VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Próza
Pontosan az Akadémia bejárata előtt landoltak. Beléptek a hatalmas korinthoszi oszlopokkal keretezett kapun. Ott bévül számtalan szőke, barna, vörös, eltérő magasságú, nagyjából Ghabbal E'kr Firaz küllemét formázó humanoid típusú hímegyedet, tiszti kadétújoncot, ekronit, loront runt, kicsit tőle különböző daimóneus dágonitát, és nagyon más sadagánt és gegót terelgettek a fekete öltönyben feszítő, bikanyakú, tenyésztett izomzatú leloy biztonsági őrök (ők a leloyok másik nagy csoportja az aktatáskás dolgozók mellett) a nagy számú személyi felvonó felé. Amelyek inkább óriási 100-150 férőhelyes függő buszokra emlékeztettek, mert a vízszintes talajról kiindulva szinte merőleges síkban kúsztak felfelé űrléptékű iramban. Persze az újoncok között voltak hegyes fülű vulkániak, szarudísz-kinövéses homlokú klingonok, pigmeusi mélynövésű, szinte orratlan-fületlen, gürüszemű szürkék, nebutiak és hasonló szabásúak, csak zöldben, a sirputiak. S voltak nem utolsósorban, bár kisebb számban, mintegy ezeren küllemükkel, a külcsínnel a férfi férfiasságot provokáló, állandó jelleggel azt kókadni nem hagyó valami szexbombák és -bálványok, amolyan bombanők. Csak mindegyik másféle, egyik nagyon mellyes, a másik nagyon faros, a harmadik roppant combos és így tovább, és így tovább. Persze mindegyiknek minden alkatrésze baró, egy förszt klasszis a maga nemében. Csak az említettek kiemeltek, s már-már Brünhilda tökéletességét közeltik meg. Persze mind egytől-egyig szép arcúak – bár annyira nem lehetnek szépek, mint Vanda meg Hilda, mert az (meta)fizikailag nem lehetséges – nos, együttesen magukban viselték a nimfák törékenységét, kecsességét, darázsderekát, a valkűrök tömörségét, erejét, dús kebelzetét és az amazonok elszántságát, neadjisten vadságát, roppant hátsóját, testük remekbe szabott arányait. Mind 172 cm feletti magasságú volt; őket a biztonsági őrök külön liftbuszba vezényelték, mondanom se kelljen, ők a milói hadapródnők.
Nem mindennapi körülmények között kezdődött barátságom Major-Zala Lajossal. Ezért engedjenek meg egy rövid (vagy hosszú) kitérőt. 1971-ben, pesti egyetemista koromban – ám akkor még jugoszláv útlevéllel – a vakációm alatt autostop-körutat tettem Európában. Sok érdekes kaland és viszontagság után, Olaszországon és Franciaországon keresztül eljutottam a svájci határra, ahol viszont már akkor sem engedték be a pénztelen vándorokat. Valahogyan (bár érdekes história, nem részletezem, mert nem tartozik ide), csak-csak sikerült „besiccelnem” az országba, ám – hiába tettem meg a határon átkelő utat vonaton –, a beutazásnál a határőr/vámos, vagy már minek hívják ott ezeket, figyelmeztetett: rajtam tartják majd a szemüket és igazoltatásokra is számíthatok (ami nem elsősorban az irataim valódiságára vonatkozik – hiszen azokat alaposan ellenőrizték a belépésemkor –, hanem arra, hogy „miből élek meg”, miközben átszelem ezt a földrajzilag kis országot. A szabadban, „biztonságos helyen” töltött éjszaka folyamán (a a genfi vasútállomás várótermében ugyanis éjjelente razziát tartottak és az ott szunyókálókat rövid úton visszazsuppolták Franciaországba), újabb élményekkel gazdagodva lapozgattam címesnoteszomat, hátha találok benne egy svájci címet is. Találtam. Major-Zala Lajos címe volt az. A budapesti Központi Antikváriumban korábban felleltem, egyéb könyvek mögé dugva a „Fémember az áramkörben” című verseskötetét (máig is rejtély számomra, hogyan kerülhetett oda abban az időben), igen pozitív kritikát is közöltem róla az újvidéki Új Symposion nevű folyóiratban. A „Nyugaton” kiadott könyvben benne volt a szerző lakáscíme is, ezt átmásoltam annak idején a címesfüzetembe, hogy „majd egyszer” elküldöm neki a kritikát. Nem küldtem el, de most megtaláltam ezt a címet.
