VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Próza
1
Alanti szöveg a vászonra, képernyőre kiírva légyen, oly formázatban, mint az Egri csillagok háborújáról írt Dobó-ásszal, Bornemisszagergiliászban, miként Gárdonyi Lukács György Homérnél sztárolnak a worszok:
Valahol egy messzi, messzi galaxisban az Ílion bolygó fővárosa, Attaloth Arkhakas nevezetű mezőségén a xhinték között bolyongunk Űr-Odüsszeuszként, megjegyzem a xhinte-fiúk (hímek) a roppant Xhandukok hegység-rendszer szellemi bányáiban, önmaguk mélyén, dolgoznak, de oly nagyot nem tévedtünk, a nőstények bezzeg nem, ők tényleg Arkhakas delejes mezein hetyegnek. Attaloth olyképpen vagyon ostromolva birodalmiaktúl, miként Eger vára töröktűl vala..., valaha, mi több Trója, a jó lábvértes akhájoktúl.
A xhinték, a shagayok, a bolygón őshonos humánok negyedik alfaja – az Ílion humanoid pteranodonjai, miként a thaorok a városalapítói, illetve a shegagok a vakondjai, a xunghuk a dino-vakondjai, – mert fejükre hegyes fémsityakot, ujjaikra éles fémkarmokat húzva, rendkívül gyorsan pörögve, kaparva, hadonászva törnek a felszínre, mintegy exkavátor, ezért harci nevük a talajból kinőtt hirtelen veszedelem.
Géza morcosan és fáradtan tért haza a középiskolából. Mostanában egyre furcsábban viselkedett. A szülei kicsit megfeledkeztek róla. Ők is szakadatlanul dolgoztak. Kicsit úgy gondolták, hogy már úgyis nemsoká felnőtt ember lesz, ezért egy kicsit nem törődtek vele… Géza elővette a tankönyveket. Tanult, tanult… De egy kicsit elkalandoztak a gondolatai. Majd összecsapta az egyik tankönyvet s elővette a kis noteszát. Mostanában meséket írt. Fantáziája élénk volt, így ez ment neki. Egy királylány életéről írt… Majd hazajött az apja, Norbert. Géza eltette a noteszt. Norbert is fáradt volt. Öt óra felé járt. Barbara is hamarosan hazajött. Norbert megkérdezte: – Hogy megy a tanulás? – Megy. – felelte Géza.
Semmiről nem tehet. Csak egy ártatlan, rugalmas szarulemez, mégis egy vérbeli vamzer. Az anyagát mátrixsejtek termelik. Rózsaszínes árnyalatát az alatta futó vérerek és idegek okozzák. Folyamatosan nő, törődni kell vele. A nő mindenféle trutyiba nyúlkál, hogy gatyába rázza a háztartást. Nem ízléses közszemlére ereszteni őket, de nem árt számontartani. Az első osztályú trutyik között is a leghírhedtebb a mosogatólé. Förtelmes látványa attól függően hasonlít a hányásra, hogy aznap mit főzött. Enni muszáj, főzni kell, gyűlik a csetres. A nő körmöstül jól belenyúl a mászkosba, ragadósba, zsírosba, és ezen még a mosogatószer is vajmi keveset segít. A másodosztályú trutyik a vécékagylóban, a kádban, a mosdóban várnak a sorukra, meg vannak jajdulva, mint akiket odaköptek, véletlenül odacseppentek, odacseppentettek, odakentek, és a színük is milyen. A harmadosztályú trutyik már a besorolásuk miatt ki vannak borulva. Hogy hogy csak harmadikok, pedig aztán ők is. Ráömlenek, kilottyannak, kiprüszkölődnek, beleszáradnak, beporosodnak, összenyálazódnak, szétfolynak, lehányódnak, miközben mindebbe oltárian beleizzadnak. Csak azért nem került ide az összes, mert az egyéb trutyiknak már nem volt kedvük idesorolódni, és sutty, elhúztak az Antarktiszra, ahol az elnyűtt, viharvert körmök a vastag gyapjúkesztyűk alatt elbújhatnak. És a körömnek mindeközben közjátéka van. Menthetetlenül kopik, a lakk le-lepattog, tehetetlenül sodródik a végzete felé, mint a célját vesztett.
