Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál: Otthon, édes otthon

 

 

 

 

Otthon, édes otthon

 

1

Már 1956-ban kiszökött, helyesebben kimenekült Bécsbe, onnan Bernbe, de körülnézett itt-ott az Egyesült Államokban is. Na, nem kíváncsiságból, sem kalandvágyból, hanem egyszerűen szükségből, nehogy úgy járjon, mint a bátyja, Sanyika. Őt ugyanis rendszeresen zaklatta a rendőrség, de őt sem lopásért, csalásért. Még csak nem is csavargott, ami akkoriban bűncselekménynek minősült. Ellenben kerepelt, bírálta a komcsikat, ami még nagyobb bűn egy olyan országban, ahol a szabad véleménynyilvánítás csak papíron létezik.

– Buta vagy, fiam. Nem mondom, hogy nincs igazad, de ha van egy csöpp eszed, befogod a szádat, mert mondj igazat, betörik a fejedet – okítgatta fiát időnként Sanyika apja, anyja, egyaránt. – Nézd meg az öcsédet, őt senki sem zaklatja. És tudod, miért? Mert úgy hallgat, mint prücsök a lyukban.

Ez is stimmelt, de csak egy ideig, amíg a zsaruk Ábrist is el kezdték vallatni: kikkel szokott barátkozni a testvére, milyen könyveket olvas, mi a véleményük Leninről, Sztálinról. A nyurga, ábrándos tekintetű kamasz szokása szerint továbbra is hallgatott, mire akkorát húzott be neki a kihallgatótiszt, hogy szegény fiú a falnak tántorodott. Így fordult fonákjára a szülői tanítás, és vált állampolgári engedetlenséggé, ami eddig erénynek számított. Nem meglepő, hogy a szülők megzavarodtak, nem beszélve, Ábrisról, akit lassacskán elfogott a rettegés. Folyton azért görcsölt, hogy további életét javítóintézetben, esetleg börtönben fogja tölteni. Jaj, csak azt ne, de miért ne, amikor Sanyikát is lesittelték. Ezt elkerülendő csatlakozott hát ő is egy menekülő csoporthoz, mely 56 őszén átlibbent a határon, más szóval disszidált. Tizenhat éves korában.

Ami ezután következett, még a forradalomnál is erősebb hatást gyakorolt a legénykére. Egy ép, egészséges férfi még csak megbirkózik valahogy az élettel, de egy zsenge gyerek, megfelelő tudás, tapasztalatok és pénz hiányában már bajosan. Hát még egyedül, rokonok és barátok nélkül egy teljesen új világban, melynek még a nyelvét sem ismeri. Lehetetlen feladat, Ábrisnak szükségképpen el kellett buknia.

És mégsem bukott el, talpon maradt. Igaz, híres, gazdag ember sem lett belőle, sem bűnöző, sem testi-lelki nyomorék, nem, ő végig megmaradt olyannak, amilyennek a jóisten teremtette: jámbor, szerény Hungariannak, Ungarnak. Hát ez meg hogy lehet? Kinek, minek köszönhetően? Istennek, sorsnak, szerencsének, kivételesen kemény egyéniségének? Ki tudja, maga Ábris sem igen firtatta, kivéve talán azt, hogy miért nem talált otthonra ebben az irtózatosan nagy világban. Pedig titokban ebben bizakodott, mert mi végre vagyunk a világon, ha nem azért, hogy valahol otthon legyünk benne. Akkor is erre gondolt, amikor disszidált, és akkor is, amikor már galambősz fejjel, botra támaszkodva botorkált végig Florida napsütötte utcáin. Hm, nem kellene mégis hazamenni? – kérdezgette olykor magától. Megborzadt. Mi, ennyi év után, hogy aztán őt is kicsinálják, mint Sanyikát? Vajon hol él most, ha ugyan él-e még. Szüleiről tudta, hogy elhunytak, de már bátyjával elveszített minden kapcsolatot. Kivéve álmában, amikor Sanyika meg-meglátogatta kisöccsét. Legutoljára otthon feküdt, és teremtő isten, haldokolt.

– Gyere haza, Ábriska, ha még egyszer utoljára látni akarsz ebben az életben – emelte rá lázban égő tekintetét Sanyika. – Vagy nem akarsz?