Drága Szindbád! El sem tudja képzelni, milyen boldog voltam, amikor elutazott. Kérem, ne értsen félre, nem a távozásának örvendtem én, hanem az újbóli viszontlátás lehetőségének. A vágyakozás virágaival feldíszített éji órákra gondoltam a tevékeny nappalokon, szívemet könnyű fátyolként simogatták búcsúszavai: „Mire elvirít a gyöngyvirág, bizton visszatérek…” Reggelente dúdolva ébredtem kis emeleti szobámban, majd tánclépésben jártam-keltem, bár lábujjhegyen, hogy az ócska padlódeszkák nyikorgásával az alant lakók nyugalmát ne háborítsam. Tararararam-papam-param…, keringőztem láthatatlan táncosommal. Ahogy szellőzni az ablak deszkájára tornyoztam ágyneműmet, átölelve a nap melegétől átlangyosodó textíliát pirulva emlékeztem arra, miként hevert maga ezeken a párnákon. Két izmos barna karját a tarkójára kulcsolva nézett, addig bűvölt, míg oda nem roskadtam forró mellkasára. Mutatóujjával cirógatta a magamra kapott kombiné pántját a vállamon, míg le nem simogatva rólam vissza nem szédített maga mellé az ágyba.
– Gyere és békességet adok a szívedbe! – Hallgass rám és teljesítem minden kívánságodat! A csónak, csak haladt Jóska és Pista néztek maguk elé. – Tiétek lehet a gyönyör birodalma süketek vagytok? – Jóska süket, mint az ágyú, én meg vak vagyok. Te mit akarsz? – Impotensek is vagytok, vagy mi van veletek, mi kellene nektek? – Csak impotens vagyok, a Pista az már annyira meleg, hogy süt, de tudod mi kellene, egy kis erős Pista a kenyérhez, mert az nagyon jólesne egy ki sörrel. Kértek egy kicsit, csúfságok? – Mi ismerjük a szerelem minden fortélyát gazdaggá teszünk titeket!
Beleszédülni a mosogatóba, az sem rossz. Vagy odatenni a csirkét és elaludni. Gosztonyi néni majd átjön, elzárja a gázt és kiszellőztet. Amikor éjjel felébredsz hideg van, tehát bezárod az ablakot és nem emlékszel, mikor nyitottad ki. Reggel kimész a konyhába és ott találod a piros lábast a mosogatóban, benne víz, kiöntöd és bámulod a szénréteget az alján. Förtelmes szag a szemetesből, belenézel és kezd derengeni, hogy csirke, meg mai ebéd. Az elalvás és a mosogatóba szédülés között fél liter vodka a különbség. Mosogatóba részegen szédül az ember. Az alvás más eset. Aki levezet négyszáz kilométert – kétszáz oda, kétszáz vissza, plusz a rakodás –, az eléggé kivan. Égő szemmel nekiáll a főzésnek, közben letol két sört, meggyújtja a gázt a kaja alatt és elalszik. Jöhet Gosztonyi néni. Nagy baj lesz abból, ha meghal.