Ősz volt. Amolyan igazi, aranyló ősz. A levegőben az érett gyümölcsök édeskés illata összekeveredett a fonnyadt falevelek fanyar, kesernyés szagával. A nap jócskán visszavett tüzes, nyári kedvéből, és mint aki búcsúzik, még egyszer végigsimogatta a házak oldalát, ahol a bogarak a langyos falakra tapadva melengették a hűvös éjszakában megdermedt, apró lábaikat. Az öregek is kiültek a kapuk előtti kispadokra, a bágyadt napfényben süttették nyilalló tagjaikat. Némely porta előtt négyen-öten is összejöttek, egymás mellett gubbasztottak, akár a fekete varjak a palánk tetején. Ilyenkor meg nem állt a szó bennük, jólesett felidézni a régen történt dolgokat, elmúlt életüket. A gyerekek, kicsik és kicsit nagyobbak, az árok szélén játszottak, így könnyű volt szemmel tartani őket .
a szomszéd utca kövén, aranybarna rubensi színekkel elrajzolva, markáns csillagképek, kiérkeznek a rendőrök, ragaszkodnak ahhoz, hogy fennforgatott, fekete szemű, teljesen felrajzolva, az életet türelmetlenül intézi, említettem, zenét hallgat, egy márványtalapzaton, megtörtént a filmeposz, méter magasan, csupa szabadság. kulturális kezdősebesség a két világ között. arcukat a földre teszik, szinte ülnek, újabb és újabb rádióállomásokra másznak fel. ma bejöttek az udvarba, felesküdtek felhalmozni a szükséges ismereteket, mint a csecsen hadúr. képet kell festeni, mely ugyanolyan lesz, fényesen, dúsan. az utcán gyenge a megvilágítás, nehéz sorsú honfitársaimat keresem lerombolni a feladatok megoldása során keletkezett objektumokat. itt a kazamatákban lelőttek egy öregembert, senki sem hallotta a lövéseket.
Fülembe suttog a csend, izzad a homlokom. Bezártam az ajtót, ugye, bezártam, hallom a hangját, bekopog, kiabál, utána súlyos a hallgatás, nyitva az ablak, lobog a szélben a piszkosfehér függöny, a szívemhez kapok, ez fog elárulni, de nem mozdulok, ha most hirtelen becsukom, az még gyanúsabb, legszívesebben beleordítanék a csendbe, de ahhoz is rettegek, hogy a számon át vegyem a levegőt. Egy pillanatra ismét január van, nem érzem a forróságot, csak a rettegést a csontjaimban, a tompa akaratot, hogy a padlóra feküdjek, és ott maradjak örökre. Ülök a piszkos padlószőnyegen, és sírok. Már majdnem fekvő pozíció, majdnem január, nem akarom, hogy visszajöjjön, de inkább ez, inkább jöjjön vissza, mint hogy ismét én engedjek, ez az én kibaszott életem, hang nélkül sírok, mint egész életemben, haszontalan, szánalmas, undorító, életképtelen áruló, baszkodom a saját fejemhez mindazt, amit eddig tőle kaptam.
Hamvas Béla koloskai hársára emlékeztet. Talán kevésbé zord környezetben, de itt is mindig meg kellett, és mindmáig meg kell küzdeni az életért. A göcsörtös, zömök törzsön egyenes vonalat nem talál a szem, izmos gyökerek gombolyulnak gordiuszi csomóként a hegyoldalba:
(Ha volna valami, ami az alkalmazkodás szempontjait követi.) amit elfelejtenek, mert az ismeretek gyarapodását írja elő. beülteti a székbe, tárgyal vele, megfigyeli, így van, meg úgy van, magyarázatot adnak a fertőző betegségekre, sokszínűek, tehát a vírusok készen állnak a szaporodásra, a vizsgán begörcsölnek, aztán különböznek a nemek, valószínűleg háromdimenziós térben, kiírva munkaterület. (Legalábbis implicit.) összehúzza, működik, az osztályteremben a nők, azok akik férjhez mentek két történelmi esemény között, Magyarországon szocializálódtak. (Megvernek, megisznak, szeretetre méltók és éhesek, tudják, hogy meddig lehet leereszkedni.) szerencsére két mutató mozog az órában, csórók, egy egész életet szentelnek annak, Somfainé meg a lánya, az egyed, meg a fejlődés, a hegycsúcsok körüli párában, szakadt bugyiban, manipuláltak, kinyújtották a kezüket, ismerték a hangyák szokásait, Somfainé gőrkorcsolyázott, fiatal férfiról fiatal férfira vándorolt, az erőforrásnak megfelelően, a lánya pedig elérhetetlen volt, buzgó tempóban, kissé gúnyosan, viselkedésében alapvető, ha meg akarod enni a kezedet, edd meg, mondta a lánya és megette.
