Próza

(két válogatott szemelvény a Szép Irén mondakörből, közelebbről a Gyógytúra az Ekronon című nagy megmutatkozásból)

Szóljon a dal Vanda Geröyk Brünről, a túlvilági életében magassá, szőkévé szépségverseny-győztessé szó szerint titaniszi anyaméhből újraszületett Nofertitiről (a hamisbéke bizottmány ügynökeitől kapott legtitkosabb titkos neve: Szép Irén, így keresztelték, ugyanis mikor feltétlen Őmikroszentsége-az-Ölelnök-és-Magistere-lojális katonafőtiszt-növendéknek, úgymond főhadapródnőnek toborozták).

Feltehetőleg már kifejlett szexbombaként jött a (más)világra sámsoni, herkulesi tehát naphéroszi /bocsánat napheroinai/ erővel, ugyanis még a legvénebb Nesztór vagy Matuzsálem se látta kisdednek vagy süldőleánynak.

Vandába tehát, ebbe a katonanövendék vámpba, bombanőbe belehabarodik Oerdvigg Mirdroff okleveles agyvizsgáló, aki közben sajnos egy különös baleset folytán pezsgőspohárrá változik.

Ám ez mit sem változtat szándékán, tovább csapja a szelet a gyönyörűséges főtiszttanoncnak, de a rátarti Vanda szóba sem áll véle.

Mirdroff csillapíthatatlan kéjvágyától hajtva, valamiféle mágikus praktikával Vanda bal lábát reáveszi, hogy

a kadéthölgytől független életet éljen, ám rögvest elfogja az önállósult alsó-végtagot és biztos helyre rejti, majd megzsarolja Vandát, hogy csak akkor kapja vissza, ha eltölt vélle egy iccakát.

Móricz Csaba: Portrék – életek 5.

Takács Annabella védőnői diplomáján alig száradt meg a pecsét, amikor tulajdonosa egy borús október elsején, a főváros peremkerületi szakrendelőjében megkezdte munkáját.

Takács Annabella, vagy ahogy családjában nevezték, Belli, a belvárosban, egy elegáns bérház második emeletén lakott szüleivel és medikus öccsével. Eredetileg ő is orvoskarra jelentkezett, gyermekorvos akart lenni, de egy ponttal lemaradt a felvételinél, ezért lett „csak” védőnő. Egy ideig bánkódott a sikertelenség miatt, de hamar megvigasztalódott, amikor megtudta a védőnői munka fontosságát, lehetőségeinek széles skáláját és a biztos állás ígéretét.

Anyja reggel hatkor, a szokásos kakaós-puszival ébresztette őt.

– A jó Isten legyen veled drágám! Vigyázz magadra és azokra a gyerekekre, akiket gondozni fogsz és szeresd az anyukákat, legyenek akármilyenek. Végül a tudálékos nagymamákat se nevesd ki. Régi, talán avult, de megszokott etetési, vagy nevelési szokásaikat fogadd türelemmel és csak óvatosan, lassan próbálj változtatni azokon, ha kell. Nevess és sírj együtt a családokkal, légy a barátjuk! Ne diktálj, tanácsot adj!

 
Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület) Szóló

– Te, Sanyi! Hogy is van az a nóta, hogy…

– Micsodi? Ne ugráljá’ Bélám, mer’ leversz valamit.

– Na! Ne búsuljá’! Gyere mán ide, az anyád úristenit! Aszongya, hogy… Utcááára nyílik a...

– Nem úgy van az, baszod, nem tudsz te semmit. Húzzad, cigány! Azt húzzad, hogy akinek nótája nincsen, annak szíve sincs...

Alig jutott messzebb a faluszéli kukoricaföldeknél, mégis örökké a füredi Anna-bálba képzelte magát. Hogy egyszer majd elviszi oda az asszonyt. Ígérgette szeszgőzös mámorában.