– Dehogynem, csak… csak félek. Tudod, a zsaruk. Ha nem félnék, már réges-rég hazamentem volna, esküszöm. Nagyon szégyellem, de én nem vagyok olyan hős, mint te, meg aztán kit ismernék én már otthon, és ugyanígy engem sem ismerne meg a kutyánk sem, ezért inkább maradnék.

– Felejtsd el a zsarukat, komcsikat! Más világ van már minálunk. Te nem nézel tévét, nem olvasol újságot? Manapság minden igaz magyar hazajön, mert haza csak egy van, bárhova is fúj a sors szele.

– Nekem mondod. Elég sok helyen megfordultam, kenyerem javát megettem, de semmi sem hiányzott annyira, mint az a kenyér, amit a Bandel-sütődében sütöttek.

Még álmodott valamit, de hogy mit, az bizony kiesett a fejéből. Lehet, hogy a testvére valóban haldoklik? Talán igen, talán nem, de hogy a hazai változásokról szóló hírek igazak, az kétségtelen, mert azért ő is olvasott újságot. Végre bekövetkezett, amit annyian vártak, reméltek: kimasíroztak a ruszkik a spájzakból. Ezen elmorfondírozott még egy hétig-kettőig, aztán fogta magát, és sok más, hasonló cipőben járó sorstársát követve visszarepült az óhazába. Tehette, miután felesége meghalt, gyermekkel meg nem áldotta meg az úristen, egyéb viszont nem igen izgatta. No, ha nem, gyerünk haza, mit lopja itt a napot ennyi vad, pénzéhes és szívtelen ember közt. Mert a világ ilyen, bármerre is járunk-kelünk, bizonyos dolgokban mindig egy és ugyanaz. Beszerezte útlevelét, majd megeresztett egy táviratot, melyben közölte Sanyival, mikor érkezik, és visszaigazolást kért tőle. Nem kapott, csak a táviratot küldték vissza ismeretlen címzett megjegyzéssel. Ezek szerint édes bátyja sem él már, és az álom üres, semmitmondó álom volt.

Magyarország! El sem hitte, hogy ismét itthon van. Amint leszállt a repülőgépről, megcsókolta a földet, mint nem sokkal előtte ll. János Pál pápa. Természetesen senki sem fogadta. A szülői ház azonban még állt, megkopottan, roskadozva, de úgy tűnik, laknak benne, kémlelt át a rácsos kapun szívdobogva.

– Keres valakit? – csoszogott elő hirtelen egy hajlott hátú öregember.

– Sanyika!

– Kit keres? Ábriska! – ismert rá az aggastyán. – Ez nem lehet igaz, tényleg te vagy az?

– Beengeded az öcsédet?

A két öreg boldogan ölelte át egymást.

– Hát te még élsz?

– Amint látod. De hogyhogy nem kaptad meg a táviratom?

– Milyen címre küldted?

– Hát erre, a Zója utcába.

– Ja, vagy úgy! Most Kossuth utcának nevezik.

Ábris szívébe végtelen béke és nyugalom költözött. Végre otthon volt, bátyja élt, koldulnia nem kellett, nem is kívánt ennél többet az élettől. Sajnos mindennek vége szakad egyszer. Egy évbe sem tellett, és a meghurcolt rebellis szülei után az égbe költözött. Így maradt Bereczki Ábris másodszor is egyedül. Idősebb rokonai elhaltak, a fiatalabbak pedig beleértve bátyja gyerekeit is, szerteszét szóródtak a világban. Jellemző, a mai ember már csak ilyen, megszületik, tovább szaporodik, és elkódorog, mint a pásztorkutyák nélküli juhnyájak. Az öreget nagyon megviselte bátyja halála, de még maradt egy vigasza, és ez sok mindenért kárpótolta: bármennyire is elárvult, mégiscsak otthon van. Pénze van, keze-lába ép, és a szokásos öregkori betegségeken kívül pedig más nem bántja.