Nos, mit mesél a korántsem bécsi erdő illetve Hobo se róla, szó se róla, ha nem is muzsikál, de hexametereket sziszeg, disztichonokat susog
– Bizony kislányaim, vigyázzatok, csak óvatosan, hisz tudjátok, én írtalak benneteket – szólalt meg egy rezege, öreges, mégis sztentori hang. Ezalatt a hatalmas fák ágai kígyóként kezdtek kúszni a levegőben és az agg hang természetes ritmusára hexametereket sziszegtek vagy netán a lágy szellő susogott disztichonokat? Mindenesetre a szokatlanmód tekergő gallyú fák közül egy cirádásra redőződött tógájú, fidres-fodros hajú, bozontos szakállú aggastyán botorkált elő. Ez a nesztóri öreg, az elébbi hang gazdája, jobb kezében pórázt tartott, annak végén, nyaka körül arany nyakörvvel egy vakvezető törpeelefánt lóbálta busa fejét, csóválta izmos ormányzatát. Vaksi írisz és bogár nélküli szeme fehérjét csak úgy düllesztette (mármint az öregember, nem a vakvezető, ormányos, a szirtiborz és a szirénák (p)esti rokona, /mivel alkonyult már/ mert akkor vakelefánt vezetne világtalant nemde?) és serényen intett megint: – Vigyázzatok magatokra, leánykák, mindenütt veszély lesdekel! – Mit zagyválsz itt össze, öreg? – mordult rá Amanda.
Igyekeztem minden héten legalább egyszer meglátogatni nagyapámat, és nemcsak azért, mert finom házi borral kínált. Szerettem vele beszélgetni, szívesen mesélt a régi időkről. Ahogy fogyott az üveg tartalma, úgy nőtt egyre jobban a mesélési kedve, nyílt egyre szélesebbre a kapu elmúlt ifjúságára. Anyám születése, munkája a vasútnál, házassága mamámmal, fiatalkora, a bujkálás a háború alatt. Ő volt az én saját bejáratú oralhistory automatám, és az sem zavart különösebben, ha az egyes történetek újramesélve mindig különböztek egy kicsit az előző alkalomhoz képest. Ma az ötvenes évek kerültek terítékre a bor és a stifolder fölött. Papám arról mesélt, hogyan tartották a feketevágásokat, mennyire óvatosan kellett eljárniuk a néhány besúgásra hajlamos falubeli miatt, és kiknek kellett extra adag kóstolót küldeni, hogy betömjék a szájukat. Már mindketten eleget ittunk, és tréfás hangulatba kerültem. A történetek visszatérő szereplője nagyapám egyik komája, a Truman Gyuri volt. Elfogott a vágy, hogy végre kiderítsem, ki lehetett ez az ember. – Papa, a Truman Gyuri rokonságban állt az amerikai elnökkel?
Két fiatalember pecázott a tóparton: Bandika és Ernőke. Egy darabig csendben figyelték a kapásjelző karikát, de csak nem akart egy hal sem horogra akadni. Öt óra. A nap épphogy felbukkant a látóhatáron. – Ma nincs szerencsénk – bosszankodott az idősebb, a fekete baseballsapkás Bandika. – Nincs – hagyta helyben fiatalabb, piros baseballsapkás havere. – Jut eszembe, sikerült a vizsgád, Ernőkém? – Meghúztak. Pedig mindent tudtam, kivéve azt a tételt, amit kihúztam. – Micsoda pech! – sajnálkozott Bandika. – Aztán mit szólnak hozzá az őseid? – Nyilván nem ugrándoznak örömükben. De a pech, az pech, van ilyen. Ezt nekik is meg kellene érteni. – Egy kizárás és bukta után? Szerinted van olyan szülő, aki ezt megérti? Na, nem azért, én megértem, hiszen én is átmentem már effélén. Csakhogy egy szülőnek más srófra jár ám a gógyija. Most mit csinálsz: megismétled az évet vagy elmész valahova melózni? – Me-lóz-ni? Ilyen izmokkal? – emelte fel Ernő vékonyka karjait. – El tudsz te engem képzelni lapáttal a kezemben? – Nehezen – nevetett fel Bandika nem kis büszkeséggel saját izmaira sandítva.
