Videó

A Petőfi Irodalmi Múzeum videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kovács Katalin: Ablakszem

 

 

 

 

Ablakszem

 

Ablakszem, mely a végtelenre néz,

S a végtelen, mely halvány ködbe vész.

A múltból előgomolygó tompa fényű fák,

A híd alatt a ház, a sűrű szőrű állatok,

A nyárutó, az ősz, a tél, ezüstruhák,

S árnyként bolyongó néma vándorok.

 

 

 


Caspar David Friedrich, A műterem jobb oldali ablaka, 1805-0806 körül, szépia, papír, 31,4 x 23,5 cm, Bécs, Belvedere

 

A festő megállt az ablak előtt, ecsetjét a párkányra helyezte. Általában szerette tisztán tartani műtermét, és viszolygott tőle, ha a festék lecsöppent a földre, most azonban mégsem foglalkozott vele, hogy az ablak elé helyezett borítékon, amelyen a neve és címe volt olvasható, haragoszöld festékcsík kígyózott végig és foglalta szeszélyes keretbe az An der Elbe 33 feliratot. A cím pillanatokon belül tökéletesen olvashatatlanná vált, és a zöldre színezett boríték a széleinél gyámoltalanul felpöndörödött.

A festő szórakozottan végigsimította a borítékot. Mozdulatlanul, a párkánynak támaszkodva állt az ablak előtt. Kifelé nézett a messzeségbe, szemét egy láthatatlan pontra szegezte. Vitorlás hajó úszott el az ablak alatt, árboca méltóságteljes lassúsággal imbolygott. A festőt enyhe szédülés fogta el, amikor szemével követte. Olyan nagy hullámokat vetett az Elba vize, hogy majdnem felborították a távolban elsikló, törékeny csónakot. A túlpartot szegélyező nyárfák lombja zizegett a szélben, s mögöttük párás ködbe burkolózott Drezda városa, amelyből halványan bontakoztak ki a favázas házak körvonalai.

Alacsonyan sütött be a műterembe a téli nap, sugarai különös formájú árnyékokat rajzoltak ki a falon. A festő kíváncsian figyelte a szinte pillanatról pillanatra változó árnyjátékot: a magányos apátságot, a lombját vesztett tölgyfát, a vészjóslóan károgó varjakat, a ködtengert szemlélő vándort. Tekintete csak akkor komorodott el, amikor megállapodott az ablakpárkányon heverő levélen. Eszébe jutott ifjú felesége, az új műterembe való költözéssel járó felfordulás, a rakodómunkások borízű kiáltozása. Hátrébb lépett a párkánytól, s ideges mozdulattal betette az ablaktáblákat. Különös rángatózás lett rajta úrrá: mintha teste átvette volna a víz fodrozódását, először csak a tekintete vibrált, aztán a feje rázkódott meg, majd elvesztette egyensúlyát, megbicsaklott a lába és a párkányba kellett kapaszkodnia, hogy el ne szédüljön. Egész testébe beleköltözött a rángás, szinte emberfeletti erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy parancsolni tudjon mozdulatainak. Mély lélegzetet vett. Karja elernyedt, feje előrebillent, s pár percig meredten bámult maga elé.

Tekintetében hirtelen felgyúlt a láng, kitárta az ablakot és széles ecsetvonásokkal festeni kezdett. Maga előtt látta a szerzetest, akit egy hajdani vízparti séta során pillantott meg, bár az is lehet, hogy nem szerzetes volt, hanem farkas vagy hegyorom, csak a halvány fényben nem tudta kivenni a körvonalait. Arra azonban határozottan emlékezett, hogy az aprócska alak háttal állt a homokos tengerparton, és néma kérdőjelként simult bele a tájba, ahol fekete volt a víz és éjsötét az ég. A festő ecsetje nyomán megelevenedett a szerzetes, a hófödte táj, s életre keltek a katedrálisként a fény felé törekvő, hatalmas jéghegyek.

Lassan beesteledett. A távolban apró foltnak tűnt a vitorlás árboca, a kis csónakot pedig teljesen elnyelte a sötétség. Amikor a festő odalépett az ablakhoz, hogy a lemenő nap fényében még egy pillantást vessen az Elba túlpartján magasodó nyárfaligetre, a műterembe beszökő fuvallat elsodorta a zöld borítékot.

 

 

 

  
  
 

Kovács Katalin (Győr, 1972), romanista, szakterülete az irodalomtörténet és a művészetelmélet, a Szegedi Tudományegyetem Francia Tanszékének oktatója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.