Elmúlt még egy esztendő. Bereczki úr betöltötte a hetvenet. De már közelről sem volt olyan fit, mint egy évvel ezelőtt. Keze-lába fájt, nyavalyái elszaporodtak, így aztán egyre sűrűbben vágta földhöz többek közt a magas vérnyomás. Erre megriadt, és ugyanolyan félelmeket élt át, mint amikor a zsaruk jártak a nyakára. Néha elájult, beütötte fejét a padlóba, egyéb baja nem történt. Egyelőre, csakhogy ki garantálja, hogy máskor is megússza ennyivel, és ha nem lesz senki mellette, aki kihívná a mentőket… Nem merte tovább gondolni. Pár napig, aztán mégis vissza-visszatért a témára. Vissza kellett térnie, ha továbbra is örvendeni akart az édes otthonnak. Vegyen egy asszonyt magához, éljen valakivel, aki vigyáz magára – tanácsolták jóindulatúan a szomszédok. Igen, ez jó ötlet, csupán az a gáz, hogy melyik asszony költözne össze egy ilyen, hm, beteges trotlival. Mást kell itt kifundálni, méghozzá gyorsan, mert vészesen közeleg az Istennel való találkozás órája. Talán, miért ne, egy idősek otthona megteszi. Próbálja meg? Megpróbálta, sikertelenül, egyetlen otthonban sem akadt üres hely, jóllehet közel százat is felkeresett interneten e célból. Elképesztő, hát ennyire elöregedett Magyarország! Végül is egy isten háta mögötti porfészekben lelt menedékre, de itt is csak némi kenőpénz fejében. Mindegy, azért még sincs a világ túlsó oldalán, ott is otthon van, magyarok és barátok közt.

2

– Kerekesszékesek elől, utánuk a keretesek, botosok – harsogott a fehér köpenyes, dagadt testű gondozónő. – Hallották? Csak szépen, nyugodtan, ha szabad kérnem a hölgyeket és urakat.

Ábris botos volt, ezért rendszerint hátul toporgott, és reszketett a gyomra az idegességtől. Ment volna előre, de a regula, az regula: elöl a kerekesszékesek, utánuk a keretesek, botosok, azok viszont elég nehezen mozogtak. Már ha egyáltalán mozogtak, ugyanis sokszor be se engedtek senkit az étkezőbe. Hogy miért, nem tudták, de a sornak akkor is ott kellett állnia a megszokott helyen és időben. Bent külön ültek a nők, külön a férfiak, helycsere kizárva, amit szintén nem engedélyezett a házirend. Ami az ételt illeti, többnyire hidegen, legjobb esetben langyosan került az asztalra, amivel Ábris vérnyomása megint ugrott egyet, tudniillik ő világéletében a meleg ételt szerette. Ráadásul hol a kenyeret száműzték menüből, hol a villát, kést felejtették kihozni.

– Csodálkozol? – kérdezte Tóni, egy hórihorgas, ugyancsak repatriált 56-os. – Pedig világos: így kevesebbet kell mosogatni. Nem hülyék ám ezek a gondozók sem, Herr Bereczki. A kaja meg azért hideg, mert nekünk nincs konyhánk, máshonnan hozzák az ebédet, és azt is amint kihozzák, már viszik is a kajáldába. Így persze nem meglepő, hogy mire bekanyarog az ebédlőbe a libasor, már rég kihűlt a leves, krumpli, hús stb.

– Semmi sem tökéletes, dünnyögte Bereczki úr, de majd megszokom. Minden megszokás és nézőpont kérdése, és ha azt nézzük, milyen biztonságos helyre kerültünk, inkább örülnünk, mint panaszkodnunk kellene.

– Tényleg?, csóválta meg fejét a sovány, Ábrisnál öt évvel fiatalabb lakótárs, aki ugyanazon a napon költözött az otthonba, mint Bereczki. – Hát csak szokjad, öreg, szokjad, én inkább lelépek, minthogy mindennap keresztül menjek ezen a tortúrán.

– Lelépsz? Az is egy megoldás, föltéve, hogy van kinél meghúznod magadat. Gyerekek, rokonok?

– Senkim sincs, hacsak egy másik otthonba nem sétálok – szontyolodott el a jó öreg nagyon jól tudván, hogy erre van a legkevesebb esélye.

Akárcsak Ábrisnak meg a többi lakónak, bármennyi otthont építtetett is a kormány az országban, az elöregedéssel ő sem tudott lépést tartani, így mindig akadt valaki, akinek nem sikerült egyetlen „azilumba” sem jutnia.

Ezt kihasználva az Édenkert főnöke bevette a házirendbe, hogy a lakóközösségbe beilleszkedni képtelen gondozottak antiszociális személyeknek minősülnek, és mint ilyeneket akár el is tanácsolhatják az intézményből.

