Videó

A Gallery FreylerArt videója




Keresés a honlapon:


Telkes Margit: Szeptember

 

 

 

Szeptember

 

Jó kislány légy! Figyelj az órákon, drágám! Ma apád jön érted, nekem sok munkám lesz az Akadémián, mondta, több aggódós puszi után a kislányának reggel nyolc előtt pár perccel, az Irányi utcában levő iskola kapujában.

Kitti harmadikba járt. Nem válaszolt, nevetve intett anyjának, persze-persze! Hátáról lekapta az iskolatáskát, majd néhány társával együtt, egymást vidáman lökdösve, nyomták befelé a régi épület, nehezen nyíló, nyikorgó vaspántos kapuját.

Kata-mama megvárta, míg a kapu – lányával együtt – elnyelte a zsibongó sisere-hadat, majd sietett a villamos felé. A kettes számú a Duna part mentén vitte őt munkahelye, az Akadémia irányába. Mint minden reggel, most is, nem csökkenő ámulattal nézte a járműből csodálható panorámát, ami a világ tíz legszebb villamosvonalának egyikévé tette a főváros eme nevezetességét.

Kata titkárnő volt az Akadémián. Azon a napon több állás-hirdetésre jelentkezőt vártak. Műszaki ellenőrt keresett a főnökség. Az első szűrő, mint mondták, Kata volt. Előszobájában hárman várakoztak. Mosolyogva fogadta, kávéval kínálta őket. Elmondta a munkakörrel kapcsolatos tudnivalókat, elkérte a jelentkezők papírjait, jegyzetelt valamit, majd a paksamétát bevitte a főnökhöz, aki már külön-külön tárgyalt velük.

Az első behívott egy kopasz, alacsony, szemüvegét többször babráló, ötven körüli férfi feltűnően hosszan tartózkodott a főnök szobájába, majd szó, köszönés nélkül, lehajtott fejjel távozott.

Második egy középkorú asszony volt. Várakozás alatt táskáját gyűrögette, fel-alá járkált, sóhajtozott. Kata többször kérdezte, hogy jól érzi-e magát, vagy inna-e egy pohár vizet, de az asszony elhárított mindenféle közeledési kísérletet. A főnök vele is sokáig tárgyalt.

Pittér Egon, aki harmadikként került sorra, türelmesen várakozott. Kata képes-újságot ajánlott unalom-űzőnek. A férfi egy ideig lapozgatta, majd csak kezében tartotta és közben Katát, a harmincas éveiben járó, barna hajú, vidám szemű, úgynevezett teltkarcsú asszonyt nézte. Kétszer is megpróbált szóba elegyedni vele, de valami mindig megzavarta. Csörgött a telefon, jött valaki, postát hoztak. Egon várakozott, nézte az asszonyt. Kata néha visszamosolygott, máskor türelemre intette, üdítővel kínálta. Végre nyílt, szinte kirobbant a főnöki ajtó. Vöröslő arccal jött ki az asszony.

Viszontlátásra, köszönt felé Kata.

Az nem lesz! Nem kellettem, itt sem – válaszolta, majd további szófecsérlés nélkül elsietett. Az ajtót hangosan csapta be maga után.

Fáradjon be Pittér úr! Ön következik – mondta mosolyogva Kata.

Egon felállt, megigazította nyakkendőjét, krákogott párat, mielőtt benyitott a főnökhöz. Nagyon kellett ez az állás! Már fél éve nem volt keresete. Otthon hatéves fia és terhes felesége várta. Sikerült. Egon szeptember 15-én kezdett dolgozni náluk. Munkája több helyre szólította, de néha megfordult a központi épületben is, olyankor, ha csak néhány percre is, de meglátogatta jótevőjét, Katát. Hosszas beszélgetésre egyszer sem került sor, bár, mint sokkal később kiderült, mind a ketten, még maguk előtt is tagadva, de nagyon várták.

