Videó

Az Eventus Podcast Studio videója




Keresés a honlapon:


Antal Anikó Zsuzsanna: Madárjóslat (regényrészlet) - fekete szárnyak

 

 

 

 

Madárjóslat

(regényrészlet)

 

- fekete szárnyak

 

A sógoromnak hiába mondtam, hogy készítse magát és Sárát a legrosszabbra, hiszen én jól értem a madarak röptét, tudtam, mit akarnak mondani. Nem mintha boszorkány lennék vagy vajmi vajákos, de elég fiatalon megtanultam olvasni a jeleket. A legtöbbet ősszel láttam a füstös, borongós ég alatt, amikor elköltöztek a gólyák és a gondoskodó villásfarkú fecskék. Elmenekültek a rothadás elől. Néha, rossz napjaimban árulóknak neveztem őket. Gyönyörű árulóknak. Mindenhová odapiszkítottak. Az eresz alá, háztetőkre, árok partjára, járdaszegélyre. Mennyit sikáltam a tornácot miattuk! Néha hólyagosra marta a kezem a hypós felmosóvíz, sértette a bőrömet a durva drótkefe, de egy idő után már fel se szisszentem, amikor pár csepp a piros véremből a vájlingba hullott.

A mi portánkon mindennek, beleértve a tornácot, a járdaszegélyeket, tisztának kellett lennie, hiszen nem járhattunk madárürülékben. Bevallom, engem nem zavartak a fecskék. Szerettem nézni célegyenes, öntudatos röpülésüket, amiben volt valami finom melegség is egyben, ahogy fészket építettek, ahogy fiókáikat fáradhatatlanul etették. Az uram azon is csak mérgelődött, hogy miért pont a mi ereszünk alatt költenek a fecskék, én meg csendben - ellentétben számtalan asszonnyal - csak azért imádkoztam, hogy a mi kéményünkre soha de soha ne fészkeljen a gólya.

Máskülönben irigyeltem is ezeket a madarakat. Micsoda kiváltság számukra az, hogy belerepülhetnek a napfényes életbe! Nekem csak a fekete varjak maradtak. Az ő repülésüket tudtam olvasni a legjobban. Nincs okosabb madár a varjúnál, erről mindig is meg voltam győződve, jobban mondva Janel bácsi, a nagybátyám tanította ezt a furcsa népi bölcsességet nekem. Gyerekek voltunk még a nővéremmel, amikor Janel bácsi és a felesége, Márta, egyre többször fordult meg csendes falusi otthonunkban. Egy tőlünk nem messze lévő hegyvidéki kis üdülőbe utaztak úgy kéthavonta, mivel nagybátyámnak bírósági hivatalnokként szüksége volt az elvonulásra, a friss levegőre. Egy idő után nem bírta már a gyomra a sok pereskedést. Felbosszantotta az emberi gyarlóság, a szív és az ész vitája, hogy a nyers ösztön, a birtoklási vágy és olykor a szemellenzős szerelem szinte mindent letarol, romba borít házasságokat, életeket, generációkat döngöl a porba, megfoszt minden méltóságtól, és ami a legsötétebb, válogatás nélkül bélyeget süt az ember fiára és lányára, valami láthatatlan fekete port fúj az ujjaikra, a kézfejükre, a homlokukra, rászáll egész holdudvarukra. Lemosni szinte lehetetlen. Talán még létezik itt, a földi létben igazi feloldozás - mondta sokszor az asztalnál elmerengve nagybátyám, miközben vágyakozva nézte az anyám készítette méteres kalácsot. A keserű csokoládéval bevont, rummal átitatott, puncs pudingból készült ezerízű sütemény mindig a gyarlóságra emlékeztette. Olykor eljátszott a gondolattal, hogy lassan felvágja a ropogós csokoládémázat, és végigsiklik az ezüst késsel az illatos, puha tésztán. Szinte érezte, ahogy a sötét csokoládé keserűsége a nyelve alatt egybeolvad a puncs különleges aromájával. De csak nézte. Nagy árat fizetett volna minden egyes falatért. Nagybátyám állandóan az epéjét fájlalta. Étkezni se tudott úgy, ahogy kívánta volna, mivel vigyáznia kellett, mit eszik. Semmi zsírosat, semmi nehezet nem lehetett, ha mégis, mindent kihányt és szájában napokig kísértett keserű íze az epének.

Egy ősszel, a szeptember végi szüretnek köszönhetően, ami olykor átnyúlt október első heteire is, nagybátyámék a szokásosnál több időt töltöttek nálunk. Apám mindig később szüretelt. Szerinte ősz derekán volt a legideálisabb a hőmérséklet a szőlőszedésre. Mindig azt mondta, hogy az ilyenkor szüretelt termésből készült bor a legtüzesebb. Azokban a napokban, mintha kicserélték volna apámat. Hajnalban kelt, sokat dalolt, még anyámat is forróbban ölelte magához, az étvágya is más volt, mondhatni mohó, mozgása pedig kapkodó. Két szobánk volt, de amikor vendégeink voltak, én és a nővérem a szüleim lábánál megvetett szalmaágyon aludtunk, így szinte minden reggel a dunyha alól figyeltem miként készülődik apám, és miként követi a kora reggeli fényben gondoskodó léptekkel anyám. Mindig az jutott eszembe, hogy csak rohannak valami után, mintha lekésnének valami fontosat, és talán igazuk is volt, főleg szüret idején, amikor minden egyes nappal hosszabb lett az éjszaka, és minden egyes reggel nagy csapatban repültek a varjak a végeláthatatlan, sáros tarló felé. Több száz éjszínű madár. Szinte befeketítették az eget. Visszhangzott utánuk sötét szárnyuk suhogása. Huss, huss, huss... Csitították apám szivét. Kár, kár, kár... Anyám pedig nézett utánuk aggodalmasan.

Nagybátyám, a tanult hivatalnok, azt mondta, nem jó jel az, ha többször köröznek a varjak a házunk felett. Olykor alacsonyan repültek, majdnem a kéményünket érintették. Az is megesett, hogy néhány madár rátelepedett a tetőre és a meggyfára. Hosszú percekig tollászkodtak felettünk. Nagybátyám a fejét ingatta jobbra-balra, és csak annyit mondott, ezek a madarak...

Apámat rá egy hónapra temettük. Aznap megállás nélkül esett a havas eső. A temetőben bokáig tapicskoltunk a sárban. A nővérem kiscsizmája bele is ragadt. Kár, kár, kár... Hogy tűnnétek már el végre a francba! Azt kívántam, bárcsak megdöglenének a nyírfák tetején gubbasztó sötét madarak.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-07-02 20:00:00

 

Antal Anikó Zsuzsanna (Nyíregyháza, 1981) író, költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.