– Ravasz róka. Ezzel a maszlaggal aztán mindenkit feltétlen engedelmességre kényszeríthet, mert hova menjen egy élete vége felé teljesen magára maradt Alzheimer- vagy Parkinson-kóros nénike, bácsika? Sehova, ezért kénytelen-kelletlen behúzza a farkát és szót fogad – villogtatta hosszú, ritkás fogait Tóth Tóni.

– Mi az, hogy maszlag? Szabály, és ha egyszer szabály, ajánlom, tartsd be te is, ha nem akarsz úgy járni, mint Ádám és Éva az Édenben.

– Fenét járok úgy, nem eszik ám a kását olyan forrón, mint ahogy főzik. Egy házirend csak házirend, nem törvényerejű rendelet. Mégis mit képzelsz, azért szálltam szembe Kádárral, hogy egy ilyen senkiházi őrmestert ültessek most a nyakamba? Nem oda Buda, odáig még nem süllyedtem – berzenkedett az egykori menekült.

De csak berzenkedett, azt is csak négyszemközt, mert gyakorlatilag éppúgy sunyított, mint a többiek. Ábris szóvá is tette egy alkalommal.

– Egyébként jól teszed. Szerintem nem is olyan rabiátus ez az őrmester. Kicsit valóban katonás, de hát mit várhatunk olyan embertől, aki nemrégen maga is egy honvédkórházban leste felettesei parancsát. A rendről, szabályokról pedig mit mondjak? Te is tudod, mindenki tudja, mi lenne a világgal, ha törvények, szabályok nélkül kormányoznák.

– Káosz, de akkor is, a túl sok regula is agyunkra mehet egyszer, nem? Gyere ide, állj oda, ezt szabad, azt nem szabad. Még egy gyerek esetében elcsúszik, de hogy várhatják el ugyanezt egy hetven, nyolcvan éves, szokásaiban megcsontosodott aggastyántól? – fortyogott az indulatos természetű Tóth Tóni. – Képzeld el, az egyik nővér, gondozó vagy minek nevezzem ezeket a folyton ide-odarohanó, üvöltöző tyúkokat, a tegnap tatának, a másik meg drágámnak szólított.

– Ne félj, engem is, miközben úgy káromkodott, mint a záporeső.

– És te ezt tűröd, lenyelted?

– Te… nem?

Lehajtotta a fejét, és hallgatott.

– De nem sokáig, esküszöm. Valamikor eljön az én időm is, öregem, és akkor felgyújtom ezt a kuplerájt, meglátod – nézett körül óvatosan, nehogy valaki besúgja a főnöknek, miről szoktak itt tereferélni egyesek.

– Hahaha, hehehe! Bocsánat.

– Köszönöm az együttérzést – meredt rá Tóth Tóni, és idegesen elrohant.

Nem is állt szóba Ábrissal teljes két napig. Tovább, locsi-fecsi ember lévén, nem bírta, másokkal meg nem igen tudott mit kezdeni. Az egyik nagyothallott, a másik meg csak suttogott, vagy úgy eltorzította a szavakat, hogy szinte semmit sem értett belőle. Ábris igyekezett alkalmazkodni, és lázongás helyett inkább a rokkantakat gyámolította, sajnálta, főleg két szerencsétlent, Kiss Lacit és Nagy Lacit, aki magától még enni-inni sem tudott. Pokoli állapot, hiszen ezek még öngyilkosságra sem képesek, és élnek, élnek, mert így határozta az Úristen, sors, Sátán, egyre megy. Vajon, hogy érezné ő magát, mit csinálna ő a helyükben? Visszatartaná a lélegzetét, hogy mégis meghaljon? Kipróbálja? Kipróbálta és elszörnyedt. Azért a fulladozás sem smafu, és úgy tűnik, még bénán is érdemesebb élni, mint meghalni – törölte meg izzadt homlokát.

– Na, ebből elegem van! – fakadt ki egyik nap Tóth Tóni. – Írok néhány nyugdíjas otthonnak, hátha sikerül bejutnom egy normálisabb kéglibe.

– Kéz és lábtörést, aztán hány dollár, illetve euró lapul a bankodban?

– Euró? Még forint sem.

– Akkor felejtsd el. Egy jobb kéglihez komoly dohány kell, barátom. És ezt tapasztalatból mondom, nem mese, ezért vagyok én is itt.

Nem hallgatott Ábrisra, míg meg nem tanulta, hogy rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, mennyi stekszért juthat egy igazi, édes otthonba Magyarországon valaki.