Ment az ember az úton, ment nagy irammal, kereste a gyerekét, a koszvadt kölkét, aki aznap délelőtt kóborolt el. Ilyen gondolatokkal ment, hogy elveri, ha megtalálja, bizony elpicsázza, csak találja meg, azt a koszvadt kölköt, hogy hová kódorgott el már meginst! Így ment az ember, tettre készen, felbőszülten, így is ért ki a hármashatárkőhöz. Itt aztán heves fejvakargatásba kezdett, hogy kimódolja, miként folytassa útját ezután, hogy eljutott mindhárom falu határába. Merthogy három falu is állt Kislak körül, név szerint Hídvég és Kőhidas a patak két partján, Széplak pedig kicsivel arrébb. Hogy ki és mikor jelölte ki a három falu közös határát, arról már csak a Kislak alapítását elbeszélő mesék szóltak, de a hármashatár a kisváros közepén álló faragott kőtől eddig, a dombok tövében álló másik kőig húzódott, amely előtt a parasztember a fejét vakargatva tűnődött.
Ha valakit isten egymásnak teremtett, az Gruber és Gruberné volt. Másfél méter magas az egyik, ugyanannyi a másik. Mindketten farmert és skarlátvörös kapucnis dzsekit viseltek, s még arcban is annyira hasonítottak egymásra, hogy testvéreknek látszottak. Egy kis kunyhóban éltek békességben, szerényen, innen jártak ki fuvarozni minden reggel egy pónikocsival. Eleinte nem minden gond nélkül, de az már régen volt, amikor a gyerekek még gúnyt űztek a két apró termetű emberből. – Matyi, Matyi, Hüvelyk Matyi! – kiabáltak akkor még úton útfélén utánuk, persze tisztes távolból, ahonnan a fuvaros már nem tudott közéjük csördíteni az ostorral. – Ó, az a magasságos! Mikor szabadulok meg már tőletek! – gurult méregbe a patkóbajszú, egyébként szelíd természetű iparos. – Ne foglalkozz velük, egyszer ők is csak elunják – csendesítgette férjét a rövid frizurájú kicsi asszony, azért mutyiban el-elbeszélgetett egyik-másik szülővel, zabolázzák már meg becses csemetéiket.
Most a gyönyörű és hűséges virágokra, szívfájdalommal életre keltett veteményekre, feledékenység hamujában termett magoncokra, kificamított ágyásokra térek. Vérének esnek, a harapása kevély, a mérgeket kiűzi. Fordul, elromlik. Vigasztaljátok, szinte elfutna. Lakjál vele, szeresd egy másodpercig. A természetből közelít, homlokán nyitott seb, ebből érkezik a harcos. Február volt. Tavasszal bombák hullottak az ég egyik áttetsző szegletében. Virágzásnak indul az idegen fű. Szeme, orra, keze reggeltől szenved, kezére repül a fájdalom, ajkába harap, olyan erős. Ugyanazt érzi, mint akiket periszkópokkal elkergettek. Kirekesztettek az alkalmatlanságok házából. Aki megfosztottsága miatt senyved, létezik, van, mint a területekről felszállt repülők. Ellágyultak a vadak és a madarak, elméjének díszétől megejtve megöregszik a csiga, megvesztegethető a giliszta, felséges a kukac, mint az ég delelője. Bíztatja házunk törvényeit, ő pedig rókabálba igyekszik. Az elmúlt viharos hónapokban művelt ügyeit firtatta. Használta, látta, kisarjadtak. Az a tudat, hogy láthatóvá válik a nyers hús, arca érzete durva lesz és közönséges. Tisztes távolból is irtózom tőlük.
Odüsszeusz bőrig ázva sétált be a kabinba, vizes lábnyomokat hagyott maga után. Szindbádot az asztal mellett ülve találta, a nappali sötétség miatt gyertyafénynél olvasott. Közben időnként megtapogatta a homlokát, néha ivott egy-egy kortyot a lándzsás útifű teájából. Odüsszeusz elsétált mellette kétszer-háromszor, úgy téve, mintha valamit keresne, de csak abban reménykedett, hogy útitársa felnéz a lapok mögül. Mikor megelégelte, közel hajolt hozzá, és gúnyos hangon szólította meg: – Nocsak, nocsak, az örökké nyughatatlan kalandor idebent ücsörög mozdulatlanul, és olvas. Szindbád ránézett, a tekintete helyeslő volt, de nem fárasztotta magát azzal, hogy megszólaljon.