Karácsony és újév között, a munkát érintő lelkesedés-pangás egyik napján, déltájban Egon felkereste a titkárságot, pontosabban Katát.

Kellemes, napos idő van. Nincs kedve meginni velem egy kávét valahol, a városi szmogtól mentes helyen? – kérdezte.

Végre! – gondolta – Örömmel! – mondta Kata.

Az jó. A parkolóban, kettőkor várom – válaszolta Egon.

Ha van ólomláb, akkor Kata órájának mutatója az volt.

A megbeszélt időben egy fehér Opel állt az Intézet kapuja előtt. A volán mögött Egon, a szőke-göndör, szakállas, negyvenes férfi vastag szemüvege mögött leste, a kocsi jobb első ajtaja tárva várta őt.

Köszönöm – mondta Kata, amikor beült.

Én köszönöm, hogy eljött.

Hagyjuk a fenébe ezeket a köszönömöket. Hova visz? Mikor jövünk vissza? Miért megyünk? – kérdezte nevetve az asszony, miközben nehezen, de kibújt rövid, fekete, a férjétől karácsonyra kapott műszőr bundájából.

Titok. Lehet, hogy emberrablásra készülök? Vagy szadista gyilkos vagyok, zsebemben egy tőr lapul? Vagy egyszerűen a tömöttnek vélt pénztárcájára fáj a fogam? Esetleg el akarom csábítani a szépasszonyt? Majd kiderül – válaszolta Egon.

Kata nem szólt, de kicsit elbizonytalanodott. Kérdezte magától, hogy nem butaság, vagy felelőtlenség beülni egy idegen férfi autójába? Ezen törte a fejét és közben nagyon figyelte az utat jelző táblákat. Rossz érzése még fokozódott, amikor a mellette ülő férfi a hosszú, kanyargós út végén, egy behavazott rét szélén állt meg.

Megérkeztünk.

Kata körülnézett. Sehol nem látott embert, de még kóbor kutyát sem. Egy tél-tűrő, fekete varjú károgott a közelben. Megborzongott. Táskáját a hóna alá szorította.

Az autóhoz közel volt egy hóborított pad. Egon a magával hozott kis seprűvel letisztította, majd kocsija csomagteréből elővarázsolt pléddel letakarta, úgy ajánlotta pihenőhely gyanánt. Így mondta, gyanánt. Kata nevette. A károgó varjú elcsendesedett. Leültek a padra. Egymás mellé. Szorosan. Nem beszéltek. Egon átölelte Katát. És megcsókolta. Egyszer. Kétszer. Sokszor. Összeölelkezve, szótlanul ültek tovább. Nem nézték az órát. Az eget haragos felhők borították. Szél kerekedett. Egy kucsmás férfi jött feléjük. Pórázon rángatott hatalmas kutyájának öblös ugatása térítette őket vissza a rideg valóságba. Kata megborzongott. Felállt.

Késő van! Mennem kell. A kislányom már biztosan vár, a férjem morogni fog, mondta.

Engem is várnak. A feleségem minden percben szülhet, tette hozzá Egon.

Az Opel Kata kérésére a Délinél állt meg.

Jöhetek máskor is? Várhatom máskor is? Kívánhatom máskor is? – kérdezte az elválás előtt Egon.

Nagyon – súgta Kata, majd sietősen indult a metró felé.

Ezt a rossz érzésekkel indult, titkos, lopott-örömöt adó kirándulást követte sok más. Erdőben, sátorban, szállodában, bérelt lakásban, éveken át imádták egymást, és közben gyötrődtek a megcsalt házastársaik bánata, az egyre durvább, a gyerekeik előtt zajló otthoni veszekedések miatt. Mert megbeszélésük értelmében mindketten bevallották otthon a sorsfordító szerelmüket. Bevallották, mert így érezték korrektnek, egymás és házastársaik felé. Mert úgy gondolták, hogy Isten különös kegyelme ez a boldogság, amit nem szennyezhet be semmi hazudozás, képmutatás.