– Ha ezt tudom, dehogyis hagyom ott Salzburgot – szívta a fogát dühösen. – Ilyenformán nem maradt más hátra, minthogy…

– Minthogy mi?

– Majd… majd később elmondom. Most még agyalok rajta egy picurkát.

– Oké, agyalj csak – mosolygott Ábris, és beslattyogott az Édenkert gondosan ápolt parkjába.

Egy idő óta bot nélkül. Már nem fájt a lába, meggyógyult csak úgy magától, a nővérek legnagyobb csodálkozására. Hogy miért, hogyan, senki sem értette, kivéve az otthon tisztelendőjét.

– Az ima a legjobb orvosság – magyarázta. – Bereczki testvér imádkozott és íme, meggyógyult.

– Igen, Istennek hála, rebegte a jó öreg, és elhatározta, hogy a jövőben rendszeresebben jár misére.

Ki tudja, talán tényleg igaza van az atyának, és azért gyógyult meg, mert imádkozott, vagyis…izé… dehogyis imádkozott – helyesbített pirulva, hanem az Úr így is meghallgatta. Mától kezdve azonban minden este imádkozni fog, és megkéri Istent szabadítsa ki az Édenkertből. No, nem azért, mintha még sem lenne biztonságban. Az egészségügyi felügyelet remek, a lakótársak, ápolók olyanok, amilyenek, egyedül a szobatársával nem tud zöld ágra vergődni – ismerte be, amit eddig magának sem vallott be. Magyarán kudarcot vallott Kováccsal. A szabályokat úgy-ahogy megszokta, az állandó kiabálást, jövést-menést, mindent, de a féllábú Kovács megakadt a torkán, őt sehogy sem bírta lenyelni. Pedig ő aztán tényleg türelmes, békés ember volt. Akárcsak a felesége, isten nyugosztalja, nem kötött bele senkibe, és szívből utált minden konfliktust. Kovács elől is inkább kitért, minthogy bármivel is megsértse. Kálváriája reggel fél ötkor kezdődött. Ilyenkor szokott a kurtanyakú, tatárbajszú férfi felkelni. Hajtotta a nikotin, ami nélkül fél órát sem tudott meglenni. Kicsit mocorgott, felgyújtotta a villanyt, tévét, majd kikarikázott a nem dohányzóba.

– Bocsánat a megjegyzésért, de nem tudna várni legalább hat óráig? – durálta neki magát Bereczki úr.

– Miért, mi van hat órakor?

– Villanygyújtás. Tetszik tudni a házirend…

– Tojok a házirendre. Akar még valamit?

– Nem, bocsánat, vagyis… még lenne egy-két apróság, amit nem ártana megbeszélnünk.

– Tartsa meg magának! – dörrent rá rekedt, durva hangon a féllábú, aki kb. sejtette, mi a baja az öregnek. – Mit akar velem megbeszélni?

– Szeretnék néha én is tévét nézni, Kovács úr.

– Hát nézzen, semmi akadálya.

– Igen, de hogyan, mert amikor kiválasztok magamnak egy csatornát, maga azonnal rám mordul.

– Nem tetszik? – csattant fel ellenségesen a féllábú.

– Már hogy tetszene? Elvégre nem nézhetem mindig ugyanazt, amit maga néz. Amúgy sehogy sem fér a fejembe, hogy tud egyszerre két dologra figyelni.

– Milyen két dologra?

– A tévére meg telefonra, főleg, hogy legtöbbször háttal ül a tévének, és úgy játszik vagy mit csinál reggeltől estig a mobilján.

– És? Mi köze hozzá! Tiltja a házirend?

– Nem tiltja, csak valahogy nem méltányos. Elvégre nekem is vannak jogaim – bátorodott fel az öregember. – Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez Virág úr.

– Kérdezze meg – vigyorgott magabiztosan Kovács úr.

– Nem szeretném, de ha így folytatja…

– Te fogod megjárni – summázta Tóth Tóni, amikor elmesélte, miről váltott eszmecserét a nyomorékkal. – Van fogalmad arról, kicsoda ez a tatárképű lakótárs?

– Nincs.

– Az Édenkert egyik volt ápolója, vagyis nem akárki, van is becsülete, biztosítalak, és nemcsak azért, mert kolléga, hanem azért is, mert mindenről tud, ami itt történik. Amúgy ravasz, bosszúálló ember, akitől jobb, ha távol tartod magadat – világosította fel Bereczkit.