Zsanett tíz éves lett. Nagy nap a mai. Két évet kellett várnia, míg a nővéréhez hasonlóan telefont kapott. – Szia Papa, tudunk most beszélni? – Igen, tudunk. Honnan hívsz? – A Cherry Hinton Parkból. Sétálok a kutyával. – Ugye, együtt is jártunk ott, amikor nálatok voltam? – Igen, tényleg! – Mi újság? Hogy vagy? – Éppen szomorú vagyok. – Miért szomorkodsz? – Mert nem tudok szaltózni a trambulinon. Akárhogy próbálom, mindig az oldalamra esek.
Korán reggel volt, az Alsónémediről Pestre tartó busz tömve volt emberekkel. Egy szemüveges fiú vadul lapozgatott egy könyvet. A közlekedő túloldaláról egy hasonló korúnak tűnő, magas srác szólt hozzá:
Kora reggeli indulást terveztünk. Mindössze másfél óra az út a vasútállomásig, de kalkulálni kell azzal, hogy bármi közbejöhet. Nem késhetik le a vonatot. Várnak minket. Számítanak ránk.
Ígéretünkhöz képest pár perc késéssel érkezünk, de még így is bőven időben vagyunk. Bekanyarodunk a szalagház mögé, ami szomjazó fák fölé magasodva őrzi ismeretlen sorsok szemérmes titkait. Ígértük, hogy segítünk lehozni a csomagokat az emeletről, de látjuk, hogy nincs rá szükség. Indulók és maradók állnak az ébredő fényben, szótlanul. Lábuk mellett fegyelmezett rendben állnak a csomagok: három aprócska bőrönd, egy-két hátizsák, és két nagyobbacska bevásárló táska. A szükségletekhez képest elenyésző személyes holmit rejthetnek a gondosan összekészített, útrakész csomagok. Ennyi az élet, amikor dönteni kell. Ennyi lehetett alig fél évvel ezelőtt is, amikor idesodorta őket az életben maradás ösztöne. Akkor a fákon még nem volt levél, ma meg rozsda színű takarót terít elénk az idő.
– András bá'! András bá'! Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól. A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja. – Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz? A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int. – S az miért jó, hallod-e? – Mert melegít.
Fáradt vagyok. Lenne még dolgom bőven, de a fejem megtelt, muszáj egy kicsit pihenni. Nem lenne jó hat körül elaludni, mert akkor fél éjszaka ülnék az ágyban, meredne a szemem, mint a vasvilla, reggel meg leengednék a redőnyt az agyamra. Megpróbálok kis pörgős videókat nézni. Most nem mulattatnak a sütizős-főzős anyagok, a szerencsétlen indiai munkások házépítős filmjeitől meg kilel a hideg. Rendben van, hogy a turbánja tetejére kettesével feldobál 14-16 téglát – egyszer, sportból, de egész nap? Minden nap? Mászkálnak a magasban mindenféle védőfelszerelés nélkül, nekem meg tériszonyom van a hokedlin. Inkább tovább keresgélek.
mesélt neki erről a régi katonai temetőről, ahol gyerekkorában játszótér híján a közelben lakó gyerekek összegyűltek, a sírok közt bújócskáztak, sőt a tűztoronyba is felmerészkedtek, az volt a mászókájuk, hiszen a hősök sírjait is a dombtetőre gondolták az utódok, mivel a torony fából készült, és magas gólyalábakon állt, magyarázta Mamó, a létra csak azután kezdődött, így a kisebbek nem is tudtak onnan körülnézni, figyelmeztetni se tudták a többieket, hogy közeledik az őr, de mire nehézkesen felkerekezett az emelkedőre, a merész gyerkőcöknek már csak a hűlt helyét találhatta, ide menekült, most ő is, a kisunoka, amikor szorult a hurok a nyaka körül, kezdtek kiderülni dolgok, amiket legszívesebben meg nem történtté nyilvánított volna,
(szabályos érthetetlen megküzd vele ügyességgel sarokig szalad vissza a fák közé ahol azt hiszik a szakállukról lehet megkülönböztetni őket ahol a dombok ellaposodnak és a szél mélyedéseket váj az erdő könnyű a szélén megfélemlített tigrisek és elefántok közepes nagyságúak mozdulatlanok nyitott szemmel hever gondolkodik) Frank kilépett a házból, közepesen vastag kötélen kúszik, a tekintetét magára szegezte, elrévült füllel hallgatta a hangját, véleménye alátámasztására tisztán látott álarcosokat, és égből jötteket, megálltak a szobában a mennyezeten. A hátsó rétegekben, a falak tetején rejtegeti őket. Lekicsinylő nevetéssel jelzik, hogy repülnek. A nép megfontoltnak látszik, eljut hozzájuk a lerombolt házak története. Mutatja az utat, és hasábfákat rak a tűzre. Hátha meg akarják ölni? Négy csupasz téglafal veszi körül. A víz elsodorja őket, mégis felelősek a rájuk zúduló tragédiáért. Csak lehessenek ott, pontosan a jelenben, szemben velük, amikor ők jönnek. A keleti népek láthatatlan sebhelyét nem lehet elfeledni. (A kifeszített kötél homályos zúgással rezeg.) A part elkülönítve, vészesen dörög az ég, tüzek vonulnak keskeny csíkban. Frank mászik a kötélen, a helyzeten gondolkodni kell, hinni egy jobb jövőben. Becsukja a száját, és az orrán keresztül kezd lélegezni. Évike mászókulccsal segít magán, Frank után furakszik, akivel (egyszer) boldog lesz. Egyenruhában érkezik, sohasem veti le magáról. A kötél szemtelenül hadonászik és kiabál. Megfordul, utána néz, megkerüli, messziről érzékeli a gyerekzsivajt, amellett goromba is. El kell égetni az ilyen kötelet, mondogatja. Pedig nem más, mint az ellenség bombázása, vagyis, hogy egyetért vele.
