, jogaid, nem szólva a pénzről, pozícióról, mert azért gondolom, az is benne volt a pakliban. Nagy dolog, hiszen az ország  többségével ezt tették, mégsem vette azonnal nyakába a világot, hanem befog­ta a száját, mert ennek a többségnek mind volt egy gyermeke, apja, anyja, akiket az ő gondja­ira bízott a jóisten – robbant ki a tanárból, mintha az egész, hosszú évek keserűségét, fájdal­mát egyszerre akarná apjára önteni.

Az öreg alig hitt a fülének. Természetesen nem várta el a fiától, hogy hősként, még kevésbé szánandó kéregetőnként üdvözölje, de ez a megvetés, gyűlölet egy kicsit sok, ennyire azért nem számított.

Lett volna ugyan még egy megoldás, ám ehhez kissé több vér kellett volna legyen a p… Eh, hagyjuk, nem érdemes ragozni.

Milyen megoldás?

Ha szembeszállsz a komcsikkal, ha már annyira buzgott benned a forradalmár – nézett szembe apjával az egyetemi oktató. – Akkor még büszke is lettem volna rád. Papolni könnyű, éljenezni, tapsolni sem sokkal nehezebb, de harcolni… Na, az már veszélyes, így hát szégyen a futás, de hasznos, gyorsan felhúztad a nyúlcipőt.

Idősebb Indig elhalványulva kapott a szívéhez. Fia szeme megvillant, de nem mozdult. Hagy­ta, hadd markolássza a mellét és szenvedjen.

Köszönöm, ne fáradj! Nagyon kedves vagy, de kibírom.

Ki bizony, mi több, még ironizál is a nyomorult. Csavarjunk csak rajta még egyet! – puk­kadozott a méregtől. – Mellesleg megérte? – nézett végig rajta gúnyosan. – Megkaptad, ami­ért itthon hasztalan pedáloztál?

Pedáloztam?

Küzdöttél, ha így jobban tetszik.

Tényleg érdekel?

Valójában nem.

Akkor miért kérdezted?

Látni akartam, milyen arcot vágsz a kérdésre.

Milyent vágtam?

Mint aki savanyú almába harapott. Az viszont határozottan érdekel, miért csak most, negy­venegy év után, még kimondani is elképesztő, jutottunk eszedbe. Egyáltalán mit kívánsz ezek után tőlem meg a fiamtól?

Látni akartalak, mielőtt meghalok.

Olyan beteg vagy? A szíved?

Még elég jól ketyeg.

Azért markolásztad az előbb annyira?

Átmenetileg. Adott esetben bárkivel előfordulhat, de már jól vagyok.

Covid–19?

Cold (hideg).

Nocsak, megtanultál angolul?

Szükségből, de ha két nyelvem is van, a szívem csak egy és oszthatatlan.

Szép szavak. Szóval semmi különösebb bajod sincs.

Nincs.

Akkor honnan veszed, hogy nemsokára meghalsz?

Érzem.

Értem, tehát hazajöttél meghalni.

Igen. Csupán arra kérlek, hogy…

Aha, most bújik ki a szög a zsákból.

Nothing (semmi.), meggondoltam magamat.

Nagyszerű! Jöttél, láttál, elmehetsz – könnyebbült meg Indig úr, és nem faggatta tovább.

Menjen csak, tűnjön el minél hamarabb, még ha ezzel a bosszúja is füstbe megy. Pedig igazán nem ártana megleckéztetni egyszer az öregét. Az ám, de hogyan? Régebben még akadt ötlete, és türelmetlenül leste, mikor toppan haza tékozló fatere. Hát nem toppant, ezért megpróbálta elfelejteni az egészet. Jól teszed, bocsáss meg neki, dicsérte meg az édesanyja. Ember ő is, és mint ilyen vétkezhet. Igazából nem is azért, mert elhagyott, hanem, amiért megfeledkezett mi­rólunk, és megegyezésünk értelmében a mai napig sem vett magához.

Köszönöm, hogy beengedtél. Üdvözlöm az unokám. Megölelhetlek utoljára?

Eszedbe ne jusson, tartsd a távolságot, nehogy minket is infektálj!

De hát én nem vagyok fertőzött.

Talán nem, talán igen. Ezzel a Covid–19-el senki sem mehet biztosra. De hogy lásd, kivel van dolgod, megengedem, hogy végigedd…

Az utolsó ebédem?

Fel a fejjel, öregúr! Fertőzés ide-oda, ahogy ismerlek, te még a járvány harmadik hullámát is túléled – tartóztatta az ősz szakállú és hajú aggastyánt, hátha evés közben kiókumlál valamit, amivel mégiscsak elégtételt vehet a sérelmén.

Harmadik hullám is lesz? Istenem, mikor lesz már vége ennek, mikor lesz? Sorry (bocsá­nat), költői kérdés volt.

Éhes vagy?

Mint a farkas.

Ez a beszéd! Akkor ülj vissza az asztalhoz, mindjárt szervírozom a második fogást is, mert a feleségem … Hogy is magyarázzam?

Nem kell magyarázni, mindent megértettem.

Iskender kebab, vadgombás polenta, Gundel-palacsinta, brazil kávé – rakta tele csakhamar az asztalt mindenféle finomsággal. – A feleségem személyesen kotyvasztotta, aki él-hal a spe­ciális fogásokért. Remélem, ízleni fog. Előtte azonban igyunk egyet! – töltött tele két poharat Fütyülős likőrrel. – Sopánkodunk, siránkozunk, azért jól élünk. Egészségedre!