– Aha, ezért olyan magabiztos. Akkor viszont mit tegyek, mert már nem bírom tovább ezt a varangyosbékát, akarom mondani…

– Ne, nem kell kijavítani. Amiért ilyen csonkalábú, attól még lehet őt is utálni, főként, ha vissza is él vele a nyavalyás.

– Gondolod? Én mégis… Szóval szégyellem, nagyon szégyellem. Ha van isten, most biztosan összehúzná a szemöldökét.

– Isten? – legyintett a hosszúra nőtt nyugdíjas. – Hol van az ilyenkor? Itt, öregem, mi vagyunk az istenek, ezért nekünk is kell igazságot szolgáltatnunk magunknak. Látod ezt a papírlapot? Felolvasom. Ebből megtudod, mit csináljunk, ha már az istenek is hallgatnak. Felolvassam?

– Mi ez? Panasz? Kérelem? Olvasd, nem bánom, ha már annyit törted rajta az agyadat.

– Kérelem az Édenkert Otthon Vezetőségéhez – köszörülte meg a torkát diadalmasan. – Tisztelt Igazgató Úr! Alulírott Tóth Antal a magam és az egész otthon nevében arra kérem önöket, tartsák tiszteletben az ellátottak jogait. Nem sorolom fel mindegyiket, csupán néhányat, például: 1. Emberi méltóság, kölcsönös tisztelet. Mi tiszteljük önöket, cserében elvárjuk, hogy önök is tiszteljenek bennünket. Minimum annyira, mint egy pincér a vendégét, és ne tegyenek úgy, mint akit csupán könyörületből szolgálnak ki. Ezt kikérjük magunknak. Minket nem karitatív alapon fogadtak az otthonba, és bizony becsülettel megfizetjük minden ápoló, nővér munkáját, ezért méltatlannak érezzük egyes dolgozók ingerült, sértő megjegyzéseket tartalmazó hangnemét. Ezen túlmenően, sokkal idősebbek vagyunk önöknél, és ha másért nem, már ezért több tiszteletet érdemlünk. 2. Önrendelkezéshez, szabadsághoz való jog. Tisztában vagyunk vele, hogy éppúgy hallgatnunk kell önökre, mint betegnek az orvosára, de csak mértékkel, uraim, csak mértékkel. Azért azt már mégse írják elő nekünk, könyörgöm, hogy köntösben vagy utcai ruhában sétáljunk a folyósón, az ágy melyik végébe tegyük a fejünket, hányszor fürödjünk hetente, milyen borotvával borotválkozunk, vagy tartsuk meg a véleményünket magunknak, mert arra senki sem kíváncsi. Ezt nyilván senki sem mondja ki ilyen őszintén, mégis ez az igazság. 3. Magánszféra. Nem tudom, hány otthonban szokás, hogy a lakószobák éjjel nappal nyitva állnak. Bárki sétál a folyósón, mindenki mindenhova benézhet, így nemegyszer előfordul, hogy éppen vetkőzik egy nőlakótárs, vagy aludna, de képtelen a folyosói világítás vagy lárma miatt. Nem vitás, hogy így kényelmesebb szemmel tartani a lakókat, de akkor mire való a nővérhívócsengő? Szerintem az volna méltányos, ha nemcsak becsuknák ezeket az ajtókat, hanem be sem lépnének rajta, mielőtt nem kopognának XY ajtaján, olvastam mostanában valahol, vagyis ilyen otthon is létezik. Ehhez persze az kellene, hogy az ápolók legyenek a lakókért, és nem fordítva. 4. Házirend. Újabb szabályrendszer, amivel még jobban gúzsba köthetnek bennünket. A szükségességét most nem szeretném taglalni, mint ahogy azt sem mennyire leszűkítik ezzel a lakók szabadságát, amit az öregség, plusz rokkantság amúgy is hihetetlen mértékben korlátoz, én csupán azt kérdezem, miért nem tartják be önök is? Mármint a házirendet. Nézzünk néhány példát! „Tekintettel az erősen visszhangozó folyósokra, szobákra, igyekezzünk minél halkabban kommunikálni.” Szép, ennél még szebb lenne, ha önök sem kiabálnának egymásnak a folyosó egyik végéről a másikba. Ismerek olyan takarítónőt, aki be-beül az ebédlő végébe, és onnan pletyizik jókora hahotázás közepette a másik végében foglalatoskodó nővérrel. „12-15 óra között csendes foglalkozás.” No persze, kivéve a gyevi bírónak. „Este nyolckor villanyoltás.” Ez is csak írott malaszt, tisztelt igazgató úr, mert kit érdekel, ha valamelyikünk a folyóról beszűrődő erős fény miatt csak forgolódik az ágyában. 5. Végül, de nem utolsósorban, kérjük, hogy a jövőben várjon meleg ebéd az étkezőben bennünket. Elnézést, ha itt-ott nyersen fogalmaztam, de ezek után nem vitás, hogy felül kellene vizsgálni az itt uralkodó magatartási normákat, a házirendet stb. Köszönöm, hogy meghallgattak. Tóth Antal, az Édenkert egyik lakója

