VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szilasi Katalin: Az ebéd
A baromfiudvarban előbb csak a soványka, rántani való csirkék, majd a nagytestű, terebélyes tyúkok is szédelegni kezdtek, amikor reggel kiengedték őket az óljukból. Amelyik felbukott, az nem kelt fel többet a földről. Vargáné, a gazdasszony, a mereven kinyújtott lábuknál fogva szedte össze az elhullott állatokat. Nem sápítozott, nem átkozódott, egyik sem volt szokása. Csak a szája lett egyre keskenyebb, meg a szemét húzta össze résnyire, mintha nem akarna többet látni ebből az irgalmatlan, gonosz világból. A dögöket a nevelt lánya segítségével elásta a kert végében. Zsuzska az árvaházból került Vargáékhoz. Az anyja, szegről-végről rokona is volt a családnak, a tizennyolcadik évét sem töltötte be, mikor megesett. Soha senkinek sem árulta el, hogy kivel adta össze magát. Ahogy megszült, a kislányt elvitte lelencházba, ő maga meg elköltözött a faluból. Pestre ment, a nagyvárosba, ahol nem firtatták az emberek senki múltját. Vargáné megörült a tízéves-forma pesztonkának. A kisebbik fia még bölcsőbeli volt, neki meg nem volt sem ideje, sem kedve a pesztrálásához. Ezekben a nehéz időkben ő vitte a gazdaságot. Az ura? Az ura nem számított. Kinn a földeken dolgozott a napszámosokkal együtt. Az asszony öt gyereket szült, de csak két fia maradt életben. A legnagyobb meg a legkisebb. Ahogy a kis Janika világra jött, többet nem engedte magához az urát az ágyban. Elege volt a sok elnehezülésből, szoptatásból, gyereksírásból, meg a temetésekből is. Ez a baromfivész most nagyon rosszkor jött. A csirkékből pénzt remélt a piacon, a tyúkoktól pedig tojást. Aztán támadt egy ötlete. Menteni, ami még egyáltalán menthető. − Zsuzska! Hozd csak ki a nagy, piros vájdlingot meg az élesebbik kést! A lányka ugrott a parancsszóra, meg kíváncsi is volt, miben töri kedvesanyja a fejét. Vargáné elkezdte sarabolni a jószágokat. A tántorgókat épp úgy, mint a vész elől menekülő, egészséges, nagy kakast. − No, te meg mit tátod itt a szádat? Hozzad a forró vizet a sparhertról, aztán kezdjél kopasztani! – mordult Zsuzskára. − Mire kisülnek a kenyerek a kemencében, mehetnek be a pecsenyének valók. Zsuzska nagy szemeket meresztett, de nem mert szólni. Az udvar közepén árnyékot adó eperfa alá ült egy sámlira, és hozzálátott a kopasztáshoz. Aztán a pőre jószágokat kedvesanyja vette kezelésbe. Dühösen vágta fel, darabolta szét a drága kukoricán nevelt szép, sárga állatokat. Zsuzska közben bement a félhomályos, szellőzetlen szobába, megetette a síró Janikát, aztán nekiállt mosogatni a konyhában az igencsak felszaporodott csetrest. − Hagyd csak ott a mosatlanokat, Zsuzska! Kiviszed az ebédet a napszámosoknak, hadd egyenek egy jót. Úgyis ez az utolsó napjuk nálam – és Vargáné elkezdte kosárba rakni a megsült húsokat. − Ne, egyél te is, itt van a combja! – nyújtotta oda az asszony Zsuzskának a szép, piros-barnára pirult csirkehúst. − Én ezt nem kérem, kedvesanyám! − Oszt mér nem? − Láttam, hogy döglődtek. Vargánét elöntötte a méreg. − Mit láttál, te kis béka?! Hát nem együtt ástuk el, amik megdöglöttek? − Kedvesanyám, ha megver, akkor sem tudok enni belőle. − A fene azt az úri beledet! Még hogy nem kell neki a sült csirkecomb! De hát bánom is én, ha nem kell, akkor maradj éhen! A napszámosok már a nagy akácfa árnyékában ültek, deleltek. Megörültek a kosárnyi húsnak, amit Vargáné tiszta konyharuhába tekerve küldött nekik. − Te, Zsuzska! Mi ütött kedvesanyádba, hogy ennyi húst küldött most ebédre? – kérdezte a lánykát Varga. − Nem tudom, kedvesapám – válaszolta Zsuzska lesütött szemmel. Látta, hogy az emberek milyen jóízűen falatoznak, nem akarta elrontani az örömüket. Meg félt is, hogy otthon kap majd a nevelőanyjától, ha itt most elmondja az igazságot. − Hát te, ettél-e már, kisjányom? – kérdezte kedvesapja, és már nyújtott is feléje egy nagyobb darab csirkecombot. − Igen – válaszolta Zsuzska nagyokat nyelve, de nem nézett rá a jószívű, kis emberre, aki mindig úgy bánt vele, mintha a saját gyereke volna. − Ettem már, mielőtt elindultam. De mennem is kell vissza a kis Janikához, mert sírni kezd, ha éhes. Az ember sokáig nézte a távolodó, vékonyka alakot, ahogy a forró homokban sovány kis lábát kapkodva sietett hazafelé. Árva ez is, akárcsak én, gondolta. Ivott egyet a vizeskanna fedeléből, aztán fogta a kapát, és dolgozott tovább.
Megjelent: 2021-02-03 20:00:00
|