A kocsmába hazajárt. Egyedül ott volt valamije. Törzsasztal, a szokásos kevert pár üvegsörrel, a búfelejtő nóták, meg a cimborák. Privatizálták a téeszt, azóta csak elvétve akadt munka. Sofőrbérből, kulimunkákból, ha megszakad sem lesz soha se kocsi, se ház. Az anyjánál élnek egy szoba-konyhában. Az asszony hallgat. Olyan hangos ez a hallgatás, hogy megfeledkezni se tudjon arról, hogy nem képes jobb életet teremteni, hogy állandóan részeg, hát, miben nőnek föl a gyerekek, hogy nincs egy rendes rongya, amit fölvehetne, mert piára költi azt a keveset is, hogy a Mariék Jugóba mennek nyaralni, hogy ők meg soha sehova. Eleinte vidámra, majd dühösre itta magát. Az alkohol, a bűntudat és a szégyen egyszerre marták az ereit. Egymás után szívta a cigarettát, a nikotin sárgára pácolta az ujjait.

Ez az eleinte pörgős, később egyre lassuló tempójú, eleinte keserű, később már inkább keserédes blues úgy kezdődött, hogy 2012 nyarán, huszonkét év és három hónap munkaviszony után elveszítettem addig atombiztosnak vélt állásomat. Egészen addig azt hittem, az lesz a második és egyben utolsó munkahelyem. Onnan fogok majd egyszer jól megérdemelt nyugdíjamba vonulni és koktélokat szürcsölve heverészni a feszített víztükrű medencémben Bora Borán a pálmafák árnyékában. A delphoi jósok szerint minden esélyem megvolt erre a csodás végkifejletre. Nem kerestem rosszul és mindig takarékoskodtam. Azt hiszem velem együtt sokan így képzelik el nyugdíjas éveiket. Persze ez csak vicc. Sosem vonzott a luxus.

Gyerekként sokszor aludtam kint Pogányban, a nagyszüleimnél. Házuk a falu végén állt, tíz percre tőlük kezdődött az erdő, gyakran sétáltam arra papával. Ismerte a növényeket, állatokat, a nyomokból meg tudta mondani, őz vagy vaddisznó járt-e arra, esetleg róka vagy egyszerű házimacska. Persze papa nem mindig ért rá, tavasszal és nyáron lefoglalták a kerti munkák, késő ősz és tél volt a felfedezések ideje. A házban sem unatkoztam, mindig vittem magammal játékot otthonról, és a tévét is bekapcsolhattam. Szünidei matiné, Kölyökidő, Knight Rider. Bármit nézhettem, amikor nem valami dél-amerikai sorozatot adtak, mert abban az esetben az öregek kapát, kaszát eldobtak, nehogy lemaradjanak Leonszió, Fúzsenszió vagy Zsanuária legújabb kalandjáról. Nekik már akkor is számítottak a fekete életek.

Mórotz Krisztina: A tény nem hagy el téged

Fel kell állnom, újra szeretnék írni hat meddő év után. Tenni a dolgomat, ahogy eddig. Fotózni indultam. Az egerészölyv ott volt a kanyarban álló kiszáradt fán. Három napja ott van, ahol én. Kettőnk között cinkosság, egymásra csodálkozás. Hátat fordít, nem fél tőlem. Tegnap azt mondtam neki, hogy szép vagy, senki nem értené, miért nem fotózlak le, te nagy madár. Élőnek akarlak érezni és nem egy képen merengeni. Az veszne el akkor, ami a legfontosabb. A lélek. Ellibben, köröz még párat. A horgásztótól visszarepül. Szállj madár!

Kép forrása: pxhere.com

A holdfény sejtelmesen világította meg a fiút. Kerek arc, kerek szem, tág pupilla. A nyirkos homok rátapadt csupasz lábfejére, megigézve szaladt a tenger felé. Csak akkor állt meg, amikor a víz már a térdét simogatta. Elővett egy kopottas könyvet, a borítón gyöngyszerű betűk domborodtak, vízcseppekre emlékeztették, legurultak a szélén, bele a kék mélységbe. Végigpörgette a sárgás lapokat, mézédes illat, öröm szivárgott hasába a lábán keresztül, bizsergett a gerincében, elöntötte a fejét, az elméjét.