– Befejezted?

– Be. Aláírnád?

– Én? – esett gondolkozóba Bereczki úr. – Kicsit agresszív ez a kérelem. Szinte olyan, mintha egy röpcédulát vagy micsodát olvasnék. Nem félsz attól, hogy emiatt rád is süthetik az antiszociális bélyeget?

– Nem félek, mint ahogy akkor sem majréztam, amikor 56-ban átszöktem a határon. Nem mindenki olyan nyuszi, mint te, öregem. De hagyjuk, ha nem, nem, semmi erőszak. Lehet, hogy te ilyen otthonról álmodtál, én nem, de ne áruld el senkinek.

– Otthon, édes otthon – motyogta a galambősz öregember. – Hol van az már! – villant elébe féllábú szobatársa borostás képe. – Ne haragudj, esetleg később, ha a többiek is aláírják – tétovázott, mert ha alá is írja, ez az átkozott féllábú akkor is ugyanúgy meg fogja keseríteni az életét.

A minap is 20 000 forintot csórt ki a szekrényből, ahova a pénzét szokta rejteni. De hát hova rejtené, ha nem a kasztniba? Bezzeg más otthonban vigyáznak a lakók pénzére, ott letétbe lehet az ilyesmit helyezni, miközben náluk senki semmiért sem vállal felelősséget. Nem esküszik rá, hogy Kovács csórta el, de már egyszer meglepte, amint éppen a nagykabátja zsebében kotorász. Fel is jelentette azonnal, de a féllábú ezt is megúszta. Mennyire igaza volt Tóninak, hogy ne kezdjen ki vele, mert az exkollégái úgyis mindenben őt támogatják. Újabban az a szokása, hogy még éjjelre sem kapcsolja ki a telefont, és minden üzenetre válaszol. Őrület! Ez az ember maga az ördög. Nappal többnyire húzza a lóbőrt, éjjel meg telefonálgat. Persze tagadja, a gondozók meg elhiszik, legalábbis úgy tesznek, mintha elhinnék. Jó helyre csöppent, annyi szent. Most már ő is azt vallja, amit Tóth Tóni: bár maradt volna Salzburgban, illetve Floridában. Ott biztosan nem élne ilyen primitív otthonban, csak hát a honvágy, az nem hagyta békén egy percig sem. Hát most itthon van, és azon fantáziál, mit tegyen annak érdekében, hogy ne boruljon el az elméje. Persze kaphat stroke-ot is, agyvérzést, szívinfarktust, és akkor ugyanolyan élőhalott lesz, mint ezek a szerencsétlenek itt körülötte – markolt belé a félelem. Vajon nem lenne mégis helyesebb aláírni azt a kérelmet kiegészítve egy-két olyan dologgal, ami az ő malmára is hajtaná a vizet valamiképp? De bizony, hogy helyesebb – totyogott át másnap égimeszelő társához.

– Meggondoltam magamat, add ide azt a petíciót!

– Tessék!

– És az aláírások? Azok hol vannak?

– Sehol. Nem írták alá, mindenki attól fél, nehogy felbosszantsák az ápolókat – horgasztotta le a fejét keserűen Tóth Tóni.

– Akkor mi lesz? Lefújod az akciót?

– Eszemben sincs! – húzta ki magát hirtelen. – Legfeljebb a kérvényt, de ezzel még nem vágtak földhöz, a kurva anyjukat! – kotort bele a szekrénybe, és előrántott egy üveg kisüstit. – Húzz belé, Herr, Bereczki!

– Áá, nem szabad. Magas a vérnyomásom, azonkívül ismered a házirendet. Idézem: alkoholt tárolni, fogyasztani az otthon területén szigorúan tilos.