In rilievo - macskára és nőre A szobát az utcáról beszűrődő neonfények tették sejtelmessé. A nő sziluettje szinte beleolvadt a testét körbeölelő fotel kontúrjába. Még világos volt, amikor embriópózba kucorodott. Ha valaki így látná, azt hihetné, alszik. Csak egyenletes szuszogása mozdítja meg körülötte a levegőt. Semmi külső jele a hónapok óta benne dúló viharnak. Még otthon sem könnyen engedi szabadjára indulatait. Csak az öreg kandúr tudja, baj van. Nehézkesen ugrik fel a nő mellé, majd busa fejét egyre erőszakosabban dúcolja gazdája arcát takaró karjához, míg el nem éri a simogatást osztó tenyér. A nő kigömbölyödik önmagából. Hagyja ölébe fészkelni a halkan doromboló állatot, csak utána szakad fel belőle a sírás. A macska hangja is erősödik. Olyanok most ők ketten a villódzó fényben, mint egy alternatív zenekar a színpadon. Estéről estére ismétlődő előadás.
1 Már 1956-ban kiszökött, helyesebben kimenekült Bécsbe, onnan Bernbe, de körülnézett itt-ott az Egyesült Államokban is. Na, nem kíváncsiságból, sem kalandvágyból, hanem egyszerűen szükségből, nehogy úgy járjon, mint a bátyja, Sanyika. Őt ugyanis rendszeresen zaklatta a rendőrség, de őt sem lopásért, csalásért. Még csak nem is csavargott, ami akkoriban bűncselekménynek minősült. Ellenben kerepelt, bírálta a komcsikat, ami még nagyobb bűn egy olyan országban, ahol a szabad véleménynyilvánítás csak papíron létezik. – Buta vagy, fiam. Nem mondom, hogy nincs igazad, de ha van egy csöpp eszed, befogod a szádat, mert mondj igazat, betörik a fejedet – okítgatta fiát időnként Sanyika apja, anyja, egyaránt. – Nézd meg az öcsédet, őt senki sem zaklatja. És tudod, miért? Mert úgy hallgat, mint prücsök a lyukban. Ez is stimmelt, de csak egy ideig, amíg a zsaruk Ábrist is el kezdték vallatni: kikkel szokott barátkozni a testvére, milyen könyveket olvas, mi a véleményük Leninről, Sztálinról. A nyurga, ábrándos tekintetű kamasz szokása szerint továbbra is hallgatott, mire akkorát húzott be neki a kihallgatótiszt, hogy szegény fiú a falnak tántorodott. Így fordult fonákjára a szülői tanítás, és vált állampolgári engedetlenséggé, ami eddig erénynek számított. Nem meglepő, hogy a szülők megzavarodtak, nem beszélve, Ábrisról, akit lassacskán elfogott a rettegés. Folyton azért görcsölt, hogy további életét javítóintézetben, esetleg börtönben fogja tölteni. Jaj, csak azt ne, de miért ne, amikor Sanyikát is lesittelték. Ezt elkerülendő csatlakozott hát ő is egy menekülő csoporthoz, mely 56 őszén átlibbent a határon, más szóval disszidált. Tizenhat éves korában. 
|