Írni kezdett, mesélt a szüleiről, testvéreiről, munkájáról, arról, hogy már találtak neki egy lányt, gyönyörű, vele egyidős, örülnie kéne. Amikor befejezte, kitépte a lapot, a lágy Zefír elfújta, Salacia könnyei eláztatták, lassan lefolytak róla a hullámos vonalak, hullámmá váltak, kecsesen repültek a horizont felett.

Kép forrása babafalva.hu

A nő a kórházi asztalon tűrte, hogy az orvos a hatalmas pocakján matat egy ultrahangos készülékkel, közben a hasa oldalát lopva simogatta. A férfi mosolyogva szorította  felesége kezét. Önkéntelenül nevetni kezdtek, amikor az orvos odahívta a nővéreket, hogy induljanak a szülőszobába. Az ágyat tolni kezdték, a férfi loholt utána, de az egyik nővér megállította.

– Maga most nem jöhet.

– De, mehetek!

– Kérem, maradjon itt!

– Nem, nem érti! Nekem be szabad mennem. Apás szülés lesz.

A nővér megállt, és lassabban kezdett magyarázni.

– Higgye el, értem. De most kint kell maradnia. Mindent megteszünk, hogy megmentsük a babát.

– Hogy… hogy érti, hogy megm… megments… hogy?

Hargitai Beáta: Tabán-sirató

Nézi a kipakolt szobát, a kopott falakat, a pókhálós sarkokat. Egy pillanatra erőt vesz rajta a helyzetben rejlő ellentmondás. Tisztaszoba. Mégis itt a legporosabb minden, a levegő kellemetlen, dohos. A heverőket már kipakolták, az új tulajok nem tartanak igényt rá, a család nem tudja hová tenni, különben is öreg, rossz szagú bútorok, feleslegesek. A tükrös szekrény sorsa még kérdéses, de a benne lévő étkészleteken már megosztoztak. A két nagy, barna szekrény még úgy is uralja a szobát, hogy csak magukban állnak a fal mellett. Monolitikus, masszív tárolók, mélyükön egy egész élet emlékeivel. A férfi megborzong, eszébe jut, milyen ijesztő volt gyerekkorában belépni ide, úgy érezte, a szekrények elnyelik a fényt, magukba szívják a valóságot. Persze, már rég tudja, hogy nincs bennük semmi csoda, csak öreg kabátok, régi fényképek, nagyapja vörös csillagos kitüntetései, amiket a vasútnál kapott annak idején. Azért a munkáért, amit műszak után otthon végzett, vetésért, aratásért vagy a pince kiásásáért nem járt medál. Odalép az egyik szekrényhez. Ki kell pakolni, a vevőknek tetszik a régimódi stílus, ezek maradnak. Kinyitja az ajtót, elfintorodik. Kupac szemét, most mégis rámaradt a válogatás, mindkét öccse talált olyan kifogást, amivel megpattanhattak. 

Magén István: Pillangó 2

Az iratcsomó még kárörömre is hajlamos.

Évike hosszú haját kényesen ráteríti. (A távoli jövőben, amikor még repülőgépeket meg tankokat látott.) Odalép az ablakhoz, és kinéz a tölcsér alakú lyukon. Előnyöket akart a maga számára kiszimatolni. A bénító fájdalom belenyúlt a testébe. Gurgulázva szétterpesztett fülekkel szül. Embereket szül, torkon ragadják, negyvenezer ember üvölt, a tekintetük azt jelenti, hogy nem akarnak se látni, se hallani. Szállingóznak a kék-sárga levegődarabok, piros-fekete sapkák, fekete-sárga szétrágott szalvéták, vörös-zöld golyóstollak. Ekképp teszem a dolgomat, olajozottan nyikorgok, békacombot eszek, eszközt használ a természet, megvadít a fény, a kullancs bemászik a nyakamba. Fülel, őt akarja megjegyezni, (női fenekeket firkál), felugrik, és a labdát a hálóba dobja. Kőtömbökből formáztak, mondja, beletörődőm abba, hogy vagy, és nem akarok rajta változtatni. Megvadul, videót készít hosszú körmével, kibogozza a cipőpertlijét, a halottak lefeküdtek, mindenkit betakar az üvegszilánk.