Kata férje eleinte őrjöngött, válással fenyegetőzött, azzal a kikötéssel, hogy Kitti nála marad és anyja nem is látogathatja.

Egon felesége, a hír hallatán zokogni kezdett, később egyre erősödő hasi fájdalmak kínozták. Még aznap éjjel megszülte második gyermekét. Egy kislányt, aki halott volt.

Ez a tragédia volt az első rés, ami a biztosnak, öröknek vélt szerelem-hitüket megingatta. Egon volt törékenyebb. Ezt bizonyította, hogy találkozásaik száma és vehemenciája gyérült. Fájt Katának. Fájt és kifogásolta. Később is fájt, de már nem szólt. Magában kereste az okot. Próbált megváltozni. Vörösre festette a haját, kozmetikushoz járt, ránctalanító kínzásnak vetette alá magát, jósnőt keresett. Se férje, se szerelme nem vette észre igyekezetét. Közös sorsukat eldöntő beszélgetést terveztek.

A Dérynéről elnevezett, hangulatos budai cukrászdában, délután hatkor, előzetes egyeztetés után Egon a szerelmét várta. A bejárat mellett levő kis asztal mellett ült. Újságot olvasott. Várt. Később nézte a szemben levő templomot, annak szélesre tárt kapuján befelé vonuló esküvői menetet. Irigykedett? Vagy sajnálta őket? Egy idő után maga sem tudta eldönteni. Várt. Nézte az óráját. Rendelt még egy kávét. Várt.

A templomi szertartásnak vége lett. Az ünnepi menet távozása után csend lett az utcán. Egon a cukrászdában már egyedüli vendég volt.

Hozhatok még valamit, uram? Esetleg egy üdítőt vagy édességet? Friss krémesünk van, mondta a hozzá-lépő pincérnő.

Nem köszönöm. Még várok.

Biztosan nem vár hiába? – kérdezte megértő mosollyal.

Biztosan – válaszolta Egon.

Nyílt az ajtó és belépett, akit várt. Kata.

Bocs.

Semmi baj. Tudtam, hogy jössz!

Tudtam, hogy várni fogsz.

Röviden, szinte tárgyszerűen beszéltek. Ismerték egymás ki nem mondott gondolatait is. Végül is úgy döntöttek, hogy ők nem, csak a mindkettőjük hite szerint biztosan létező Isten tud választ adni a hogyan-továbbra.

Sokat gondolkoztam. Erre egy zarándokút lenne legalkalmasabb tér és idő, mondta határozottan Kata.

Gondokkal terhelten teltek az indulás előtti hetek, napok. Első akadályt az itthon maradottak jelentettek. Ezen túljutni őszinte bevallással és a fennálló kérdőjelek hangoztatásával lehetett. Szabadság kivétele, pénz-biztosítás, futó-edzés már csak hab volt.

A magyar el Camino Esztergomból indul, majd mintegy 42o kilométer megtétele után, Máriagyűdön végződik. A vándor-csapathoz a fővárosi pihenőhelyen, a Lánc-híd lábánál csatlakoztak. Szeptember hatodika volt. Egymás kezét fogva mentek. Eleinte nézték a tájat, a tornyosuló felhőket, a mellettük menő társakat, később már csak az utat, az egyre gyakoribb ösvényeket, boka-ficamító köveket. Zarándokszálláson, sokadmagukkal egy helyiségben pihentek meg.

Így telt az első nap és a többedik is. Egyformán. Különbséget csak az mutatott, hogy később, útközben, Egon nem kereste Kata kezét. Az asszonynak fájt, de nem tette szóvá. Általában keveset beszéltek.

Körülbelül fél úton, a Kiskunsági Nemzeti Parkba értek. A mocsaras, lápos, nádas, Kolon tavat övező túra-út egyik padjára pihentek le. A magukkal hozott szendvicset majszolták. Hétágra sütött a nap. A tó felett hangos madár-kórus énekelt. A közeli padon két fiatal üldögélt. A férfi lába előtt egy zsemleszínű kutya feküdt. Póráza lazán a gazdája kezében lógott. Mellette a lány a lábát masszírozta, kenegette.