– Szarok a házirendre. Egészségedre! Toll! (remek!) – csettintett. – Nem gondoltad meg magad?

– Sajnálom.

– Aha, aha, nem szabad. Tudod, mi a te bajod, öregem? Bocsáss meg, hogy így a szemedbe mondom, de túlságosan ijedős vagy.

Ábris elsápadt.

– Ha te mondod – húzta fel a vállát egykedvűen. – Hogy milyen kurázsi kell megkóstolni egy kisüstit ugyan nem értem, de nem érdekes, te csak fogyaszd… bátorsággal.

– Naná, hogy fogyasztom, az ápolók meg forduljanak fel a szülinapjukon. Hoppá, mégis meggondoltad magadat?

– Egy korty még nem a világ. Csak az ajtóból tűnjünk el, mert meglátnak – intette óvatosságra a salzburgit.

Elkésett, ugyanis épp abban a percben bukkant fel előttük az Édenkert nagyhatalmú főnöke, Virág B. Archibald úr.

– Hé! – iramodott a szobába a negyvenes éveiben járó, katonás modorú nagyfőnök. – Volna szíves elárulni, Tóni bá mi az az izé a kezében?

– Ez az izé? – hökkent meg egy pillanatra Tóth Tóni, de csak egy pillanatra, mert már dolgozott benne az alkohol. – Mi lenne? Villányi törkölypálinka, igazi hungarikum – cuppantott.

– Adja ide azonnal! Köszönöm. Még ilyet! Úgy látom, maguk nem ismerik a házirendet. Ábris bácsi?

– Én… én nem ittam belőle – védekezett gyáván a szemüveges öregúr.

– Tudják, mi jár azért, ha valaki alkoholt fogyaszt az otthonban?

– De én igazán nem ittam még egy icipici kortyot sem.

– Maga nem, de akart, amit mi majdnem úgy büntetjük, mintha ivott volna.

– Meg akarnak büntetni?

– Majd a fegyelmi bizottság eldönti.

– Itt ilyen is van? Mégis mit tettünk, hogy egy egész bizottság ül össze miattunk? És… és mikor ül össze? Lehet, hogy ezért még az otthonból is kizárnak? – remegett meg az öreg hangja.

– Hallottad: majd a fegyelmi bizottság eldönti. Köszi az infót, kukurikú! – kukorékolt Tóni a pattogó intézményvezető arcába. – További szép napot!

Virág B. Archibald megrökönyödve hátrált ki a szobából. Micsoda kerge nyuggerek, és neki ilyen alakok közt kell mindennap helytállnia. De ez volt az utolsó csepp a pohárban, majd elveszi ő a kedvüket attól, hogy így viselkedjenek egy eü-s dolgozóval.

3

Volt eszében! A horkolást ugyan abbahagyta, de azt is csak egy pillanatra, mert a másikban már ismét teljes erőből fújtatott, mint egy elkopott sípláda. Ábris szíve elkezdett őrülten dobogni, és alighanem a vérnyomása is az egekbe szökkent egy perc alatt. Mit tegyen, jaj, mit tegyen, hogy elhallgattassa ezt a varangyot? Bedugta a fülét, nem használt, erre kisirült a folyósóra. Az éjszakai ügyeletes egy hoppra észrevette, és bezavarta aludni.

– Megöllek, te, megöllek! – borult el az agya, odacammogott a féllábúhoz, és csak nézte, nézte, hosszan, elhomályosult tekintettel, majd egy hirtelen mozdulattal ráhúzta a párnát Kovács arcára.

A féllábú felhördült, és kézzel-lábbal védekezett. Ebben a pillanatban visító hang hasított a levegőbe.

– Riadó! Riadó! – süvöltötte az ügyeletes.

Percek alatt kiürült az idősotthon. Utoljára Bereczki úr loholt hanyatt-homlok az utcára oldalán a halotthalvány Kováccsal.

– Mi történt? Mi történt? – kérdezgették riadtan a rokkantak.

– Bomba van az otthonban.

– Bomba? – tért magához Ábris. – Te tetted? – húzta félre a mellette szorongó Tóth Tónit.

– Megzakkantál? De ne izgulj, nincs itt semmiféle bomba, csak megint szórakozik velünk valaki.

– Köszönöm – emelte tekintetét az ég felé, és letörölte   kibuggyanó könnyeit.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-08-07 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.