Nagy Károly: Nyírfák és varjak a ködben (Forrás:karolynagy.wordpress.com)

A sógoromnak hiába mondtam, hogy készítse magát és Sárát a legrosszabbra, hiszen én jól értem a madarak röptét, tudtam, mit akarnak mondani. Nem mintha boszorkány lennék vagy vajmi vajákos, de elég fiatalon megtanultam olvasni a jeleket. A legtöbbet ősszel láttam a füstös, borongós ég alatt, amikor elköltöztek a gólyák és a gondoskodó villásfarkú fecskék. Elmenekültek a rothadás elől. Néha, rossz napjaimban árulóknak neveztem őket. Gyönyörű árulóknak. Mindenhová odapiszkítottak. Az eresz alá, háztetőkre, árok partjára, járdaszegélyre. Mennyit sikáltam a tornácot miattuk! Néha hólyagosra marta a kezem a hypós felmosóvíz, sértette a bőrömet a durva drótkefe, de egy idő után már fel se szisszentem, amikor pár csepp a piros véremből a vájlingba hullott.

A mi portánkon mindennek, beleértve a tornácot, a járdaszegélyeket, tisztának kellett lennie, hiszen nem járhattunk madárürülékben. Bevallom, engem nem zavartak a fecskék. Szerettem nézni célegyenes, öntudatos röpülésüket, amiben volt valami finom melegség is egyben, ahogy fészket építettek, ahogy fiókáikat fáradhatatlanul etették. Az uram azon is csak mérgelődött, hogy miért pont a mi ereszünk alatt költenek a fecskék, én meg csendben - ellentétben számtalan asszonnyal - csak azért imádkoztam, hogy a mi kéményünkre soha de soha ne fészkeljen a gólya.

Cseri József: Padlón

A patkány már évek óta egy régi, elhagyott szenespincében húzta meg magát. Mióta a négyemeletes ház lakói gázfűtésre tértek át, néhány kíváncsiskodó egérfiat leszámítva, nem háborgatta senki. Szeretett itt lakni. Megvolt a levegő kellő páratartalma, a félhomály, a doh kellemesen otthonos illata. Még egy férfitenyérnyi ablak is nyílt közvetlenül az aszfaltozott járda fölé. A patkány unalmas, nyári délutánokon órákig pislogott ki az utcára. A bepókhálósodott, homályos üvegen keresztül nézegette a járókelők lábán a cipőt, a szandált, a papucsot, a himbálódzó táskákat, nejlonszatyrokat meg más efféléket. Iskola után gyerekek jöttek ki focizni a keskeny zsákutcába, erre nem járt autó, se busz, se villamos, csak néhány erre lakó biciklivel. Ideális volt focipályának. Az agyonstrapált bőrlabda néha nekiütődött a pinceablaknak. Ilyenkor a patkány kissé hátrébb húzódott, de aztán folytatta a szemlélődést, hisz egy futballmeccs soha nem lehet unalmas.

 
Forrás: pixabay

Jó kislány légy! Figyelj az órákon, drágám! Ma apád jön érted, nekem sok munkám lesz az Akadémián, mondta, több aggódós puszi után a kislányának reggel nyolc előtt pár perccel, az Irányi utcában levő iskola kapujában.

Kitti harmadikba járt. Nem válaszolt, nevetve intett anyjának, persze-persze! Hátáról lekapta az iskolatáskát, majd néhány társával együtt, egymást vidáman lökdösve, nyomták befelé a régi épület, nehezen nyíló, nyikorgó vaspántos kapuját.

Kata-mama megvárta, míg a kapu - lányával együtt - elnyelte a zsibongó sisere-hadat, majd sietett a villamos felé. A kettes számú a Duna part mentén vitte őt munkahelye, az Akadémia irányába. Mint minden reggel, most is, nem csökkenő ámulattal nézte a járműből csodálható panorámát, ami a világ tíz legszebb villamosvonalának egyikévé tette a főváros eme nevezetességét.