Késő március volt. Alkonyat közeledett. Egy utcasarki bérház második emeletén egy öreg néni kötögetett jókedvűen. Előtte lánya számolta már a perceket, mert várta a fiúját. Anna így szólt leányához: – Remélem, rendes fiú ez a Peti! – Ó, anya, nagyon rendes! Közgazdász, sok pénzt keres. Én szégyellem magam előtte, hogy csak titkárnő vagyok. – Egy percig se szégyelld. Te sem vagy iskolázatlan… – Nem. De én olyan művelt nem vagyok. De nem ezért szerettünk egymásba. – mondta őszintén Viktória. – Csak örökké tartson ez a szerelem!
Történetem egy kisvárosban játszódik, annak is a szélén, ahol a rég használaton kívül helyezett iparvágány, mint egy kés kettős éle, vágja el a kertvárosi házak sorát a szántóföldektől. A felszámolt bánya, szövetkezetek és üzemek ebben a kisvárosban is ontották a rendszerváltás veszteseit. Nehéz sors jutott nekik, de azért nagy részük később mégis csak megtalálta helyét a világban. Történetem – mondom, mert az eset valóban megtörtént, élő tanúm rá az öreg Vajda Józsi bácsi. (Szegényt tavaly márciusban vitte el egy náthának indult súlyos megfázás. Bensőséges, szép temetése volt.) Rácz, Siklósi meg a Kövér. Három, általános iskolát alig végzett dolgos legény, akik – egyéb lehetőség híján – beálltak a bányába. Először egyszerűbb, könnyű munkákra sorolták őket, majd ahogy az idő telt, jöttek az embert próbáló, nehéz feladatok. Elérve a nagykorúság törvényben meghatározott idejét, három műszakban lapátoltak, takarítottak, cipeltek és izzadtak. Leginkább izzadtak, mert valahogy mindig a kisemberrel végeztetik a munka piszkosabb részét. Mindez rendben is lett volna, ha a bánya képes a gazdaságos termelésre. De miután szenet gazdaságosan ezen a területen, utoljára a boszniai okkupáció idején hoztak felszínre, az üzem halálra volt ítélve. Ennek megfelelően Rácz, Siklósi meg Kövér egy reggelen arra ébredtek, hogy kiszorultak a munkaerőpiacról. Lévén pedig erős, elszánt és fiatal emberek, azonnal a tettek mezejére léptek. Beültek a Lépcsősbe, fröccsöt rendeltek, majd nekiláttak, hogy tervet kovácsoljanak.
Megérkezett Brnoba. Opening up. Úgy érezte, végre kilép a fénybe, az ismeretlenbe. Felkapta a lehetőség. Mint egy tollpihe, szàllt a nap felé. Igen. Új tájak, új célok, új emberek várták. Áramlás. Úszás a flow-val.
Kattogtak a vonatkerekek. Amikor megérkezett az állomásra egy bőrönddel, meglátta a feliratot: hlavni nadraži. Furcsának találta a ž betűt. A pályaudvar egy kicsit romos volt, csak később értesült az angol nyelvű hírekből, hogy hamarosan teljes körűen felújítják és hipermodern épület lesz belőle. Lement az aluljáróba. Kissé szürke és barna volt minden. Nem tudta, merre induljon, egyenesen ment, de aztán rájött, ez rossz irány. Keresgélt a villamosok között Elment a Malineskoho namesti-ig és megkérdezett egy fiatal nőt, hogy merre van a hotel, ahol szobát foglalt. A nő a telefonján mutatta meg a térképen. De így is eltévedt. Egy másik hölgy – aki éppen kutyát sétáltatott – vette a pártfogásába és elvezette a szállodáig.
