Videó

A Gallery FreylerArt videója




Keresés a honlapon:


Telkes Margit: Testet öltött szó

 

 

 

Telkes Margit május 29-én ünnepelte 85. születésnapját. Testet öltött szó című novellájával köszöntjük az írónőt. 

 

Testet öltött szó

 

Július volt, szokatlanul fázós nyár-közép. A TV-ben narancssárga viharjelzés figyelmeztetett az elkövetkező éjszaka álmatlanságára. Unottan néztem. Megszoktam az átvirrasztott napfelkelte-várást.

Egy nyugdíjas, semmittevő, egyedül élő orvosnak ez mindennapi problémája – válaszoltam az üres falaknak, és a meteorológia hírmondójának.

Már éppen át akartam váltani más adóra, valami vidámabb témára, amikor a képernyőn megjelent a Fogyatékossággal élők Nyári Tábora és annak vezetője, aki elmondta programjaikat. Nem kapcsoltam át, mert a táborvezető mellett egy jeltolmács állt.

Akit ismertem.

Istenem! De rég volt…

Fiatal, nemrég végzett orvosként kerültem az egyik fővárosi kórház belosztályára. Két kórterem tartozott hozzám. Mindkettőben férfiak feküdtek. A kisebbikben, az ablak mellett, egy fiatal, tizenhét éves, szinte srácnak mondható beteg volt, akit háziorvosa – bizonytalan hasi és szívtáji panaszok miatt – kivizsgálásra küldött be. A fiú alacsony, vékony, kesehajú, gyér szemöldökű, vastag szemüveget viselő, nyamvadt testű, de élénk tekintetű, mozgékony, szinte vibráló volt. Többször beszélgettünk. Jól emlékszem. Egy „békés” ügyelet alkalmával késő estig a folyosón ültünk. Mesélt családjáról, elvált szüleiről, „minek-kitűnő” bizonyítványairól, barátairól, akik gúnyolták, lányokról, akik kinevették. Sajnáltam. Orvosként, tüneteit összegezve diagnosztizáltam, közben embertársként megértettem és nagyon sajnáltam őt. Testi panaszait pszichés eredetűnek tartottam, erről a következő nagyviziten referáltam is a főorvosnak.

Kedves Ferike! A főorvos úgy határozott, hogy magát holnap áttesszük az ideg-osztályra. Ott egy pszichológus segítségével könnyebben átvészeli majd az élet-adta nehézségeket, ezzel együtt megszűnnek testi panaszai is – mondtam másnap neki.

De én nem akarok idegosztályra menni! Én magával akarok maradni! Engem csak maga tud meggyógyítani! Ha látom, máris boldog, és egészséges vagyok, értse meg! Imádom magát! – mondta, szinte kiabálta Ferike.

Megdöbbentem. Zavarba jöttem, nem tudtam mit válaszoljak. Kórtermi betegtársai a takarójuk alatt kuncogtak. Rém kínos volt.

De Ferike! Ne mondjon nekem ilyeneket! Én az orvosa vagyok. A gyógyítója. Majd később, valaki másnak mondja, hogy imádja, válaszoltam, és éppen ki akartam menni a kórteremből, amikor Ferike felugrott, rángatta az ágyvéget.

Nem mondom soha másnak! – ordította.

Kinyújtotta a nyelvét. Megfogta. Leharapta… A véres húscafatot markomba nyomta. Visszahanyatlott az ágyára. Elájult. Néztem a nyelvet. Nyálkás, véres, undorító volt. A földre dobtam. Ferike szájából a vér nagy ívben tört elő. Fejét oldalra fordítottam, ujjammal próbáltam leszorítani az artériás vérzést. Egy nagytermetű betegtársa felkapta, együtt, futva vittük a közeli kezelőbe, ahol csipesz segítségével sikerült a vérzést tovább csillapítani.

A műtőben egy sebész kollega két órán át küzdött Ferike életéért. Utókezelése sebészeten, később idegosztályon heteken át tartott. Nyelve helyén egy kisebb, ugrándozó gombóc maradt. Érthetően beszélni nem tudott. Ha néha megpróbált, csak valami érthetetlen hangzavar tört elő a torkából.

Gyakran látogattam őt. Rettentő lelkiismeret furdalás gyötört.

Miattam történt. Miattam lett nyomorék egy életre. Bátorítottam? Kedves voltam vele, az biztos, de nem, mint férfivel. Egy beteg kisfiúval beszélgettem… Úgy látszik félreértette… Miért nem magyaráztam meg neki? Figyelmetlen voltam? Már mindegy. Bűnös vagyok, mondtam a főorvosnak többször is.

Próbálja megemészteni. Vagy gondoljon arra, hogy orvos is szorulhat pszichológus segítségére...

Néhány hét múlva hosszabb külföldi útra indultam. Előző nap meglátogattam Ferikét. Búcsúztam. Nem szégyelltem a könnyeimet. Ferike nevetett. Üres szájában ugrándozott nyelve maradéka. Egy cetlire írt valamit, összehajtotta, köpenyem zsebébe dugta.

Ma is őrzöm a sárgult papíron egyre halványodó tintával írt vallomást: „ Nem haragszom magára! Imádom most is. Soha másnak nem mondom”

 

Sok év telt el azóta. Nem hallottam felőle. De most, azon a viharelőtti júliusi esten megismertem őt a TV-ben. Ősz haja volt, vastag szemüvege, kicsit reszketős keze, de a tekintete vidám, a szája, a nyelv nélküli szája mosolygós. A körülötte ülő, fogyatékkal élők nevettek. Nem rajta. Vele. Biztosan valami vicceset „mondott”. Mellette egy aprócska, korabeli asszony ült. Ő is nevetett, megsimogatta Ferike – tarkón lengedező – pár szál fehér haját. Ferike megcsókolta az asszony kezét.

Vajon tudja-e a pici asszony, hogy miért nem szól hozzá a párja? Vajon, ha Ferike tudna beszélni, lenne-e egy ilyen szerető társa? Hol, és ki írja meg a sorsunkat? Vagy véletlen műve minden?

 

 

  
  

Megjelent: 2022-06-02 20:00:00

 

Telkes Margit (Budapest, 1937) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.