(válogatott szemelvény a Szép Irén mondakörből, közelebbről a Gyógytúra az Ekronon című nagy megmutatkozásból)

Szóljunk hát, Vanda Geröyk Brünről, a túlvilági életében magassá, szőkévé szépségverseny-győztessé szó szerint titaniszi anyaméhből újraszületett Nofertitiről (a hamisbéke bizottmány ügynökeitől kapott legtitkosabb titkos neve: Szép Irén, így keresztelték, ugyanis mikor feltétlen Őmikroszentsége-az-Ölelnök-és-Magistere-lojális katonafőtiszt-növendéknek, úgymond főhadapródnőnek toborozták). Feltehetőleg már kifejlett szexbombaként jött a (más)világra sámsoni, herkulesi tehát naphéroszi /bocsánat napheroinai/ erővel, merthogy még a legvénebb Nesztór vagy Matuzsálem se látta kisdednek vagy süldőleánynak.

Vandába tehát, ebbe a katonanövendék vámpba, bombanőbe belehabarodik Oerdvigg Mirdroff okleveles agyvizsgáló, aki közben, sajnos, egy különös baleset folytán pezsgőspohárrá változik.

 
Magén István: Lakóház a kozmoszban

Ott állt, mint a hab, a lépcsőfokon, kétségbeesetten, meg görnyedten, megpróbálja, miként lehet, visszaemlékszik, ritkán hajlandó felágaskodni és hozzányúlni a véres, rongyos darabokhoz. (Támadnak, aprólékosan rendezve múltbéli dolgaikat, hasznosan gondolkodnak, az ablak kitörik, rávilágít, Évike mászik lefelé a lépcsőn, a lábát rakosgatva, ez egy falak nélküli szoba.) Az égen fiatal bárányfelhő, az izgalom is jelekbe foglalva, meg talán a szellemek érdeklődése.

A másik helyiség játékos könnyedséggel nyílik, a közepén egy állvány. Somfainak mély meggyőződése volt, hogy hibázott élete során. Hidegpadló, az asztal végén az asszony, a szemében csirkepörkölt, üti-vágja az igazságot. Tekintete üzeneteket küldözget, az arca csupa jóság és virág, kivirul, zeng, bélyeget ragaszt, lebeg, felúszik a víz felszínére, a város felszínére, a bombázás felszínére, fekvő helyzetben.

 
(Kép forrása: HVG)

Sámuel a könyvkereskedő jó barátja volt. Ezt a boltost Fecónak nevezték. Mindig elolvasta Sámuel verseit. Amik nem voltak rosszak. Mikor Sámuel egyszer a boltban járt, szintén hozott magával egy verset. Persze egy könyvet is kivitt. Fecó elolvasta a verset. Jónak találta. Fecó azonban nem volt magányos ember. Ismert ő neves írókat, költőket is. Csak Sámuel meg éppenséggel magányos volt. Szerény. Hiszen miért nem írónak vagy költőnek mutatja meg a szerzeményét? Talán nem gondolta olyan komolyan. Nem nagyon élt benne a szereplés ördöge. A dolog ezt bizonyítja.

Másnap bement Gál Jenő költő úr. Fecónak egyből az ötlött eszébe, hogy megmutatja neki a srác versét.

– Jenő Úr! – szólalt meg a boltos.

Kép forrása:

Egyszer, amikor a fiú még nagyon pici volt, és a három diófa már levéltelenül állt a nagyszülői ház előtt, hisz közeledett a tél, hosszan bámult kifelé az ablakon. Odabent a radiátorok sugározták a meleget, mert papa mindig jól begyújtott reggel, és figyelt, nehogy a tűz kialudjon, hisz kisgyerek van a háznál, még megfázik szegény. Az ablak alatt virágoskert feküdt, persze most csak a metszett rózsatövek álltak benne a nyár mementójaként, magukban hordozva a tavasz ígéretét. Mögöttük kerítés, aztán kis füves terület, kátyús aszfaltút, a diófák, a meddőhányó, ahová papa a salakot öntötte, a völgy, és végül a nagy domb a túloldalon. Tövében aprónak tűnő házikó. Kik laknak ott? Az a ház már külföld? A felnőttek nevettek. Dehogy is, az is a faluhoz tartozik, a régi téglaégető, de már jóideje nem működik.