Neked is – esett az öreg ezután az ételnek vigyázva nehogy megint kiszivárogjon az orrá­ból valami; nem is lett volna probléma, ha a műfogsora nem ragad egy cubákba. – Sorry!

Ne törődj vele, megesik. Fő az étvágy, és az van, úgy látom. Mikor jöttél Magyarországra?

Egy éve.

Már egy éve, és honnan?

New Orleansból, Louisiana állam.

Nehéz sorod volt? – kérdezte ki Igor gépiesen egyre fásultabban konstatálva, hogy a leg­halványabb bosszúterv sem rajzolódik ki az agyában.

De hát muszáj neki bosszút állni? Nem elég, ha az egészet rábízza a koronavírusra? Kinyír­ja az a fatert, meg őt is ráadásul.

Ez is költői kérdés volt?

Oké, ugorjunk! Hogy fogadtak idehaza? Lakás, nyugdíj?

El van rendezve. Egy idősotthonban élek, itt a város szélén.

Nahát, és csak most szántad rá magad, hogy meglátogass?

Jöttem volna én korábban is, de nem volt hozzá kurázsim – simított végig Indig Viktor a homlokán.

Fáj a fejed?

Egy kicsit.

A tanár szeme felcsillant.

Hűha, baljós jel, és ha ehhez hozzáadom az orrfolyást és köhögést, mert, ugye, köhögsz is?

Előfordul. Nyilván meghűltem.

Aligha, ez bizony Covid-19, öregúr.

Indig Viktor megszédült.

Impossible (lehetetlen), hiszen lázam sincs.

Pillanatnyilag, de lesz, amint hazaérsz.

Uramisten, most mit tegyek? Kórházba nem mennék, mert ahhoz képest, hogy ott milyen állapotok uralkodnak, az idősotthon is kismiska. No, persze, ha a kórházban van még egyál­talán szabad ágy – meredt rémült szemekkel maga elé. – Te mit tanácsolsz?

Indig úr kezdte sejteni, miért kereste fel a fatere.

Hogy lépj olajra, még mielőtt megfertőznél minket is – jelentette ki komoran.

Jaj, de kegyetlen vagy, pedig éppen arra akartalak megkérni, hogy legalább addig fogadja­tok be, amíg tart ez az őrület.

Nem vagyok kegyetlen, csak veled ellentétben, én törődöm a családommal – gyújtott új­ból cigarettára.

Vagyis eszedben sincs megbocsátani.

Mit bocsássak meg, amikor még bocsánatot sem kértél, édes apukám.

Nem kértem? Akkor most kérek – hullt térdre az édesapa. – Bocsáss meg, amiért a poli­tikát előbbre helyeztem a családnál.

Indig Igor hitetlenül pislogott: az öreg elismerte, hogy bakot lőtt, sőt, büszke, vastagnyakú rebellis létére is megalázkodik előtte. Hajszálra így képzelte valamikor ő is magában – terült szét arcán a győztesek öröme.

Vessző, folytasd! Esetleg így: amivel egzisztenciális és lelki válságba taszítottad anyá­mat is, engem is. Azt hiszed, ezen egy szimpla bocsánatkéréssel át lehet csak úgy siklani? Fő­leg, ha minden deklarációd ellenére még mindig meg vagy győződve, hogy a sok rossz közül te a legkisebb rosszat választottad – ébredt fel benne a gyanakvás.

Vagyis hazudtam? Nem, esküszöm, én valóban mindent megbántam. Segíts rajtam, mi­előtt engem is kicsinál ez a nyavalya! – rázta meg az öregembert a köhögés.

Jaj, ne! A tanár szívébe belenyilallt a szánalom: hát mégis csak koronavírusos a fatere? Nem mintha mást állított volna eddig is, de az csak blöff volt, hogy valami módon ezzel is össze­törje, megalázza az öreget. Tiszta sor, de miért fáj neki ez?

Kapsz elég levegőt? Ne nyissam ki az ablakot?

Nem szükséges, mindjárt megnyugszom. Szóval befogadsz? Ekkora házban csak akad ne­kem is egy zug, egy kamra, akármi, ahol meghúzhatom magamat.

Ízek, szagok? Velük nincs problémád?

És ha nincs, akkor befogadsz? – élénkült meg a sokat megért globetrotter.

Ni csak, hogy félti az életét! Érdekes, mostanáig úgy tudtam, az emberek öregkorukban nem félnek annyira a haláltól.

Nem félnek, amíg messze van, de annál inkább, minél jobban közeledik.

Akkor készülj fel, és búcsúzz el méltósággal az élettől. Légy férfi, és mutasd meg a világ­nak, hogy egy örök vesztes is tud emelt fővel veszteni – szavalta a tanár immár gépiesen, és már maga sem tudta, alapjában véve mit akar ettől az embertől.

Örök vesztes? Thanks (köszönöm). Van még ilyen laudatio a tarsolyodban?

Málé, egocentrikus, inadaptív, béna, fafejű, élhetetlen – sorolta fáradtan, és elképedve érezte, hogy már nem akar megtorolni semmit sem.

Tüneményes! Még csak egy kérdés, az utolsó: mi történt az anyáddal? Egyáltalán él-e még?

Nem – válaszolta tompán, mélabúsan, és elkezdte dúdolni azt az altatódalt, amit gye­rek­korában annyiszor énekeltek neki a szülei: 

Tente, baba, tente!
Fejed hajtsd ölembe!
Jó anyád is álmos már,
Téged is elaltat már. 

Az öreg lassan feltápászkodott, picit habozott, majd remegő kezével megsimogatta a kisfiát.

Nyugodj meg, bogaram!

 

 

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.