“és túlzott remények nélkül ússz az ár ellen” (Kassák)
Hát ennyi. Ki-ki ment a maga útján. Mögötte egészen sötét volt, elfelejtette a címet. (Haragudni merészelt egy alkalmatlan pillanatban.) Testet cserélt a katonaköpeny alatt. Kivonult, hogy ügyet csináljon, az ő neve is szerepelt az emlékfalon. Sebesen beszélt rejtélyes nyelven, nem árulkodott. Vasárnap reggel fel akart menni a szobájába, kényes magyarázkodással elébe szaladtak. A harag miatt háromszáz lépést tettek. Őrizte a széket, szétszabdalta. Sétálni mentünk, ugatott, vakkantott, nem is gondolt rá. A szokásait akartam tanulmányozni, rosszkedve elfojtott dühvé változott. Egyedül voltunk, csupa olyasmire akadtunk, amit senki sem látott. Katonákat lőtt le, mintha elszenderedtek volna. Feljegyezte kellemetlen találkozásait, úgy feküdt a földön. Képet festettek róla egy kis karcolással a mellén. Felemelte a talajról, eszébe jutott, hogy szeptember van. Zsákba tömték, hallgattak róla, szokta az oxigéndús földet.
Mária azt mondta, még szűz. A háztömbben lakók viszont emlegették, hogy napról napra gömbölyödik a pocakja. Aztán hirtelen lement róla a nagyja. Hiába faggatták, mi történt, a tizenhét éves lány riadva futott el. Feljelenteni nem akarták, mert tudták, hogy nehéz időszakot él meg, az apjával pedig senki sem mert beszélni, amióta a felesége elment, ha nem is minden este, de legalább másnaponta beült a kocsmába, két sarokra a lakásuktól, és haza már igen agresszív hangulatban járt. A Heródes utcai sikátorban egy hajléktalan apró szívdobbanást hallott a horganyzott kukák közül.
Bár akkoriban kislány voltam, mégis tisztán emlékszem a szovjet ismeretterjesztő filmsorozat főcímében megjelenő fiúra, aki kalapáccsal nagyot sózott a dióra, hogy hozzáférjen a tudáshoz.
Bús zene töltötte be a kertet, az emberiség szívbe markoló keserű dallama. Mindenki úgy tett, mintha nem hallaná. Az élő szélben, a tejóceán morajlásában bíztak, hátha elnyomja a fáradhatatlanul átszivárgó hangokat. Mindenki hallkan tette a dolgát. A túláradó szeretet kegyelmében lebegtek, vagyis inkább tobzódtak. A jólét átszellemült arcokat produkált, a boldogság magasztos gondolatokat szült. Nagyszerűek voltak, tiszták és kicsit unalmasak. A vallástalanság és a primitív gőg megrémisztette a gyermeki énjüket. Elutasították és sajnálattal szemlélték a földi világ vándorait, szánták a vágytól kínlódó lelküket, pedig egyszer ők is lent jártak, ők is gyötrődtek. Érezték, hogy tenni kellene valamit, mert vannak köztük jók is, megérdemelnék a bűnbocsánatot. Nagyon magasból néztek a mélybe.
Juanita volt Rocinha legszebb virágszála. Erről beszélgetett két középkorú férfi Rio de Janeiro legnagyobb nyomornegyedének egyik italkimérő viskójában. Mindketten kiríttak környezetükből. Az egyik azért, mert vak, a másik azért, mert feltűnően jólöltözött volt.
– Mesélj nekem Juanitáról! – kérte a vak látó társát. – Miért meséljek, hisz ismerted jól. Miért meséljek róla most, amikor már nincs közöttünk, amikor már elhagyott bennünket? – Mert újra át akarom élni, milyen volt, amikor még itt ragyogott közöttünk, amikor még éreztem megrészegítő jelenlétét. S szeretnék arról is tudni, miként alakult a sorsa, amikor elkerült innen.