A szőke fiúcska kiszaladt a konyhából. Megtámaszkodott, kis keze biztonságot keresve markolta a durva téglát, lábával tapogatta maga előtt a szürkésfekete betonlépcsőt. Sikeresen leevickélt, meztelen talpával boldogan tocsogott a pocsolyában. Szaladt az esőben, a vékony póló pillanatok alatt átázott rajta, pucér feneke világított az esti félhomályban. Nekiszaladt a drótkerítésnek, belekapaszkodott. Nevetve nézett át a kerítésen az utcára. Combközépig sáros lába rugózott, ujjai néha le-lecsúsztak a vizes dróthálóról, végül a lába kiszaladt alóla és fenékre tottyant, de csak nevetett.

Két erős kéz nyúlt a hóna alá és ő egyszerre felemelkedett, fel, egészen magasra, átlátott a kerítés felett. Az anyja rohant utána, amikor észrevette a nyitott ajtót.

– Hát te? Nem szégyelled magad, pucéran kiszaladni a házból? Kiszökni a jó melegből az esőre? Hát mit képzelsz te? Hogy gondolod te?

Magén István: Forrás

Valamit felfedeztek benne, a tájban, az ólban, búvóhelyet, összekent papírt, mennybemenetelt ábrázoló képet. Az ügyesebbik kezével átnyúlt a nyaka felett, átmászott, nagyétkű volt, de nem volt mohó. A haja tövében már ketten koccintottak, és lépések koppantak teljes erőből. Az a legjobb, ha elzálogosítja a házát, gondolta, aztán meghal (türelmetlenül). Magyarázat nélkül felállt, botjával zörgetett. A békés szigetek kődarabokkal voltak berendezve, aztán rájött, hogy csak ismételgeti a szavait. Évike töprengett, hogyan szabaduljon meg tőle, a boldogságát esztelenséggel cserélte fel. Amikor csapásokról beszéltek, sebtében megigazította, zajosabb lett. Úgy kért elnézést, hogy végigsimította. Meghallgatta, felérte ésszel, örült neki, hogy (ott) apró falovak sorakoznak. Az újraélesztés értelmetlenségével gyűjtötte a leveleket, felhúzta a kesztyűjét, a tükör elé állt, és várta, hogy megjelenjen az arc. (A nők az arcukat egyre közelebb tolták egymáshoz.) A lelkét elöntötték a jelek, melyeket meg kellett írni. Megnyílt, feljegyezte, amit mondtak, bekapcsolta a gépet, elnémult a zene és a mormolás. Elbújtak a szőlőindák között, olyanok voltak, mint azok. Teljesen alkalmatlan, gyomorfekélyes, mindenestől vad robotok voltak, esőtől nedves arc, üreg, melynek gazdája a hűséget és az állhatatosságot gyakorolja. Azokban az odúkban múltszázadbeliek, keresztények és zsidók, ékességek, bonyolultan fésült mosolygó arcok, feltétlen szükséges találkozások. Akik kihajóztak, és megszólalásig hasonlítottak. Hűvös és kellemetlen szellemek eligazították, nagyérdemű férfiak, színes nadrágjukat keresztbe vetették. A pillanat felveszi a szemüvegét, egyik másolja a másikat, felkérik egy táncra, (tisztelettel) minden azon múlik, hogy sikerül-e feljajdulni. Levezeti a feszültséget, kölcsönöz, kitekeri, a sugallatra hallgatva beköltözik, lábadozik.

Július volt, szokatlanul fázós nyár-közép. A TV-ben narancssárga viharjelzés figyelmeztetett az elkövetkező éjszaka álmatlanságára. Unottan néztem. Megszoktam az átvirrasztott napfelkelte-várást.

Egy nyugdíjas, semmittevő, egyedül élő orvosnak ez mindennapi problémája – válaszoltam az üres falaknak, és a meteorológia hírmondójának.

Már éppen át akartam váltani más adóra, valami vidámabb témára, amikor a képernyőn megjelent a Fogyatékossággal élők Nyári Tábora és annak vezetője, aki elmondta programjaikat. Nem kapcsoltam át, mert a táborvezető mellett egy jeltolmács állt.

Akit ismertem.

Istenem! De rég volt…