Egon lehajtott fejjel ült. Kata megsimogatta szerelme mindig kócos haját, imára kulcsolt kezét. Választ sem mozdulatban, sem verbálisan nem kapott. Nézte a fiatal párt, akik átölelték egymást. Nevetgéltek, majd hamarosan felálltak, indultak tovább. A férfi egyik kezében fehér bot volt. Másikat a lány fogta. Lába mellett a kutyája lépkedett. Kata irigykedve nézett utánuk.

Éjszakájukat egy közeli szálláson töltötték. Kata sokáig forgolódott, a nyugtot adó álom elkerülte. Pirkadatkor aludt el. Már erősen sütött a nap, amikor felébredt. Felült. Szemével, a távoli emeletes ágyon alvó szerelmét kereste. Hiába. Megértette. Csomagolni kezdett. Hátizsákja az ágy végében volt. Rajta, biztostűvel erősítve egy cetli lógott, idézettel Buddha tanításaiból. „Engedd el a kötődést”.

Kata az út további részét egyedül tette meg. Máriagyűdön, a bazilika- rangú kegytemplomban, a csodatévő Szűz képe előtt, a felejtés reményében imádkozott.

Hazatérve, hogy semmi ne emlékeztesse rá, felmondta állását. Másnap, vacsora közben közölte válási szándékát. Megegyeztek. Férje akkor mondta el neki, hogy évek óta van barátnője, akitől kisfia született, aki már nagyon várja, hogy apukája mindig velük legyen.

Kata megkönnyebbülve, Kitti sírva aludt el azon az esten. Másnap reggel a kislány elhatározta, hogy meglepi apukáját egy reggeli puszival. És megmondja, hogy ő is várja minden nap és ne menjen el. Pizsamában, halkan nyitotta ki apja ajtaját.

Apu! – súgta és mondta volna tovább, de nem volt kinek. Az ágy letakarva, apátlanul fogadta.

Kata a karácsonyt már lányával kettesben, bérelt lakásában ünnepelte.

Teltek az évek. Kata új életébe nem fért a múlt. Nappal alig, esténként is egyre ritkábban gondolt Egonra.

Egy baráti összejövetelen ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb, elvált mérnökkel. Aladár kellemes partner volt. Értelmes, világlátott, zene-kedvelő, jószagú, biztonságos anyagi háttérrel rendelkező, partiképes. Valószínűleg Aladár is így vélekedett Katáról, mielőtt feleségül kérte. Észérvek! Viharálló, szürke, fonott kötél. Vastagabb és főleg erősebb, mint a szerelem látványosabb, de a megállíthatatlan idő keze által gyakran szétcincálódó fonala.

Házaságkötésük szeptember ötödikén, délután háromkor, a kerületi önkormányzat e célra kijelölt termében volt. A felkért tanuk mellett csak néhány régi barát és távoli rokon ünnepelt velük.

A gratuláló sor végén két férfi állt. Egyikük régi, Katának még az Intézetből ismert barátja. A másik mosolyogva, egy szál élénkpiros rózsát nyújtott feléje. Egon volt.

Légy boldog! Megérdemelnéd, mondta halkan, kézcsók közben.

Kata nem válaszolt. Első pillanatban arra gondolt, azonnal eldobja a virágot, rátapos, azután arra, hogy képtelen megtenni. Aladárra nézett. Mosolygott. Belekarolt. De másik keze a rózsát szorította. Indultak.

A terem ajtajában Kitti várta őket. Hármasban indultak hazafelé. Taxival mentek. Kata csak este vette észre, hogy Egon rózsája eltűnt. Talán a taxiban felejtette. Valaki örül majd, ha megtalálja.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-06-26 20:00:00

 

Telkes Margit (Budapest, 1937) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.