Doyoulikedancing? A sötét szemöldök rándul egyet, a fiú egészen közel hajol a képernyőhöz. Vörösre mart pattanásai bármelyik pillanatban kiokádhatják magukból a következő adag magmát. Émelygés fog el, a munkafüzetben lapozgatok. Tudod, mit, legyen ez házi feladat, tíz mondat a táncról. Használhatsz szótárt. Nem is értem, miért pont ez jutott eszembe. Ki a fene táncol manapság. Legalább hat éve, hogy Péter pimaszul becsúsztatta a kezét a blúzom alá egy szilveszteri bulin. Annak is három éve, hogy rávett, költözzünk. Hagyjam a fasor tulipánfáit, a tetőtéri lakást. Kinőttük, mondta, ahogy kinőttük ezt az országot is, nézett a szemembe.
Arcokat képzelt maga elé, hogy ne nyomja el az álom. A padlón ült, ahonnan előzőleg lábával félreseperte a törmeléket, hátát a falnak vetette. Négy napja lépte át a határt, maga is meglepődött, milyen egyszerűen jutott be a körülzárt városba. Azonnal feltűnt, hogy idegen, az igazoltató gárdisták először ellenségesek voltak, de a bizalmatlanság ilyenkor természetes. A katonai parancsnokság épületébe kísérték, ahol egy fekete hajú, fáradt szemű férfi hallgatta ki. Bólogatott, megnézte az útlevelét, később megkérdezte, éhes-e? Általában udvarias távolságtartással kezelték. – Megértjük miért jött. Értjük az indítékait, bár nehezen fogadom el, hogy valaki külföldről idejöjjön, csak mert szeretné kimenteni a barátait. Akikről ráadásul azt sem tudta, hol vannak. Egy kora hajnali telefonbeszélgetés után szedte hátizsákba a szükséges holmikat, aztán nekivágott az útnak. A határig egyszerűen ment, ott végül óvatosan átsurrant a nem túl erős őrizeten. Neki volt benne gyakorlata, az őrzőknek nem. Sima ügy. A városig nem bujkált, de egy éjszakája azzal telt, hogy kiderítse, hol, miként juthat át a bezárult ostromgyűrűn. Viszonylag hamar felfedezte a réseket, aztán három óra körül elindult, négykor már feltartóztatták a védők. Akkor arra gondolt: – Ha kifelé is ilyen simán menne…
Amikor nagyapám bekerült a kórházba, és nemsokára rádöbbentünk, hogy a baj sokkal komolyabb, mint amit el tudunk viselni, megfogadtam, hogyha a jövőben bármikor is közöm lesz az időutazáshoz, visszajövök, és az elérhető legjobb orvosi eszközökkel segíteni fogok rajta. Nyerek a számára még néhány hónapot, évet, hogy legalább el tudjon búcsúzni tőlünk, el tudjunk búcsúzni tőle. Gyerekkoromban sokat sétáltam vele a pogányi erdőben. Volt, hogy fatuskóért ment hátra, ami a füstöléshez kellett, és én elkísértem, de legtöbbször külön cél nélkül, a természet öröméért, a tiszta levegő miatt jártunk órákig a fák között. A fontosabb tereptárgyaknak nevet adtam. A patakot Kis-folyónak, a fák közti vízmosást Őzek Útjának hívtam. Tavasszal mindig készített nekem sípot fűzfavesszőből, néha két Y alakú gally és nád felhasználásával apró vízkereket. Órákig is elbámultam volna, ahogy forog, kitéve a patak csörgedező erejének, miközben odafent délre úsznak a felhők a sápadt égen át. De sosem kaptam elég időt, nehogy megfázzak, és ebédre vissza kellett érni hozzájuk, hisz enni kell, és a laposkrumplit, vagy a tacsedlit, esetleg a tésztás bablevest úgyis nagyon szeretem. 
|
